Igazi telitalálat volt a könyvben szereplő történeteket többé-kevésbé időrendbe szerkeszteni. Nem sok befutott szerző enged betekintést a saját fejlődésébe, pláne nem jellemző, hogy ironikus önéletrajzi részletekkel köríti régi, nem feltétlenül hibátlan írásait. Igaz, hogy Martin akármit is beválogathatott volna a saját kötetébe (ahogy mondani szokás, akár a bevásárlócéduláit is), őt ma már egy kiadó sem dobná vissza. De ebben az esetben sikerült kimondottan érdekesen bemutatni egy felfelé ívelő pálya görbéjét.
Azért az nem hátrány, hogy a korai zsengék kevés helyet foglalnak, az egész fejezet csak a kötet 10%-át tölti ki. Itt tulajdonképpen az életrajz az érdekesebb, a három novella inkább csak amolyan illusztráció. A Csak a kölykök félnek a sötétségtől például tipikus fanfiction, amolyan melodrámai kard-és-varázslat-és szuperhős katyvasz, amelyben több a lelkesedés, mint a kreativitás. Az erőd történelmi fikciója még a leginkább ígéretes a három közül, erről már talán ki is jelenthetnénk, hogy a szerzőjéből egyszer még lehet valaki :)
A második fejezetbe válogatott korai publikációk már sokkal ötletesebbek és meggyőzőbbek. A hős talán nem okoz nagy meglepetést, lezárása szinte már borítékolható, de a saját katonáiktól rettegő tisztek megjelenése érdekes színfoltja a háborús/háborúellenes történetnek. De engem ebből a részből A magány másik fajtája fogott meg elsősorban, amelynek narrátora azért vállal magányos munkát egy, a Naprendszer szélén keringő űrállomáson, mert a Földön sem érezte magát kevésbé egyedül. A történet jól adja át a főhős belső küzdelmét, amelynek során egyszerre vágyja is a további egyedüllétet, de retteg is tőle, hogy ez a vágya teljesülhet. Ez a novella tulajdonképpen meg is adja a kötet alaphangját, a további írások közül ugyanis rendkívül sok szól a magányról.
A könyv további részeiben a szelektálás már elsősorban zsáner alapúvá válik, de ezen belül még mindig izgalmas felfedezni a szerző fejlődésének szakaszait. Martin űroperáját én már bizonyos előképzettséggel vettem elő, mivel csak néhány éve olvastam egyetlen sci-fi nagyregényét, a Dying of the Lightot. Ez a mű pedig jó eséllyel pályázhatna nálam a szerző legjobb regényének címére. A világ, amelyben az itt szereplő novellák is játszódnak, hasonló űrhajókkal, lakott bolygókkal és idegen lényekkel népesül be, mint az 1970-es évek majd mindegyik űropera-univerzuma, mégis van egy nagyon sajátságos hangulata. Egyfajta melankólia lengi körül minden történetét, amelyek elveszett emberekről, céltalanná váló életekről szólnak, és újra meg újra szembesítenek azzal, hogy a galaxis felfoghatatlanul nagy, még a távoli jövő technológiája mellett is.
Bár mind a hat SF-novella a karakterekre helyezi a hangsúlyt, én mégis azokat emelném ki, amelyek egy kis elvontabb filozófiával is megspékelték történetüket. Martin a jelek szerint szeret eljátszani a hit és a vallás körüli jelenségekkel, ezt pedig egészséges kétkedéssel, de cinizmus nélkül teszi (ebben az időszakában legalábbis). A Dal Lyáért egy olyan vallást mutat be, amely megfogható és átélhető, valóságos élményként kínálja a teljes összeolvadást valami nálunk nagyobbal. Hősei egy kicsivel többet érzékelnek egymás lelkéből, mint az átlag (lévén telepaták), de éppen ez teszi őket sebezhetőbbekké. Az És embert ne ölj, de soha! egy alkalmazkodó, híveihez idomuló istent jelenít meg. Ami metaforának sem utolsó, és megkérdőjelezi a hit és a hívő közötti reláció jellegét. Karakterek szempontjából talán ez volt a legkevésbé eredeti, de nagyon tetszett a háttérben megbúvó ötlet. Személyes kedvencem, A kereszt és a sárkány útja pedig magának a vallásnak a pszichológiai hátterét vizsgálja egy olyan inkvizítor szemén át, aki megtanul kételkedni. A Hazugok filozófiájában pedig nem kevesebbet kísérel meg, mint Lovecraft hideg világnézetének és a humanizmusnak a valószínűtlen egyesítését.
A fantasy szekció három történetéből nehéz kedvencet kiemelni. Érdekes, hogy egyik sem jellegzetes hőstípusokat jelenít meg. Az én olvasatomban ezek a novellák ismét csak mind a kívülállókról és a magányosságról szólnak, de mindhárman különböző szemszögből. A Laren Dorr magányos dalaiban egy olyan embert látunk, akinek egy egész világ a börtöne. A jégsárkány gyermeki hősnője másnak született, mint társai, kvázi más világban él, a tél birodalmában, hiába veszi körül nap mint nap egy egész falu tele emberekkel. De talán mégis a Kárhozott vidéken tetszett a legjobban, amelyben érzem a kard és varázslat stílus hatását. A szürke (de valljuk be, félhomályban lesz ő fekete is) varázslónőt a tudása teszi kívülállóvá, és Martin nem rest megmutatni, hogy ez mivel jár.
Az utolsó és leghosszabb fejezet a horror történeteké, amelyekben én – mint nem kifejezett rémtörténet-rajongó – azt találtam a legérdekesebbnek, hogy a többségük sci-fi környezetben játszódik. Az eddig bemutatott “Ezer Világ” novellák jellemzően szomorkásak, tragikusak, mégis szép és elvágyódást keltő történetek voltak. Most Martin megmutatja ezek fonákját is. A Húsraktár beteges jövőjében számítógépekkel összekötött hullák végzik a fizikai munkát, irányítóik előtt pedig két lehetőség áll: vagy önmaguktól is megundorodnak, vagy elmerülnek a mocsokban. A történet eszköztára szerintem valahol a kiberpunkra rezonál, de annál még egy fokkal sötétebb. A Homokkirályok valamivel szatirikusabb történet, egy olyan emberről, aki komplett civilizációkat tart házi kedvencként. A végkifejlet szerintem valahol sejthető, de ennek ellenére is hátborzongató csavarokat találni benne, a hangulata pedig remek. (Vajon a szerzőnek voltak valaha termesz-problémái? :D) Az Éjvándorok amolyan Nyolcadik utas a halál jellegű történet egy balszerencsés űrutazásról. Bár nem egészen eredeti elemekből áll össze, izgalmas és szórakoztató kisregényről van szó. Végül a hagyományosabb horror-sztorik közül a Majomterápiát emelném ki, amely annak ellenére is letudott nyűgözni és elborzasztani, hogy témája (a kövérség) éppenséggel nem foglalkoztatott soha.
Ezek után csak egy kérdésem maradt: miért is nyergelt át George Martin a rövid prózáról a (nagyon) hosszúra?
