Pygmalion 92% 240 csillagozás

Nagyon jó volt így natúrban megismerni Shaw remekművét, rendezői koncepciók és domináns színészek nélkül, akik többször is káprázatos produkcióval bűvöltek el ebben a darabban. Most, így lecsupaszítva mutatkozik meg igazán, hogy milyen kiegyensúlyozottan alkotta meg karaktereit Shaw. És a különféle rendezők alternatív befejezéseinél sokkal hihetőbbnek, reálisabbnak tartom a szerző által elképzelt befejezést. Miért választaná a végén Eliza Higginst? Két domináns személy egy párkapcsolatban? Abból családon belüli erőszakon kívül más nem sül ki. Elméletileg lehetséges, de a gyakorlatban még nemigen találkoztam vele. A domináns személy uralkodni szeretne, nem háborúzni. Egy jó hadvezér is kerüli ha teheti, hogy legerősebb pontján támadja meg az ellenséget. Az öt csillagot viszont akkor is odaadom, ha a romantikus befejezésre vágyók nekem esnek ezért.

Nagyon szeretem a My Fair Lady-it Audrey Hepburnnel a főszerepben. Egyike azoknak a filmeknek amelyekből részleteket tudok idézni annyiszor láttam (nem eléggé ma este is megnézem ) Amikor a könyvtesó ajánlások között az első helyre került, megint megállapítottam, hogy Bencéék olyan dolgot hoztak össze ami igen, müködik, mert még nem olvastam, de már attól olvadozok, hogy felhívták rá a figyelmet. Köszönöm az ajánlás tesók, ezzel nem lehetett mellényúlni. Meglepetéseket is tartogatott, hiszen a film a könyv közel felénél ( na jó kicsit távolabb) véget ért és a végkifejlet se annyira rózsaszín (ami megint nem baj)
Csudi csudi jó volt, ajánlom mindenkinek azoknak is, akik netalán még nem tartoznak szűkebb családomba.

Érdekes felvetés, hogy egy utcai virágáruslányból úrinőt faragjunk. Nem is tudom, hogy mennyire tisztességes ajánlat… Bár amíg a hölgyemény tud róla és nem kérnek tőle semmilyen ellentételezést, azt hiszem, nem nagyon lehet belekötni.
Nagyon szerettem olvasni, Liza tájszólása hangosan felolvasva nagyobbat üt (ezért ez a mű otthoni olvasmány!), Higgins vak és lökött, és elborult professzor (kicsit az Oscar c. Stallones film beszédtanárára hajaz), kedvenc Higginsné, a kimért, és fiát még 40 éves korában is leteremteni képes mamma. Aki persze tudtán kívül és valószínűleg akarata ellenére tartja fiát agglegénysorban. A közepéig kedvenc volt, onnantól viszont érzelmi viharok dúlnak benne keresztbe-kasul, a vége olyan, mint a tompa ceruza – az ember hiányol valamit. Aztán ott az „epilógus”, az sok mindent megmagyaráz, mégse ragadott magával az a leíró mód, amit Shaw alkalmazott, mint pl AC Tíz kicsi négerében az utolsó fejezet.
Láttam a My Fair Lady-t, de nagyon régen, azt hiszem, itt az ideje az ismétlésnek!

Shaw-t mindig szerettem, szívesen fogyasztottam minden formában, főként a drámáit. De milyen régen is volt ez! Még valamikor a gimi táján. A Pygmaliont többször is olvastam, most egy kihívásnál segített ki: szorított az idő, és kellett még egy Nobel-díjas rövid terjedelemben.
Tudtam, hogy Shaw örökzöldje szerencsés választás lesz. Kellemes estét töltöttem vele. Az eredeti élmény rég megkopott, és most, ha nem is az újdonság, de a frissesség erejével hatott. Ráadásul a film- és színházi feldolgozás emlékei is csak nagyon távolról sejlenek már fel, így semmi nem befolyásolta, hogy csakis a tisztán shaw-i élményt élvezzem.
És élveztem is sziporkázó elméjét, fanyar humorát, a remek karakterábrázolást. Könnyed, szórakoztató mű, ha felületesen szemléljük, valójában viszont egy hatalmas fricskával leplezi le kora társadalmának merev és hazug konvencióit.

Nem láttam még a My Fair Ladyt, sőt, a fülszöveget sem olvastam el, csak úgy a darab közepe táján tűnt fel, hogy mintha-mintha emlékeztetne arra, amit az említett musicalről tudok.
Számomra ez a darab rengeteg kérdőjellel tarkított. Számos döntés logikája nem követhető, nem érthető. Végig vártam, hogy mi lesz a tanulság, miért történik mindez. Nem biztos, hogy értem, mi mozgatja ezt a darabot, vagy hogy milyen mögöttes tartalmat kellene megérteni belőle. (2021-ben ez a második ilyen olvasmányom.)

Láttam a filmet is, a színdarabot is, de így, ezzel a befejezéssel sokkal jobban tetszett.

Ki ne ismerné ezt a történetet valamilyen formában, legyen az Shaw műve, vagy mitológiai őse, vagy a My Fair Lady? Nyilván tudjuk, hogy a hős és életműve egymásnak vannak teremtve. Ezért is tetszik különösen a Shaw-féle Pygmalion vége, hiszen ez nem egy tündérmese. Ebbe a (szerintem) egyaránt mesébe illő és Higgins miatt mégis otromba romantikába belenyúl koszos kezével még az élet is, a világ rideg valósága. Egyetlen rész van, ami nekem nem tetszett, színpadi feldolgozásban sem, az Eliza és Higgins veszekedős jelenete a végén, nem tartom Eliza viselkedését hűnek a karakteréhez.

Sokan a film után fedezik fel Shaw önmagában is világhírű drámáját. Velem ez nem így történt. Én először a saját híressége okán halogattam, majd a saját híressége miatt olvastam el. Végigkövetni a drámai részben a szereplők cívódását igazi komédia, de várható, hogy előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból, hiszen senki nem egy érzések nélküli, kedvünkre variálható bábu. Aztán, ami a végkifejletet illeti: Shaw lezárása után a romantikus szívek valóban könyörögnek az egyértelmű befejezésért, de ami nekik egyértelmű, az Shaw reális nézőpontjának már egyáltalán nem, így születik meg a prózai lezárás is. Ha el is ragadna a romantikus hév egy pillanatra, bizonyára az eszemmel a másik véglettel értenék egyet. Higgins olyan férfi, akinek életében helyére rendeződtek a dolgok, pontosabban szólva megvannak a megváltoztathatatlan prioritások, amit hangoztat is, és józan ésszel gondolkodva a kutya sem szeretne beállni a sor végére. A világban mégis sok ilyet látni, hogy nők vagy férfiak igenis megtették a szerelem hevétől és ha együtt is vannak, abban reménykedve, hogy elérhetnek a másik életében egy előnyösebb pozíciót, sokszor csalódniuk kell. Hányszor hallottuk már azokat a mondatokat, hogy: Mert neked fontosabb a…., mint én vagyok! És Henry Higgins minden jellemhibája ellenére legalább tisztességes, mert ezt elkerülendő előre feltárja személyiségét. Egy nő józan ítélőképességét pedig a társadalmi réteg szerencsére csak kis mértékben befolyásolja, így Eliza is meghozza a kevésbé idealizált, de helyes döntést.

Két pasi fogad, a fogadás tárgya pedig egy lány. Egyébként Higginsné foglalta jól össze a történetet egy mondatban: „Két óriási bébi játszik egy élő babával.” Ennyi.

Liza tájszólása horror, borzalom, annyira durva, hogy szinte hallottam! Ő eléggé idegesített. Higgins szövegét nagyon élveztem, otromba, de humoros beszólásai voltak. Szerettem Pickering gentleman stílusát és Pearce-né tyúkanyóságát.

A hasonló sztorival operáló filmektől eltérően a csak itt tudja, hogy fogadtak a feje felett, de még így is hisztizik egy pár kört emiatt. (Hozzátenném, hogy SZERINTEM nem érzéketlenség, amit Higgins tett. Fix idő alatt megtette, amit megígért, hogy meg fog tenni. Előtte is szörnyű volt a szociális érintkezésben, nem törődött senkivel és érzéketlenül viselkedett… nem értem, miért várta Liza, hogy meg fog változni!)

http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2014/11/gb-shaw-pyg…

A történetet már ismertem, de még sosem olvastam el könyv formában. Nekem a vége nagyon fura volt, mivel ez egy színpadi mű, nem igazán értem, hogy a szerző az utolsó részt hogy gondolta, hogy adják elő egy színházban?
De mindenképpen váratlan, nem a szokásos banális befejezést írt hozzá. Amúgy a mű bájos, el kéne olvasnom eredeti nyelven is, hogy Eliza hogyan nyúzza az angol nyelvet.