Álomdalok (Álomdalok 1.) 89% 114 csillagozás

Ha már pár napja írtam a Martin által szerkesztett Wild Cards antológiák első kötetéről, itt az ideje, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat a saját elbeszéléseit tartalmazó válogatásról is. off

Bár azt vallom, hogy egy-egy írásnak akkor is ütnie kell, ha az ember nincs tisztában a keletkezés körülményeivel, de kétségtelen, hogy szélesebb perspektívából lát akkor rá a szövegre az olvasó, ha pár adalékkal tisztában van. Ezért is szeretem, ha egy antológiában egy-egy novella előtt van némi felvezetés a szerkesztőtől, amiből ezt-azt megtudhatunk a szerzőről és a mű keletkezési körülményeiről. Ebben a kötetben az életrajzi és egyéb háttérinfókat maga Martin osztja meg velünk, ami nekem rengeteget hozzátett az élményhez.

A novellák kronologikusan követik egymást, így aztán egész jól nyomon lehet követni a szerző írói karrierjének szintlépéseit.
Az Egy képregényrajongó kölyök fejezet alá összegyűjtött három ifjúkori zsenge leginkább csak arra szolgál, hogy az olvasó megnyugodjon: Martin sem született zseni, neki is gyakorolnia kellett, mert ezek az írások, nos, olvashatónak olvashatóak ugyan, de messze vannak a jótól, sőt, úgy egyébként a kiadhatótól is. off
Az alávaló hivatásos négy novellája a ’70-es évek elején íródott, és ezek már elég jók voltak ahhoz, hogy publikálásra is kerüljenek. Még mindig erős útkeresés jellemzi ezeket is, s nem is feltétlenül ütnek túl nagyot, de írástechnikailag hatalmas előrelépést mutatnak, a zsengékhez képest. Amiben Martin már itt is nagyon erős, az a hangulat teremtés. Úgy tud írni a magányról, elidegenedésről az értékek devalválódásáról és a megismerés mögötti sivárságról, ahogy csak kevesen.
A San Breta-i kijárat és különösen a Ködöt visz a reggel inkább melankolikus, filozofikus írások, amelyeket áthat egy jobb világ spoiler elvesztése fölötti bánat. Olyan novellák ezek, amelyek a Bradbury féle vonulatot követik – nem a technológia, a tudomány van a fókuszban, sőt még csak nem is társadalom, hanem az egyén és annak örökérvényű reményei, vágyai és zsigeri félelmei.
A távoli csillagok fényei szekcióban bemutatott pár írás is ezt a vonalat erősíti, de ezekben már kevésbé díszletszerűen, hanem a szereplők világlátását aktívabban meghatározó és befolyásoló elemként jelenik meg a sci-fi háttér. Persze még mindig nem hard SF-ről beszélünk, és még mindig az etikai/morális kérdések vannak a történetek fókuszában, de itt már sci-fi háttér nem alibi vagy körítés egy egyébként anélkül is tökéletesen elmondható sztorihoz.
A Dal Lyáért nem csak azért érdekes, mert itt is feltűnik egy Lyanna és egy Robb is off, hanem, mert az emberitől gyökeresen idegen gondokozás és filozófia jelenik meg benne, ami egészen másként viszonyul a halálhoz és az individuumhoz, mint a nyugati civilizációk. Viszont ennek oka már kimondottan SF háttérből fakadó.
Az És embert ne ölj, de soha! nem csak a vallási fanatizmusról szól off, hanem arról az dölyfös intoleranciáról, ami bármiféle másságot halálos, és azonnal megtorlandó bűnnek tekint, és amivel emberiség nagy része meg van verve.
Ugyanerre a kételyek nélküli hitből fakadó szűklátókörűségre, valamint a sivár igazság és az inspiráló hazugságok ellentmondására fókuszál az A kereszt és a sárkány útja is.

A teknőcvár örökösei részben Martin korai fantasy novellái közül került három beválogatásra.
Nos, a fantasy a ’70-es években eléggé marginálisan volt jelen az SFF zsánerben, és ahogy Martin írja, nem véletlenül: a szerkesztők ugyanis a piaci trendek miatt inkább kértek sci-fi írásokat a szerzőktől. Így aztán rengeteg olyan SF született, ami egyébként témáját, környezetét és konfliktusait tekintve jobban megállta volna a helyét fantasyként, mégis sci-fi címkével lettek eladhatóvá téve. Martinnak is voltak olyan novellái, amelyeket el tudtam volna képzelni tisztán fantasyként is, de az itt helyt kapó három írás színtiszta fantasy, és már csak azért is érdekesek, mert nagyon karakteresen leképezik azt, hogy akkoriban melyek is voltak a fantasy zsáner legjellegzetesebb vonásai.
Kicsit olyanok, mint a korai Valejo képek – kidolgozott főalak, dinamikus cselekmény, de homályos és elmaszatolt háttér. De a hangulat, ami valahol a mesék, mítoszok és az álmok háromszögében mozog mind a három novella esetén, engem kárpótolt a világ kidolgozatlanságáért.
Az utolsó és legnagyobb terjedelmű fejezet a Hibridek és rémségek alcímet viseli – teljes joggal.
Ezek a novellák talán leginkább a weird horror kategóriába esnek, bár van olyan is, ami látszólag sci-fi környezetben játszódik, mint a Húsraktár, ami a holttestek sajátos, munkaerőként történő újra hasznosítását taglalja.
Ezekben az írásokban a horror motívumot nem elsősorban az explicit rémségek jelentik – bár itt ott azért megvillan az is – hanem a szereplők vívódása és elkerülhetetlen végzete – ami lehet a megalkuvástól kezdve a fizikai pusztuláson keresztül az önazonosság elvesztéséig bármi. Egyik szereplő sem ússza meg sérülések nélkül – különösen azok nem, akik egyébként is ingatag morális lábon állnak.
Persze nekem is a Homokkirályok lett a kedvencem, ami nem csak az egyik legjobb sci-fi horror sztori, amit valaha olvastam, de nagyon erősen felidézte bennem az általam nagyon kedvelt ’50-es évekbeli sci-fi-ket, az olyanokat, mint amelyeket Bester vagy Sturgeoen is írt.
A másik, szerintem nagyon erős írás a Körteforma ember volt, ami a paranoia és a jogos félelem mezsgyéjén egyensúlyozó nő kálváriája, aki igyekszik felülemelkedni az ösztönös viszolygásán, de lehet, hogy nem kellene…

Ez a válogatás, mint minden válogatás, persze tartalmazott kevésbé jó, vagy legalábbis számomra kevésbé értékelhető írásokat spoiler de összességében abszolút elégedett voltam a kötettel, és beigazolódott az, hogy Martin nem csak nagyszerű szerző, de nagyon változatos témákban és stílusban tud írni, aki mindig az embert és annak félelmeit és vágyait helyezi az írásai középpontjába.

Igazi telitalálat volt a könyvben szereplő történeteket többé-kevésbé időrendbe szerkeszteni. Nem sok befutott szerző enged betekintést a saját fejlődésébe, pláne nem jellemző, hogy ironikus önéletrajzi részletekkel köríti régi, nem feltétlenül hibátlan írásait. Igaz, hogy Martin akármit is beválogathatott volna a saját kötetébe (ahogy mondani szokás, akár a bevásárlócéduláit is), őt ma már egy kiadó sem dobná vissza. De ebben az esetben sikerült kimondottan érdekesen bemutatni egy felfelé ívelő pálya görbéjét.

Azért az nem hátrány, hogy a korai zsengék kevés helyet foglalnak, az egész fejezet csak a kötet 10%-át tölti ki. Itt tulajdonképpen az életrajz az érdekesebb, a három novella inkább csak amolyan illusztráció. A Csak a kölykök félnek a sötétségtől például tipikus fanfiction, amolyan melodrámai kard-és-varázslat-és szuperhős katyvasz, amelyben több a lelkesedés, mint a kreativitás. Az erőd történelmi fikciója még a leginkább ígéretes a három közül, erről már talán ki is jelenthetnénk, hogy a szerzőjéből egyszer még lehet valaki :)

A második fejezetbe válogatott korai publikációk már sokkal ötletesebbek és meggyőzőbbek. A hős talán nem okoz nagy meglepetést, lezárása szinte már borítékolható, de a saját katonáiktól rettegő tisztek megjelenése érdekes színfoltja a háborús/háborúellenes történetnek. De engem ebből a részből A magány másik fajtája fogott meg elsősorban, amelynek narrátora azért vállal magányos munkát egy, a Naprendszer szélén keringő űrállomáson, mert a Földön sem érezte magát kevésbé egyedül. A történet jól adja át a főhős belső küzdelmét, amelynek során egyszerre vágyja is a további egyedüllétet, de retteg is tőle, hogy ez a vágya teljesülhet. Ez a novella tulajdonképpen meg is adja a kötet alaphangját, a további írások közül ugyanis rendkívül sok szól a magányról.

A könyv további részeiben a szelektálás már elsősorban zsáner alapúvá válik, de ezen belül még mindig izgalmas felfedezni a szerző fejlődésének szakaszait. Martin űroperáját én már bizonyos előképzettséggel vettem elő, mivel csak néhány éve olvastam egyetlen sci-fi nagyregényét, a Dying of the Lightot. Ez a mű pedig jó eséllyel pályázhatna nálam a szerző legjobb regényének címére. A világ, amelyben az itt szereplő novellák is játszódnak, hasonló űrhajókkal, lakott bolygókkal és idegen lényekkel népesül be, mint az 1970-es évek majd mindegyik űropera-univerzuma, mégis van egy nagyon sajátságos hangulata. Egyfajta melankólia lengi körül minden történetét, amelyek elveszett emberekről, céltalanná váló életekről szólnak, és újra meg újra szembesítenek azzal, hogy a galaxis felfoghatatlanul nagy, még a távoli jövő technológiája mellett is.

Bár mind a hat SF-novella a karakterekre helyezi a hangsúlyt, én mégis azokat emelném ki, amelyek egy kis elvontabb filozófiával is megspékelték történetüket. Martin a jelek szerint szeret eljátszani a hit és a vallás körüli jelenségekkel, ezt pedig egészséges kétkedéssel, de cinizmus nélkül teszi (ebben az időszakában legalábbis). A Dal Lyáért egy olyan vallást mutat be, amely megfogható és átélhető, valóságos élményként kínálja a teljes összeolvadást valami nálunk nagyobbal. Hősei egy kicsivel többet érzékelnek egymás lelkéből, mint az átlag (lévén telepaták), de éppen ez teszi őket sebezhetőbbekké. Az És embert ne ölj, de soha! egy alkalmazkodó, híveihez idomuló istent jelenít meg. Ami metaforának sem utolsó, és megkérdőjelezi a hit és a hívő közötti reláció jellegét. Karakterek szempontjából talán ez volt a legkevésbé eredeti, de nagyon tetszett a háttérben megbúvó ötlet. Személyes kedvencem, A kereszt és a sárkány útja pedig magának a vallásnak a pszichológiai hátterét vizsgálja egy olyan inkvizítor szemén át, aki megtanul kételkedni. A Hazugok filozófiájában pedig nem kevesebbet kísérel meg, mint Lovecraft hideg világnézetének és a humanizmusnak a valószínűtlen egyesítését.

A fantasy szekció három történetéből nehéz kedvencet kiemelni. Érdekes, hogy egyik sem jellegzetes hőstípusokat jelenít meg. Az én olvasatomban ezek a novellák ismét csak mind a kívülállókról és a magányosságról szólnak, de mindhárman különböző szemszögből. A Laren Dorr magányos dalaiban egy olyan embert látunk, akinek egy egész világ a börtöne. A jégsárkány gyermeki hősnője másnak született, mint társai, kvázi más világban él, a tél birodalmában, hiába veszi körül nap mint nap egy egész falu tele emberekkel. De talán mégis a Kárhozott vidéken tetszett a legjobban, amelyben érzem a kard és varázslat stílus hatását. A szürke (de valljuk be, félhomályban lesz ő fekete is) varázslónőt a tudása teszi kívülállóvá, és Martin nem rest megmutatni, hogy ez mivel jár.

Az utolsó és leghosszabb fejezet a horror történeteké, amelyekben én – mint nem kifejezett rémtörténet-rajongó – azt találtam a legérdekesebbnek, hogy a többségük sci-fi környezetben játszódik. Az eddig bemutatott “Ezer Világ” novellák jellemzően szomorkásak, tragikusak, mégis szép és elvágyódást keltő történetek voltak. Most Martin megmutatja ezek fonákját is. A Húsraktár beteges jövőjében számítógépekkel összekötött hullák végzik a fizikai munkát, irányítóik előtt pedig két lehetőség áll: vagy önmaguktól is megundorodnak, vagy elmerülnek a mocsokban. A történet eszköztára szerintem valahol a kiberpunkra rezonál, de annál még egy fokkal sötétebb. A Homokkirályok valamivel szatirikusabb történet, egy olyan emberről, aki komplett civilizációkat tart házi kedvencként. A végkifejlet szerintem valahol sejthető, de ennek ellenére is hátborzongató csavarokat találni benne, a hangulata pedig remek. (Vajon a szerzőnek voltak valaha termesz-problémái? :D) Az Éjvándorok amolyan Nyolcadik utas a halál jellegű történet egy balszerencsés űrutazásról. Bár nem egészen eredeti elemekből áll össze, izgalmas és szórakoztató kisregényről van szó. Végül a hagyományosabb horror-sztorik közül a Majomterápiát emelném ki, amely annak ellenére is letudott nyűgözni és elborzasztani, hogy témája (a kövérség) éppenséggel nem foglalkoztatott soha.

Ezek után csak egy kérdésem maradt: miért is nyergelt át George Martin a rövid prózáról a (nagyon) hosszúra?

A kedvenceim: A magány másik fajtája, Laren Dorr magányos dalai, A jégsárkány, Homokkirályok és az Éjvándorok. A többi feledhető volt számomra. Az biztos, hogy igen érdekes képzelet világa van Martinnak. Tetszett, hogy minden időszak felvezetésre került. Hamar sikerült elolvasnom, viszont így utólag belegondolva, kicsit tömény volt, túl sok történet, túl sok szereplő. Mondjuk hozzáteszem, hogy egymás után olvastam el három novellás kötetet. Szívesen olvasnék még tőle sci-fit, az Éjvándorok hangulata nagyon megfogott. A Homokkirályokat anno láttam, és hirtelen meglepett, hogy a felvezetőben volt szó róla, de egészen addig, amíg bele nem kezdtem, nem tudtam behatárolni a történetet. Tetszett filmben is és olvasva is.

Rövid leszek, mert dacára a kötet terjedelmének, legfőképp a fejezetek közötti átkötések és a Homokkirályok kínálta azt az élményfaktort, amire előzetesen számítottam. Akadtak persze egyéb emlékezetes anyagok, bevésődő jelenetek (Fagyvirágok, Laren Dorr dalai, Kárhozott vidéken, Húsraktár, Majomterápia, Körteforma ember), de számomra ez összességében egy „közepes-jó” színvonal, jóindulattal felfelé pontozva. Martin zseniális író, kisujjában a szakma valamennyi fogása, de úgy tűnik, engem a scifi és a weird továbbra sem húz be a rajongótáborba. Érdekes megélés volt ez az antológia amúgy, mert pl. Veres Attila kötete (Éjféli iskolák) ilyen értelemben jobban tetszett: minimum ilyen szintű vagy még jobb (elborultabb) ötletekkel és megvalósítással találkoztam. Mindemellett polcomon az Álomdalok 2., és valamikor le is fogom venni onnét. :)

– A halott lényekből elvész az erő. Éjjel és nappal, fekete és fehér, ez mind gyenge. Az erő a köztes birodalmakból fakad, a szürkületből, az árnyékból, az élet és halál közti rettenetes helyről.

Elég felemás a viszonyom George R. R. Martin írásaival. A Trónok harcára ráuntam, a Wild Cards-os írásaiból amiket olvastam, azokkal alapvetően jóban vagyok, a többi meg nem hinném, hogy érdekel. Ezzel a kötettel jó ideje kerülgettük egymást. Azon túl, hogy remek a címe és nagyon tetszik a borítója, a sci-fi tartalom ígérete is sokat számított. A végeredmény… szóval… félsiker…
A novellák közel fele egyáltalán nem tudott sem megfogni, sem lekötni, pedig nagyon akartam szeretni az összeset. Sőt, bármennyire ciki, ezek között van olyan, amit a napokban olvastam, de már most nem igazán emlékszem rájuk…
Volt néhány, ami részben tetszett, a Hamutorony világát például szívesen megismertem volna, kár, hogy a szerelmi háromszög magáénak akarta rivaldafényt. A A San-Breta-i kijárat hangulatos volt, ellenben eléggé megjósolható. A maga módján szórakoztató volt a Homokkirályok is, szívesen megmutatnám mindenkinek, aki nem szokott ÁSZF-et meg használati útmutatót olvasni, de igazából ez is elég kiszámolható volt már az első pillanatoktól.
És végül – szerencsére – volt néhány novella, amit őszintén és nagyon tudok kedvelni. A Ködöt visz a reggel Lidércvilágát minden szépségével és rejtélyével, a kérdésekkel, amiket nem feltétlenül éri meg bolygatni. Laren Dorr magányos dalait, az elkerülhetetlen fájdalommal átszőtt dalokat, amiket tulajdonképpen szívesen meghallgatnék.. A Kárhozott vidéken járó Szürke Alyst, és rejtélyes portékájázt…
Viszonylag lassan gyűrtem le a kötetet, de összességében nem bántam meg az olvasást. Lehet, hogy kisebbségben vannak azok az írások, amik tetszettek, de azokról legalább elmondhatom, hogy nagyon tetszettek.

"Az Álomdalok teljesen meglepett. Nem nagyon ismertem Martin munkásságát a már említett és mindenki által jól ismert fantasy-regénycikluson kívül, csak annyit tudtam, hogy írt pár díjnyertes sci-fi kisprózát. De azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen jót. A kötet alapvetően Martin teljes életművéből válogat, nagyjából kronológiai sorrendben, némi tematikus rendezéssel. Szóval egyrészt egy best of, másrészt viszont bemutatja a kezdeti próbálkozásokat is – így aztán tényelegesen nyomon követhetjük, honnan hová jutott a szerző. Illetve minden tématikus egységet külön szövegben vezet fel Martin, ami elég király, és ad némi perspektívát az SFF-kiadás elmúlt ötven évéről. (Engem például mindig meglep, hogy a modern értelemben vett fantasy mennyire fiatal műfaj a sci-fihez képest.)

Nem fogom végigvenni egyenként a novellákat, mert lusta vagyok, szóval csak kiemelném a kedvenceimet.

Összességében nagyon megszerettem például a Martin sci-fi novelláit összekötő Thousand Worlds nevű világot. Ebben az emberiség kirajzott a galaxis egy részében, de közel sem ismerte meg az egészét, háborúzott pár fajjal és gyarmatosított jó pár világot. A novellák összekötése leginkább gyakran emlegetett bolygónevekben jelenik meg, egyébként mindegyik egy-egy érdekes világot, civiliziációt és problémát tár elénk. A novellák eléggé karakterközpontúak és ezerféle dologról szólnak, amiről el lehet merengeni egy darabig, nem véletlenül olvastam két hétig ezt a kötetet."

Részletek:

https://spekulativzona.blogspot.hu/2017/10/a-tronokon-t…

Mint ahogy a fülszövegben van, ez a kötet Martin gyerekként írt első novellájától tart egészen addig, amíg már befutott. Ami biztos, hogy már a gyerekként írt első novellájában is van tehetség ( bár jó eséllyel felnőttként átszerkesztette. :) ). Ha a novellánként nézzük a kötetet ( és ugye ez egy novelláskötet ), akkor zseniális. A novelláknak meg van az íve és meg van a csattanója. Beszélni nehéz róluk spoiler nélkül, de tény, hogy nem véletlen, hogy díjakat söpört be értük.

Nekem a jégsárkány volt ami legjobban tetszett. A horror novellák elolvasása viszont már nem vonzott.

Amennyiben nem a novellákat külön külön, hanem egyben nézem, akkor már egy kicsit más képet mutat. Martin ugyanis szinte képtelen örömöt és pozitív dolgokat belecsempészni a történeteibe. Az ő történetei sokkal inkább valami elvesztéséről, mintsem megtalálásáról szólnak. A párkapcsolatok ábrázolása is nehezen megy neki, mintha nem is hinne benne, hogy működhet. Ezért a sok novellát egymás után olvasni eléggé fárasztóvá válik.
Az az igazság, ha Martint egy kicsit lecsuknák, mondjuk 2 hónapra mert megsértene egy Lanistert, akkor kötelező jelleggel a Tenkes kapitányát, vagy hasonló könyveket olvastatnák vele, hogy hátha felvenne egy kevés pozitív gondolkodást.

Úgy érzerm, ez egy nagyon erős novellákat tartalmazó kötet, amely sokaknak fog tetszeni.

George R. R. Martin egy istenekverte istenekáldotta zseni.
Ha valaki esetleg kételkedne ebben (mondjuk a Jég és Tűz dala* sorozat tragikus de valószínűleg elkerülhetetlen széthullása és ettől nem független kómába zuhanás és/vagy elhalálozása miatt), annak elég ezt a kötetet elolvasnia tőle. De nem is kell az egészet, elég mondjuk a Ködöt visz a reggelt, A jégsárkányt és a Homokkirályokat. Elégikus szépségű allegória, szívbemarkolóan megható dráma és hideglelős iszonyat, mindhárom mesteri szinten, egyetlen zseni írógépéből.
Persze vannak a kötetben zsengék és kevésbé jól sikerült művek, de ezek inkább olyanok, mint a gyémántok körül a foglalat: kiemelik a lényeget. Apropó, foglalat: érdemes elolvasni a novellákhoz írt kísérőszövegeket is! Egyrészt mert valóban hasznos és érdekes dolgokat mesél el bennük Martin; másrészt pokoli szórakoztatóak.
A kötet kialakítása is tetszetős, különösen a borítókép, és nem találtam bosszantó hibát vagy elütést. Soha ennél rosszabb szerzői válogatáskötetet. Öt homokkirály az ötből.

–
Olvasónapló

Egy képregényrajongó kölyök:
– Csak a kölykök félnek a sötétségtől
– Az erőd
– És a halál az ő öröksége
Az a jó ezekben a zsengékben, hogy nem reménytelenül rosszak, mégis inspiráló olvasni őket (mert azért ezt a szintet én is tudom hozni).

Az alávaló hivatásos:
– A hős
A nagyon egyértelmű végkifejlet (egyáltalán, kifuthat egy ilyen történet másképpen?) ellenére tetszett, különösen a fordított inváziós sci-fi része. 4/5
(off: ezt a dilemmát spoiler sci-fiben azt hiszem, a Valós halálban olvastam először, de ott spoiler)
– A San-Breta-i kijárat
Ez a novella (sajnos) „egytrükkös kutya” spoiler, és a hosszadalmas magyarázat még csökkenti is az erejét. 3/5
– A magány másik fajtája
Hát ez furcsa volt. Gondoltam valami ilyesmire, de arra nem, hogy spoiler. Kicsit nehéz volt megszoknom az alaphelyzet képtelen voltát, de szebben öregedett, mint A San-Breta-i kijárat. 3,5/5
– Ködöt visz a reggel
Ez már az a Martin, akit annak idején megszerettem. Elégikus, szép és szomorú. Az ész és az ostobaság nem egymást kizáró fogalmak. 5/5

A távoli csillagok fényei
– Dal Lyáért
Ilyen gusztustalanul felkavaróan hátborzongató spoiler, aminek spoiler, szerintem az Árnyék Innsmouth fölött óta nem olvastam. Szabályosan rosszul voltam olvasás közben, a skheenek spoiler „vallása” spoiler. 4,5/5
– Hamutorony
Talán még túlságosan az előző novella hatása alatt álltam, de a Hamutorony nem tudott megérinteni (igazából érdekelni se nagyon). 3/5
– És embert ne ölj, de soha!
Nem tudom, jól értelmezem-e a novella lezárását spoiler, de olybá tűnik, hogy Martin nem igazán szívleli a vallásokat vallási fanatikusokat spoiler. Néhány fehér folt azért maradt számomra a történetbe, különösen a kereskedővel (és a lezárással) kapcsolatban. 3,5/5
– Kőváros
Érdekes, de nem annyira a cselekménye, hanem a világépítésben betöltött szerepe, meg a (bevallottan) lovecrafti áthallású Kőváros leírása és a Kafkát megidéző spoiler rókaemberek miatt. Mondjuk annak örültem volna, ha kiderül, hogy spoiler, de ezt betudom spoiler. 4/5
– Fagyvirágok
Bár alapvetően tetszett, de azért voltak vele problémáim spoiler. 4,5/5
– A kereszt és a sárkány útja
Ezt a novellát már olvastam valamikor még a mezozoikumban egy régi Rúna magazinban, és már akkor is tetszett. Érdekes (bár kissé űroperás ízű) a kereszténység sci-fi környezetbe való átültetése, és a spoiler koncepciója. 5/5

A teknőcvár örökösei
– Laren Dorr magányos dalai
Novellaterjedelemben szeretem ezt az elégikus, a veszteség fájdalmán túl jutott, de a súlyát átérző, lírai képekkel ábrázolt hangulatot. A vége kevésbé meggyőző. 4/5
– A jégsárkány
Ezt is olvastam már korábban (ebben a kiadásban), és amit akkor írtam, az most is igaz: szép és szomorú, ugyanakkor mély és összetett. 5/5
– Kárhozott vidéken
Horrorba hajló fantasy, spoiler hatásos egy hátborzongató boszorkány spoiler és az spoiler motívumának feldolgozása spoiler. 4,5/5

Hibridek és rémségek
– Húsraktár
Értem és érzem a dühöt és a fájdalmat, de azt is értem érteni vélem, hogy Harlan miért dobta vissza másodszor is. Túl személyes és túl beteg az ízlésemnek. 3/5
– Hogy emlékezz rám
Jó értelemben bizarr és felkavaró spoiler, elegánsan gonosz csavarral a végén. 4/5
– Homokkirályok
Ó. Ti. Jó. Istenek. Kivételesen egyáltalán nem tartom meglepőnek a díjesőt és a lelkes hozsannákat. Ha csak egy valamit olvasol el Martintól életedben, akkor ez legyen az. Ez az a novella olyan szuggesztív erejű, hogy olvasás közben eszembe se jutott azon agyalni, hogy mi fog történni, mert túlságosan lekötött az olvasás. Azt hiszem, ezzel mindent el mondtam, amit kellett. 5/5 (de csak mert többet nem lehet adni)
– Éjvándorok
Lehet, hogy ha nem fizikatanulás közben olvasom, akkor jobban meg tudott volna fogni, de (amellett, hogy tetszett) ez nem nyűgözött le annyira, mint a blokkban szereplő többi novella. 4/5
– Majomterápia
Egyszerűsége ellenére rettenetesen felkavaró és groteszk. Még a spoiler is belesimul a műbe spoiler. 5/5
– A körteforma ember
Hasonló témát dolgoz fel spoiler, mint a Majomterápia, de (számomra) még undorítóbb formában. Inkább gusztustalan és nyomasztó, mint ijesztő, de berágja magát az ember bőre alá. 4/5

*: teljesen mellékes, spoiler

Az Álomdalok című elbeszélésgyűjtemény első kötete Martin életművének kezdeteitől indul, s a teljesség igénye nélkül, mégis alapos, átfogó válogatásban tárja elénk a szerző fejlődésének fázisait az ismertség és elismertség megszerzéséig.

Nagyon szerettem benne az átkötő, önéletrajzi szövegeket, melyek kontextust adnak az elbeszéléseknek, személyesebbé és szerethetőbbé teszik őket, valamint bepillantást nyerünk általuk a korszak SFF irodalmának helyzetébe, intézményrendszerébe, így (pop)kulturális ismeretterjesztő írások is egyben. Az első novella válogatásba kerülését például épp a bevezetés teszi jogossá: önmagában (szerintem) nem lenne keresnivalója egy hasonló gyűjteményben, hiszen csak egy lelkes fanfiction: mesterkélt, modoros párbeszédek és a hangulatteremtés jegyében erősen túlírt leírások jellemzik, mégis van már benne valami, ami megelőlegezi a későbbi martini szövegeket, mostanra pedig nosztalgikus, naiv bájt von köré – és ezt a valamit részben a bevezetőnek köszönheti; szinte látjuk magunk előtt az ifjú, lelkes George-ot, amint a körmét rágva várja, hogy visszajelzést kapjon a fanzintól, melyhez beküldte a novellát.

A rajongástól aztán eljutunk az útkeresésig – a szövegek nagyjából kronologikusan követik egymást, az időrendet néha felrúgja a tematikus csoportosítás, ami szintén segít, hogy lássuk pályája ívét. A Ködöt visz a reggelben már remekül működik a hangulatteremtés, emlékezetes, már-már lírai atmoszférát kapunk. A Dal Lyáért pedig az első olyan szöveg volt, amely közel férkőzött hozzám érzelmileg is. A sóvárgó vágyat a tökéletes elfogadásra és bizalomra s az örökös hiányérzet tragikus, melankolikus helyzeteit több írásában is ábrázolja Martin, a magány és a szomorúság izgatja leginkább, amikor kezdi megtalálni a saját hangját. Fantasy történeteiben (melyekből éppcsak kóstolót kaptunk) is ez a téma köszön vissza, innen a saját bevallása szerint is legjobban sikerült A jégsárkány édes-bús meséjét emelném ki: aprólékos, szépen felépített motívumrendszere és keserédes hangulata miatt többszöri olvasásra is élmény volt.

A legjobban viszont a kötet végén található, Hibridek és rémségek című fejezetet élveztem. A Homokkirályokat is többször olvastam már, de még mindig szórakoztató, profi munkának tartom. Jogos a többszörös díjnyertesség, itt már nincs modorosság, és hiába kiszámítható a történet (hiszen Martin klasszikus sémákat szokott követni), stílusosan van tálalva. A személyes kedvenceim azonban a kis groteszkek, az utolsó két szöveg: a Majomterápia és A körteforma ember, melyek kicsit kilógnak a többi közül, s ezzel színt visznek a gyűjteménybe. Mindemellett ezek a sztorik is martinosak, kegyetlenek és szomorúak, de tele vannak iróniával és kritikus szemlélettel.

Összességében egy jó válogatás, bár a szövegek színvonala vegyes. Ez azonban megbocsátható, hiszen egy életpályát mutat be, egészen a kezdetektől. Akik már olvasták a Jég és Tűz dalát, különösen élvezni fogják, ahogy a novellákban megjelennek a regényfolyam apró nyomai – témák, motívumok, ötletek, nevek –, számos apróság kerül elő, ami megelőlegezi a nagyobb mű kibontakozását. Érdemes hát bejárni ezt az utat, egy lelkes és elszánt fiatal szerző pályáját, hogy felépítsük magunkban, vagy megfűszerezzük az eddig kialakult képünket róla.

Újabb novellagyűjtemény, amiről baromi nehéz átfogó értékelést írni, bár igen pozitív meglepetés volt számomra, szinte mindegyik írás, ami a kötetben található, kifejezetten erős, élvezetes, és nem csak töltelékként jelenik meg a pár húzómű mellett.
A könyv kronologikus menetben követi végig Martin munkásságát, a kezdeti képregényrajongó kölyöktől azokig az időkig, amikor már díjnyertes íróként ismerte a világ, és ez a fejlődés tökéletesen megfigyelhető a művekben, ahogy egyre jobban megtalálta a saját hangját, és az „átlagos” sci-fi történetekből már hamisíthatatlan Martin novellák váltak.
A kötet 5 nagyobb egységre tagolódik, ezek Martin egy-egy életszakaszához társítják a műveket, és mindegyikhez jár egy pár oldalas bevezető magától az írótól, amik sokat hozzáadtak az olvasottakhoz, volt egy kis eredettörténet ehhez a hatalmas univerzumhoz, amiben alkot. Martin elég őszintén beszél ezekről az írásairól, nem mentegetőzik, elismeri a hibáit, ami kifejezetten pozitív, és adott egy kis betekintést is a munkafolyamatba, illetve a gondolatvilágába.
A kötetben fantasy, sci-fi és horror novellák sorakoznak, és bár Martin mindegyik műfajban megállja a helyét, messze a legjobbak azok a művek, melyek a három zsáner mezsgyéjén mozognak, és valamiféle különös hibridként léteznek, de még nem telepszik rájuk egyik kötelező műfaji elem sem. A kifejezetten sci-fi írásai engem annyira nem fogtak meg, hiányzott az, hogy egy koherens történetet kapjak, hiába játszódott a legtöbb történet egy univerzumban, nem volt lehetőség a háttérvilág megismerésére, sokszor csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik. Túl sok volt a zsargon, túl sok volt az ismeretlen szereplő, bolygó, faj, tudomány, és nem is volt olyan erős történetvezetésük, mint a többieknek.
Kedvencek a kötetből: Homokkirályok, Laren Dorr magányos dalai, A kereszt és a sárkány útja, A jégsárkány, Húsraktár, A San Bretai-i kijárat, És a halál az ő öröksége és még egy picit a Majomterápia is.
Érezhetően jobbak a későbbi művei, bár a kezdetiekből is találtam kifejezetten tetszetősöket, az újabb, Martinosabb novellákon már érezhető a tudatosság, és megérthető az is, hogy mitől ilyen körülrajongott az író, hiszen ott van a zsenialitás, és nagyon keresni sem kell a sorok között.