A ​Hét Királyság lovagja 91% 424 csillagozás

Tudtam, hogy nem fogok csalódni, hiszen az első történetet már olvastam a Legendákban és képregényként is, de nem csupán nem csalódtam, hanem mindhárom kisregény igazi katarzist okozott.

Ezekben a történetekben megtaláltam mindazt, ami miatt annak idején a Trónok harca első olvasásakor menthetetlenül rajongó lettem.
A lovagvilágot, egyszerre mutatva meg azt a maga mesebeli pompájában és sárszagú realitásában.
A kóbor lovagok életét, ami tényleg nem afféle kalandos vállalkozás, hanem folyamatos küzdelem az éhkopp és a gyakran jogos gyanakvás és megvetés ellen.
A birodalmat uraló feudális rendet, a sokszor méltatlan hűbérurakkal és a kisszerű vitáikkal. S azzal a kérlelhetetlen kegyetlenséggel, amivel azokat rendezik.
Mindehhez a történeti hátteret és súlyt a Targaryen családdal kapcsolatos intrikák, lázadások és cselszövések sora szolgáltatta.
Az pedig csak hab a tortán, hogy ha az olvasó alaposan figyel, akkor észre kell vegye, hogy ezek bizony tucatnyi szállal kapcsolódnak a regénysorozathoz, hiába játszódnak a novellák jó 90 évvel korábban.

Már csak ezek miatt is érdemes lenne olvasni a könyvet, de igazán élménnyé az teszi, hogy a főszereplő, Ser Duncan, a Magas az egyik legszimpatikusabb figura az egész A jég és tűz dala univerzumban.
Olyan figura ő, aki a maga egyszerű, becsületes, néha valóban kissé naiv módján szemléli azokat az eseményeket, amelyekbe belekeveredik.
Ráadásul egyike azon kevés szereplőnek Martinnál, aki nem a saját önző érdekeit nézi, nem valamiféle arrogáns büszkeség, bosszúvágy vagy a rosszul értelmezett becsület mozgatja, hanem a szíve.
Amiből renget jutott ennek a nagydarab embernek.

Mint oly sokszor velem, ez az olvasás is csak úgy megtörtént. Nem volt semmi haditerv csak levettem a polcról.A könyvről nem tudtam semmit csak annyit, hogy novellákat tartalmaz, de egyáltalán nem bántam meg, hogy Martin eme műve került sorra, mert nagyon jól szórakoztam.
Réges régen, egy messzi, messzi Westerosban járunk…
Mikor még a Targaryenek vígan élték és járták a világot, volt egy lovag Bolhavégről. Ser Duncan a Magas, ezzel el is árultam a legnagyobb erényét, mert bizony nagyon magas volt, és meglehetősen széles is. Az ő történeteibe pillanthatunk bele, és a kóbor lovagok viszontagságos életébe.
Útja során szert tesz az első fegyverhordozójára is, Egg személyében, aki Duncannal ellentétben alacsony, mert még egy kisfiú, de esze vág mint a borotva, akárcsak a szeme is mindent meglát.
A két főszereplő által nagyon jó kis párbeszédeknek lehetünk fültanúi, könnyed és vicces, pedig nem ezt szoktuk meg Martintól.
Bepillanthatunk egy lovagi torna eseményeibe, bizony az ilyen eseményeknél sem elsődleges a tiszta játszma. Dunk a saját bőrén tapasztalja meg, hogy nem minden a magasság.
Majd egy földi viszályba csöppenünk bele Sziklaerőd közelében. Itt sem minden fenékiig tejfel, Dunknak a Vörös Özveggyel sem lesz könnyű dolga. Rengeteg szereplő bukkan fel, amihez a Martin olvasók már hozzászoktak, és a végén minden kirakós a helyére kerül. Kicsit gyengébbnek éreztem az első novellánál, de azért ez is jó volt.
A harmadik történetben ugrunk egy kicsit az időben, a két főszereplőnk északra tart, de közben kitérőt tesznek a Butterwell–Frey esküvőre.
A Vörös nász óta tudjuk, hogy Martinnak gyengéi az esküvők. Az előző két történet ismeretében mindenképp ez a nyerő novella, ez már igazán Martinos, fondorlatos, csavaros. Blackfyre-lázadásnak lehetünk szemtanúi, és felbukkannak különleges sárkánytojások is.
Összességében nagyon jól szórakoztam, majdnem ötös könyv. Kár, hogy nem az újabb kiadás volt meg, mint olvastam a rajzok igencsak hozzátettek az eseményekhez.
Várom a folytatásokat, ami elvileg tervben van, de ki tudja megvalósul-e majd…

Nem volt rossz olvasmány. Nem vagyok egy fantasy rajongó, de ez azért tetszett. Kicsit lépett csak be a szerző a fantasy világába, a történet jelentősebb részének van igazság alapja. Számomra ezt tette a könyvet szerethetővé.
A könyv eleje és vége kimondottan tetszett, viszont a közepét kicsit laposnak éreztem.
A főhőst Dunkot és fegyverhordozóját Egg-et hamar megkedveltem. Sok izgalmas kalandon mennek keresztül. A könyvet csak ajánlani tudom mindenkinek.
További értékelésem itt olvashatod:
http://zsuolvas.blogspot.hu/2018/02/george-r-r-martin-h…

A könyv megjelenésekor dühös voltam, amiért Martin előzményt fabrikál fantáziavilágához ahelyett, hogy a hosszú idő óta csúszásban lévő alaptörténetre koncentrálna, és emiatt nem is nagyon akartam elolvasni. Szerencsére azonban túlléptem a dolgon, és milyen jól tettem! Megkockáztatom, hogy ezt most jobban élveztem, mintha a régóta várt hatodik kötetet olvastam volna.
A könyv egy low fantasy világban játszódó klasszikus kóborlovag-történet. Mivel végig egy karaktert követünk, az ifjú Ser Duncant, így összetettségében meg sem közelíti az alapsorozatot, és a védjeggyé vált politikai machinációk is majdnem teljesen hiányoznak, akárcsak a szintén nagyon jellemző erőszak és brutalitás, vagy úgy általában a fantasy elemek. Akiknek ezek fontosak voltak, valószínűleg nem fogják annyira szeretni A Hét Királyság lovagját, én viszont nagyon élveztem ezt a kvázi történelmi lovagregényt.
Azt azért nem tudom, hogy önmagában mennyire állna meg a könyv. Ha az olvasó nem ismerné a Martin fantáziavilágában játszódó többi regényt, biztosan nem volna annyira hatásos ez sem. Főleg, mert az író ismertnek vesz tényeket, eseményeket, személyeket, és csak olyan dolgokat magyaráz el, amik kimondottan ehhez a történethez kapcsolódnak.

Ne volt rossz, de Dunk nem lett a kedvencem. Eléggé…, hogy is mondjam, butácska, de jó szívű. A kedvencem egyértelműen Egg. Kicsit egyszerű volt, nem olyan szövevényes, kacifántos, mint a Tűz és jég dala. De könnyen lehetett vele haladni. Olyan, mint egy kis mesekönyv. Nekem a harmadik történet tetszett jobban, az egy kicsit sötétebb volt, a másik kettőt egy kicsit kidolgozatlannak éreztem, Dunkkal együtt.

Három igazán szórakoztató, remek történetet sikerült Martin-nak összehoznia.
Martin-t nem sorolom a kedvenc íróim közé, de most közel állt ahhoz, hogy kedvenc váljon belőle. Persze továbbra sem nyűgöz le a világ, a fantasy elemek hiánya is negatívum a szememben. Konkrétan ebben a könyvben szinte semmi fantasy nincs, hacsak a kitalált világ meg a sárkányok elég sűrű emlegetése nem számít annak. Mondjuk én azért többet várok egy fantasy könyvtől. Azonban a történetek rendkívül szórakoztatóak. Egyrészt megvan a tipikus Trónok harcára jellemző komor hangulat, másrészt viszont nem annyira kegyetlen.
Egy Dunk nevű kóbor lovag a novellák főszereplője. Nem túl eszes, de rendkívül becsületes ember, minden hibájával együtt egy szerethető figura. Meg is lepődtem, mert az írónak nem igazán szokása kedvelhető karakterek szerepeltetése.
Kemény, embert próbáló életmód a kóbor lovagok világa. Dunk élete csupa küzdelem, fájdalmas tapasztalatok sokasága nehezíti amúgy sem könnyű életét. Olyan váratlan, életveszélyes helyzetekbe csöppen, amikből már-már nincs kiút. Nagyon tetszettek az író megoldásai.
Remélem Martin ír még hasonló történeteket, mert a hangulatuk sokkal közelebb áll hozzám, mint a sorozat regényeinek. Érdemes elolvasni.

Mitől lesz lovag egy lovag? Egy kardlap érintése és a testi erő, az ambíció, hogy bajnok legyen valakiből – elegendő, hogy elnyerje ezt a címet? Vagy a „lovagnak lenni” kérdése a szívben dől el? Számomra nagyon szimpatikus oldalról közelíti meg a témát Martin, viszont Dunk kicsit együgyű, naiv képzelgéseivel jelzést küld az olvasó felé, hogy nem baj, ha valaki álmodozik is, de inkább maradjon a realitás talaján. Főhősünk kissé elrugaszkodott a valóságtól és sokszor jutott eszembe róla la Mancha lovagja, aki ugyanígy szélmalomharcot vívott a képzelt valósággal.

Dunk idealizált eszményképét ellensúlyozva Egg tapasztalatai egészítik ki, bár önmagát, idősebb lévén, tapasztalt férfiként kezelve nem mindig fogadja el a fiú tanácsait. Döntéseivel sokszor bizonyítja, hogy még nem áll készen a feladatra, de szívében igazi lovagként él és eszerint cselekedik. Dunk patyolat lelkülete a mai kor meg nem értett hőseit juttatja eszembe, akik nagyra törő álmain viccelődni szokás.

Tovább: http://konyvvadaszok.blogspot.hu/2017/04/g-r-r-martin-h…

Fooolytatááááás?!

Kedvenc írómmá koronázom.

Martinban képtelenség csalódni, legalábbis nekem még nem sikerült.
Mindig tud valami újat mutatni. Történet gördülékeny és izgalmas. A szereplők szimpatikusak, kedvelhetőek.
Dunk, esze, mint egy várfalnak. Tényleg egy tökkelütött jószág, viszont egy remek lovag válhat belőle.
Egg, na itt aztán.. sikerült megint behúznia abba a bizonyos.. spoiler Annyira kézenfekvő minden, és mégis képes egyik ámulatból a másikba ejteni!
Imádtam a könyvet, a három kis történetet, mindent. Viszont senki se hasonlítsa össze a nagy kaliberű Trónok harca sorozatával, nem érdemes.

Egyszer ( többször) mindenkinek el kell olvasnia. Csak ajánlani tudom!

De mos már igazán jöhetne a 6. könyv, aztán a hetekig.. és így tovább.

Őszintén bevallom nekem jobban tetszik ez, mint a tűz és jég dalának könyvben az első része. Bár azt régen egyszer elkezdtem, de kb a felénél feladtam. Tudván hogy egyszer úgy is elolvasom. Ha törik ha szakad.
De ez egy sokkal kalandosabb emészthetőbb regény a világából. Mikor még a bokorból is Targaryenek ugráltak elő, és bár az élet nem volt könnyebb ekkor se, de derűlátóbban tekintek erre a könyvre. Aminek szintén várhatom a következő részét. Ami sohase készül el. De azért remélem, hogy mégis.

Martin bácsi, tudod, hogy szeretlek, ráadásul már megint megcsináltad, de csipkedd már magad a Winds of Winterrel, mert nem vagy fiatal, és a gonosz öreg hobbitok írók sem élnek örökké!
Szóval nagyon jó volt megint Westerosra kirándulni és jobban megismerkedni a régi Targaryenekkel. Dunk és Egg is nagyon szerethetőek, és borzasztó aranyosak így együtt (ha mondhatok ilyet). Persze itt is akad bőven sunnyogás meg összeesküvés, de nem is vártam mást. Mellesleg büszke vagyok magamra, mert rögtön kitaláltam, mi van a tojással és a Hegedűs titka is gyanús volt. *büszkén kihúzza magát*
Megint elkapott a Tűz és jég dala hangulatom, egy csomót hallgattam a Rains of Castamere-t (bár ebben nem volt benne), és jó volt ismerős nevekre akadni, habár az „eredeti” könyveket már elég régen olvastam. Azért a rémfarkasok hiányoztak, de legalább a sárkányok említésre kerültek. :)
Bármikor szívesen olvasnám tovább a kóbor lovag és a kissárkány (ezt nem bírtam kihagyni :P) történetét, de szigorúan a hetedik kötet megjelenése után. Komolyan, legszörnyűbb félelmeim egyike, hogy a bácsi feldobja a talpát, mielőtt megtudnám, ki fog uralkodni Westeroson. Szóval tessék szépen igyekezni, aztán meg ezt folytatni.