A ​wigani móló 77% 39 csillagozás

Nemrég Moldova közel félévszázados riportkötete kapcsán merült fel bennem, hogy van e értelme egy ilyen aktualitását veszített olvasmányba belevágni. A wigani móló kapcsán is joggal vetődhet fel, hogy mit nyújthat a mai olvasó számára egy riportkötet az észak-angol iparvárosok munkásainak életkörülményeiről az 1930-as évek végéről. Nos, a többletet, amiért még ma is érdemes elolvasni ezt a művet, maga Orwell, és az ő rendkívüli éleslátása jelenti. Amit a fasizmusról mond, azokhoz a megállapításokhoz mások is eljutottak. Ugyanakkor szinte egyedüliként felismerte a magát középosztályként meghatározó réteg proletarizálódását. Polgári szerzők ma is szívesen beszélnek arról, hogy a munkásosztály megszűnt létezni, elpolgárosodott, s feloldódott a középosztályban. Orwell már a második világháború előtt tökéletesen látta, hogy ennek éppen ellenkezője az igaz. A középosztály zöme is abba a proletárlétbe süllyedt, amiben a munkásosztály tengődött. Pontosan látta a közös kapcsolódási pontokat, s a kulturális választóvonalakat is, melyeket sem a középosztálybelieknek, sem a munkásosztály nevében fellépő politikai erőknek – bolsevikoktól a Munkáspártig – nem sikerült, de valószínűleg nem is szándékoztak átlépni. Tragikus, hogy ezt még 8 évtized múltán sem igazán kísérelte meg senki megtenni. Szintén figyelemreméltó az a megállapítása, mely visszautasítja azt az elterjedt nézetet, hogy az uralkodóosztály tudatosan tett engedményekkel megvesztegette a munkásokat, s így aláásta forradalmi moráljukat. Rámutat, hogy az uralkodóosztály vezetői se nem ördögi összeesküvők, se nem jövőbelátó zsenik, pusztán magasrangú bürokraták, akik sodródnak az árral. Mindig a pillanatnyi szükségnek megfelelő döntést hozzák, ami a végén kirajzol egy mintázatot, s aki ezt először ki tudja olvasni, az világgá kürtöli, hogy mekkora zsenik terelték ebbe az irányba a dolgokat. Utólag a politikus is készségesen elhiszi, hogy ezt ő tényleg előre látta. Ugye ismerősek ezek a figurák a mai közéletből is? Orwell, talán már nem is meglepő módon már a harmincas években felismerte azokat a mára akuttá váló problémákat, mint például a globalizáció, vagy a napjainkra már robotikában testet öltő erőltetett gépesítés. De felesleges is tovább fejtegetnem a könyv érdemeit, mert a szerzővel úgysem vehetném fel a versenyt. Méltó darabja az orwelli életműnek.

Orwell az európai írók azon népes családjába tartozik, akiket a szociális érzékenységük kergetett a szocializmus ölelő karjaiba. A wigani móló abból az időszakából származik, amikor a brit szocialistákat már bírálja, de a totalitárius szovjet rendszer vérbő kegyetlenségét még nem tapasztalja meg, a kiábrándulás majd később következik be. A könyv maga két teljesen elkülönülő részből áll (valójában Orwell csak az elsőre kapott megbízást, a második részt a hazai szocialistákat ért vitriolos kritikája miatt a kiadója csaknem elmeszelte). Az első rész egy klasszikusnak tűnő szociográfia az északi bányavidékek népéről. Ebben keveredik az értelmiségi – nincs rá jobb szó – undora és elképedése az állapotok miatt, az őszinte lelkesedéssel, ami egyenesen odáig fokozódik, hogy a munkásemberben találja meg az „igazi” brit archetípusát, a munkások életében pedig a manír nélküli, igazi őserő megnyilvánulását. Ne feledjük: az író ekkor már visszaeső tüdőbeteg, kifejezetten gyenge fizikumú, akinek a bányásztárnákba tett többórás látogatások igazi kihívást jelentenek. A szociografikus rész erőssége a rendkívül érzékletes ábrázolásmód, és a részletes megfigyelőképesség, gyengéje, hogy a vége felé átfordul az irodalmi színvonalú szövegből egy rendkívül száraz (és gyorsan aktualitását vesztő) statisztikai adatfelsorolásba. A második, esszéisztikus rész a brit szocializmus esélyeinek latolgatása, egyfajta agitációs irat, amely társadalmi elemzést (főleg a különböző brit osztályok egymáshoz való viszonyát) is tartalmaz, de vizsgálatának legfőbb tárgya mégis az, hogy miért nem élvez a szocializmus nagyobb szimpátiát az aktuális (1930-as évek) brit politikai viszonyok között. Ezen vizsgálódás közben nem spórol az éleslőszerrel, ha a brit baloldali gondolkodók képmutató és munkásellenes nézeteire, vagy általában a csodabogár szocialisták nagyközönséget taszító vonásaira, az elméletieskedő marxistákra, vagy a haladás valójában kifejezetten elitista prófétáira szándékozik lőni. Velük szemben a munkásemberek egyszerű és tisztességes világfelfogásában látja a szocializmus értelmét. Érdekes módon (és ez a korabeli brit baloldali gondolkodásra nagyon is jellemző) a fasizmus elleni harc sikerességének egyetlen biztosítékának a szocializmus győzelmét tartja. Mintha a két ideológia között a lehetőségek „senki földje” terülne el, ami nyilvánvaló tévedés. Érdekes volt látni, hogy az 1984 későbbi szerzője, aki az orosz kommunizmus és a hitleri fasizmus között később egyértelmű párhuzamot vont, minden totalitarizmust elutasított, és a bolsevik rendszer embertelenségét és hazug mivoltát az 1984-ben kiválóan ábrázolta A wigani móló megírásának idején még milyen energikusan érvel a szocializmusnak egy – persze jellegzetesen orwelli, így elterjedtnek nem mondható – változata mellett. Bizonyos meghatározó elemek persze már ekkor is azonosíthatók: pl. az Oroszország-kultusznak és a marxistákra jellemző gépimádatnak az elvetése, mégis a spanyol polgárháború utáni időszakra tehető egyértelmű szembefordulás a kommunistákkal. A wigani móló 1937-es kiadása (különösen annak agitatív második fele) hozta meg az írói sikert Orwell számára: ismeretlen, bár szenvedélyes íróból kilépett a közélet és az irodalom színpadára. Az észak-angol bányavidékről szóló szociográfiája és az ideológiai fejtegetései is érdekes, bár nem hibátlan olvasmánnyá teszik.

A könyv voltaképpen tényleg két különálló könyvre bontható, habár az egyikből következik a másik. Az első részben saját tapasztalás alapján írta meg a múlt század eleji Anglia legnyomorultabb embereinek sorsát, kiemelve közülük a schillingekért az életüket kockáztató és szörnyű körülmények között nehéz munkát végző bányászokét. Nyomornegyedekbe, bogaraktól hemzsegő átmeneti szállásokra – ahol egy ágyat sokszor négyen használnak –, lakókocsikba visz az út, ahol a sokgyerekes családok gyakran segélyen élnek egyik napról a másikra. Olvasás közben sokszor eszembe jutott Defoe: A londoni pestis című műve, amely hasonlóan járja körül az adott témát, pontos adatokkal alátámasztva.

„A legtöbb ember, akivel beszéltem, régesrég letett róla, hogy valaha is tisztes lakása lesz. Munkanélküliek voltak mind, s az állás és a lakás kilátása egyaránt képtelen ábrándnak tűnt a szemükben. Néhányukat mintha nem is érdekelte volna, mások tökéletesen tudatában voltak, mekkora nyomorban élnek. Az egyik asszony tűrhetetlen szenvedést és elesettséget tükröző halálfejszerű arcát soha nem felejtem el. Azt láttam rajta, valahogy úgy érezheti magát, miközben népes gyerekseregét minden erejével próbálja tisztán tartani e rémséges disznóólban, ahogyan én érezném magam, ha híg trágyalében megforgatnának.”
    
A szegényebb rétegekből egy lépés, hogy átugorjunk a második részbe, amelyben a fasizmus ellen érvel a szocializmus székéből. Az általa elfogadott szocializmus persze nem az, ami már belénk is rögződött, itt még a 30-as években járunk, nem tudhatta még ő sem, hogy hová fajul az egész, alapvetően az ő szemében is egy igazságosságra és szabadságra alapuló rendszer lenne, ugyanakkor ő is látja ennek a rendszernek is a buktatóit, hogy a hatalomra kerülő egyszerű emberek nagy része is megváltozik és csak önmaga jólétét fogja keresni.

„Soha nem tették teljesen nyilvánvalóvá ugyanis, hogy a szocializmus lényegi céljai az igazságosság és a szabadság. Gazdasági tényeknél ragadtak le, és abból a feltételezésből indultak ki, hogy nincs is olyan, hogy emberi lélek, s implicit vagy akár explicit módon egy csakis materiális utópia célját vázolták fel. A fasizmus ennek következtében valamennyi olyan emberi ösztönt ki tudott használni, amely a hedonizmustól és a »haladás« olcsó felfogásától egyaránt viszolyog.

Sikerült az európai hagyomány védőszentje szerepében tetszelegnie, a keresztény hit, a hazafiság, a harci erények vonzerejét kihasználnia.”

Bár sok jó gondolat volt ebben a második részben (sok olyan is, amely ma is aktuális, lásd a fenti idézetem kiemelt utolsó sorát, ez szerintem igen sok állam vezetőjére most ráhúzható), mégis untam ezt a második részt, kicsit hosszúra nyúlt, főleg mikor más szerzők műveit kezdte boncolgatni. Így összességében csak egy erős hármast tudok adni rá, bár akit érdekel ez a politikai téma, biztos, hogy jobb pontozást ad neki.

„A fasizmus nemzetközi mozgalom, ami nem csupán azt jelenti, hogy a fasiszta nemzetek összefogva rabolnak, de azt is, hogy – ha ezidáig csak félig tudatosan is – tapogatózva haladnak egy világrendszer felé, akkor a totalitariánus állam víziója helyébe mindinkább egy totalitariánus világ víziója kerül.”

Olvassunk egy kis történelmet, szociográfiát, politikát! Ha érdekel a XX. századi Nagy-Britannia, ezen belül Anglia történelme, melegen ajánlom ezt a könyvet. Részletesen megismerhetsz minden apró részletet, amit egy sima törikönyv lehet, kihagyna…
Osztom Orwell nézetét és csodálom, amiért nem csak jó regényeket, hanem jó tanulmányokat is írt. Nem is értem, mi ez a nagy lecsillagozási hullám, hiszen az életét is jobban megismerhetjük, a nézeteit is, kiáll a nők jogai mellett…stb. Valamint a könyv hátulja figyelmeztet, ez nem regény. Mi is a probléma?

Az orwelli életmű méltó darabja ez a könyv. Számomra az első rész kevésbé megkapó. Ez a szociográfia megindiító és igaz is lehettett minden nyomor, amit benne leír, de sajnos nekem az ilyenek ma kicsit hatásvadásznak tűnnek, mégha ezeket a botrányos körülményeket nem is lehet kellően túldimenzionálni és Orwell jogosan a szocialisták figyelemefelhívását kívánta kivívni ezzel. (Sajna ma is meg lehetne találni a mélyszegénységnek ehhez hasonló példáit.) Tényleg szörnyű sorsok vannak… Nehéz a bányászok sorsa… stb…stb… A szegénység, mint egzotikum tálalása általában kurrens olvasmány szokott lenni és Orwell ezt a feladatot becsületesen megoldotta. (Amúgy aranyos, ahogy korábbi könyveit promózza több helyen.)
A politikai fejtegetések, ideológiai kritikák, amiket itt végigvisz az, amik miatt merész, becsületes és különösen figyelemreméltó ez a könyv. Orwell meglátásai a mai napig sem vesztették el aktualitásukat és ez elgonolkodtató kell, hogy legyen. A politikai szocialisták és a gyakorló ploretárok szembetűnő elkülönülése; a felzárkózással járó ploretár-értékrendszer meghasonlása; a gépesítés megkérdőjelezése, a kapitalizmussal való összejátszás….sok-sok stb., amelyben Orwell sokszor fején találta a szöget, és végső soron, véleményem szerint ő egy olyan szocializmust vízionált, amely már egy szelidebb anarchizmussal rokonabb, mint az akkor klasszikusan elgondolt szocializmussal. (itt pedig még nem élte meg a spanyol polgárháborós történteket, ahol az anarchistákkal is szimpatizált)
Puzsér Róberttől hallottam egy érdekes eszmefuttatást, arról, hogy Orwell volt az, aki „megszelidítette” a baloldalt, azzal, hogy elhatárolódott és szembement a fasiszta kommunizmussal. (a jobb oldalon szerinte ezt Churchill tette meg). Ha ezt neki tulajdonítjuk, az nem kis teljesítmény, viszont Orwell nyomán még tovább lehetett volna javítani és humanizálni a baloldalt…

A könyv első fele egy nagyon érdekes szociográfiai írás az angliai munkásosztály helyzetéről a ’30-as években, a második fele viszont kicsit leült, néha untam is Orwell eszmefuttatásait a szocializmusról és a fasizmusról. Így csak 4 csillag, pedig az eleje tényleg baromi érdekes volt.

Orwell ezzel a művel zseniálisat alkotott. Egyrészt kapunk egy szociográfiát az angol vidéki bányászok életéről, ahová maga is elmegy.
Másrészt egy hosszú esszét a szocializmusról, a fasizmusról, mint lehetséges veszélyforrásról. Nekem ez a rész is nagyon tetszett, fejtegetéseit ma is bárki megirigyelhetné.

Ez a könyv valójában nem is egy könyv, hanem egy tanulmány, vagy nem is tudom hogyan fogalmazzam meg. Az akkori angol szegénységet írja le Orwell, elmeséli, miért rossz nekik, tényekkel támasztja alá, van hogy számolgat… és mindezt úgy, hogy olvastatja magát a könyv. Ettől a műtől sokat lehet tanulni szerintem, ha valaki jó értekezéseket akar írni, mert szinte zseniális, amit George bácsi művelt vele. Írtam korábban, hogy ugyanarról, amiről Jókai írt szerintem untatóan, a szénbányákról, arról ő sokkal rövidebben, sokkal többet és sokkal szemléletesebben írt, hátborzongatóan lefestve és hátborzongatóan hitelesen.

Nagyon mást vártam, de tetszett.
Az első rész az észak-angliai bányászvárosok lakosságát mutatja be. Legfőképp a bányászokról szól, (részletesen ír a bányabeli munkáról, a napirendjükről, az életmódjukról stb.), de foglalkozik még az ott élő, sajnos jelentős számú munkanélküliekkel is.
A második rész elsősorban az angliai szocialisták kritikája. Őszintén és nyíltan ír talán egy kicsit tabunak számító társadalmi problémákról is. Azt a következtetést vonja le, hogy az egyetlen megoldás a szocializmus. Nagyon meglepődtem, hogy olyan problémákat is megemlít, (pl. külföldi olcsó és szép, de rossz minőségű áru) amikről azt hinné az ember, hogy az utolsó kb. 25-30 év, a felgyorsult globalizáció eredménye, pedig ott már akkor is jelen voltak.

Ha regényt vár valaki, alighanem csalódni fog. A könyv első része a harmincas évek (dolgozó és munkanélküli) bányászainak életéről szól, az író közvetlen tapasztalatai alapján, átérezhetően megjelenítve. Elgondolkodtató, hogy a nyomor mélysége, a segélyen élők helyzete és a társadalom vélekedése ("minden munkanélküli lusta, ha akarna tudna dolgozni") mennyit változott azóta? A második rész inkább a korszakot és az írót jellemzi: az antifasiszta összefogásra buzdítva helyzetképet ad az angol társadalomról is.