A ​szellem fenomenológiája 7 csillagozás

Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája

Hegel művei a filozófiatörténet legnehezebb olvasmányai közé tartoznak. Absztraktsága és elvontsága néha olyan szinten mozog, hogy filozófiájáról beszélni nem lehet másként, mint szó szerint idézni a szerzőt, mert az az érzésünk támad, hogy egy szó megváltoztatása vagy kihagyása is végzetes lehet. A szellem fenomenológiája című munkáról maga Hegel írja azt, hogy igazán csak akkor érthetjük meg az első mondatokat, ha már az egész művet értjük – ez a sajátos paradoxon, körbenforgás gyakran lehet élményünk Hegel olvasásakor.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Filozófia írók tára

>!
Akadémiai, Budapest, 1979
554 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630522853 · Fordította: Szemere Samu
>!
Akadémiai, Budapest, 1973
554 oldal · keménytáblás · Fordította: Szemere Samu
>!
Akadémiai, Budapest, 1961
554 oldal · keménytáblás · Fordította: Szemere Samu

Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája

Hegel nálam handicappel indult, mert A logika tudománya annyira elborzasztott, hogy az a trauma csak nehezen feledhető*. Mindazonáltal megpróbáltam elfogulatlan lenni, és mivel ezt az írását tartják első kiforrott művének, nekigyürkőztem. Ráadásul ez csak kb. 400 oldal. **

Nos, a bevezetővel a prof nem lett szimpatikusabb. Valahol a közepén megjegyzi: bizony a filozófia nagyon bonyolult, s aki esetleg nem érti, mert rest gondolkodni (esetleg hülye), az magára vessen… Itt csak a saját munkájára gondolhatott a nagyrabecsült, mert az általam olvasott egyéb szerzők mind jól követhetők voltak…

Aztán belevág a mondandójába, ábécé szerint. Vagyis

A) Tudat
Ez a fejezet az érzékelés és az észlelés problémáit járja körül. Részben rámutat a fizikai érzékelés hiányosságaira, az egyes érzékletek összekapcsolásának nehézségeire, illetve a fogalomalkotás és a nyelvi kifejezés pontatlanságára. Platón nyomában lihegve az általános és egyedi tulajdonságok összeegyeztetését is felveti, viszont az absztrakció folyamatát (idealista révén) nem elemzi. Sokat problémázik viszont a mutatószók (itt, most, ez, az) pongyola mivoltán, s hogy ez mennyire megnehezíti a közlést. Nem lenne ez rossz fejezet, csak túllépett rajta az idő. Ma egy kezdőknek írt kognitív pszichológiakönyv is többet nyújt, ráadásul jóval világosabban. A nyelvi kifejezés nehézségeit pedig nem tárgyalja kellő alapossággal, csak morzsákat hullajt. Gondot jelent a sajátos műszavak bevezetése, mint erő, ami leginkább a mai kölcsönhatás-nak felel meg, észrevevés, ami pedig az észlelés helyett áll. Szeret nagy szavakkal dobálózni, mint a romantikusok általában: tiszta lényeg; a tárgy… egy és ugyanabban a tekintetben önmagának ellentéte: magáértvaló, amennyiben más számára való, és más számára való, amennyiben magáért-való – íme a dialektika, Hegel kedvenc gumicsontja (72. oldal). Mire én (Hermész Triszmegisztosszal karöltve) azt felelem: ami fent van az lent van, ami meg lent van, az fent van.

B) Öntudat
Itt a saját psziché boncolgatása következik. Ha valami igaz, akkor az önmagunkról való bizonyosság– véli Hegel *** Az egyéni tudat néhány aspektusát feszegeti, meglehetősen szószátyár módon. Próbál az úr/szolga viszonylatban kijelentéseket tenni (az úri illetve szolgai öntudat fellelhető külön egyénekben, de egy pszichében is). Tán a felettes és az alárendelt én kapcsolatához hasonlíthatnám az ő modelljét, de csak felületesen… Kitér még – az öntudat szabadsága kapcsán – a sztoicizmus és a szkepticizmus fogalmára, de itt is, mint oly gyakran, nem e kategóriák közkeletű definícióit veszi alapul, hanem maga alkot – saját műszavaival megtűzdelve – homályos meghatározásokat rájuk, amikben aztán eltapicskol. A végén kitér a boldogtalan tudatra (ez az enyém, amikor Hegelt olvasok): meglehetősen romantikus megjelölés egy tárgyilagosnak szánt rendszeralkotó filozófiai műben…

C) Ész
Ne könnyebbüljünk meg: itt nem az emberi elme gondolkozóképességéről lesz szó, dehogy! Hegel saját definíciót kreál: ’Az ész az a bizonyosság, hogy minden realitás.’ De gyorsan hozzáteszi: ’…ez a realitás azonban még teljességgel általános valami, a realitás tiszta absztrakciója.’ Utána végre valami konkrét: a természet megfigyelésének révén történő tapasztalatszerzést írja le, önmagához hűtlenül egész érthetően. Ám ez csupán rövid intermezzó. Nemsokára olyan gyöngyszemek jönnek. mint: ’Az anyag ellenben nem léttel bíró dolog ' (135. oldal) Most akkor Hegel szubjektív, vagy objektív idealista? Azután kitér a szerves és szervetlen lét közti különbségre: nem sok sikerrel, de ezt nem vetem a szemére – az élő és élettelen elkülönítése (lásd: vírusok, prionok) még ma sem egyszerű. A – Napóleon idején divatos – fiziognómika és koponyatan cáfolata még némi humort is felcsillant, ugyanakkor valami újságban, nem pedig egy filozófiai munkában lenne a helye. Majd egy jelentős szakasz következik: Az eszes öntudat megvalósulása önmaga által. Magyarul: gondolkozik, tehát van. Ám Hegel áttér az erkölcsök és a szabadság kérdésére, imígyen szólván: ’Az ókor legbölcsebb férfiai kijelentették ezért: a bölcsesség és az erény abban áll, hogy az ember népének erkölcsei szerint él.’ Igazuk is van: kannibálok közt emberhúst eszünk, tolvajok közt mi is lopunk… Végül egy kifejezetten romantikus (és dagályos) rész zárja a fejezetet (egy jellemző részlet. ’A szívnek az emberiség javáért való dobogása átmegy ezért az őrült önhittség tombolásába…’), mely az az etika és a jogalkotás kérdéseit vizsgálja, közel negyven oldalon. Ez a szakasz elég közérthető stílusban íródott, de szerintem a benne leírtakat egy jól megválasztott Dosztojevszkij-részlet huszadekkora terjedelemben összefoglalná.

D) A szellem
Ez a Hegel palackjából kiszabadult példány ’annak tudatában van, hogy önmaga a világa, és a világ önmaga’. Ha ez nem lenne elég világos, itt egy további definíció, szintén a fejezet első lapjáról: ’a szellem pedig az erkölcsi valóság.’ Aztán további definíciók következnek (pl. ’A szellem tehát az önmagát hordozó, abszolút, reális lényeg.’); négy-öt darab is, egyik homályosabb, mint a másik. A szegény halásszal ellentétben Hegel képtelen e szellemet visszagyömöszölni a filozófia palackjába, az elburjánzik, és egy rettenetes, 120 oldalas fejezetben települ rá a rémült olvasóra. Professzőrünk az erkölcs és a jog területén óhajtja bemutatni a szellem működését, bár még azt sem mondja meg, hogy ez a szellem korszellem, kollektív tudat, vagy egy, a megismerés felsőbb osztályába lépett egyéni lélek. Én inkább az előbbire (kollektív) vélek következtetni, ugyanakkor ez a szellem nem lehet Isten, mert változásban van, márpedig, mint – ha mástól nem, Leibniztől – tudjuk: Isten tökéletes, s épp ezért lényében statikus, vagyis változatlan. Ebben a fejezetben a rossz romantikus jelzők és frázisok szinte minden példánya felbukkan; ha annyi hajszálam nőne ki, ahányszor az abszolút, tökéletes, isteni, lényeg, tiszta, erény szavakba ütközöm, újra bozontos frizurájú fickóként mehetnék fodrászhoz… Az itt leírt etikai esszé-torzó vadul szónokol az erkölcsiségről, a jog és a morál ellentétéről, egyetlen konkrét erkölcsi előírás nélkül (Mózes ezért alighanem jól fejbevágná a kőtáblával…) Majd áttér a felvilágosodás versus hit konfliktusra, ahol is kárhoztatja a felvilágosodás gőgjét (egyébként joggal), és úgy véli: hit nélkül, csupán a műveltség birtokában a szellem elidegenedik önmagától. Utána a morális világnézet kérdéseit boncolgatja, a kötelesség kulcsszavát mantrázva, s arra célozva, hogy az egyén morális kötelessége a közösségért feláldozni életét (Marxnak meg a kommunistáknak volt mire hivatkozni; értem már, miért szerették annyira Hegelt, a dialektika bűvészkalapján túlmenően is…). E zsolozsmázás közben a szellem szinte teljesen eltűnik a lapokról, hogy a végén mintegy a semmiből bukkanjon újra elő – ’amelynek tökéletes lemondásában és ellentétében van a magabizonyossága; ez isten, aki megjelenik azok közepett, akik a tiszta tudásnak tudják magukat.’ Méltó lezárása e mondat a kötet legborzalmasabb fejezetének.

E) A vallás
Itt végre kirajzolódik Hegel szándéka a szellemmel. Ez néki se nem egyéni psziché, se nem Isten, hanem a gondolat szamárlétráján egyre feljebb kapaszkodó lélek (ne vallási értelemben, a testhez rendelt lélekre gondoljunk, inkább egy ahhoz hasonló, megfigyelni és következtetni tudó, anyagtalan izére…), ami öntökéletesedése révén átmegy az előző fejezetcímekben felsorolt fázisokon, hogy végül felemelkedjen az abszolút tudás szintjére, abszolút lénnyé válva. Ezzel a szemléletmóddal a tudat a fizikai külvilág észlelési szintje, az öntudat az önreflexió szintje, az ész a nemcsak megfigyelő, hanem következtető lélek, a szellem a megismerés korlátaiba ütköző, és a hit irányába továbbmozduló lélek. A vallás a felsorolt fázisokhoz illeszkedő vallási formákat leltározza, elég önkényes és nyakatekert módon – de hát mi nem önkényes és nyakatekert ebben a kötetben…?

F) Az abszolút tudás
Hurrá. Ráfordulunk a célegyenesre, már csak egy kis szenvedés, és vége! A szellem felemelkedik az abszolút tudás magasába, de csupán azért, hogy majd újra alámerüljön a közvetlen tapasztalás mocsarába. Ám emlékezete révén magasabb szintről indulhat, mint korábban, és magasabb szintre is fog érkezni. Így megy ez, arkhimédeszi csigavonalban, egyre feljebb… saját virtuális farkába harapva, mint valami Uroborosz.

Szörnyű volt. Nem objektív idealizmus ez (mint a keresztény vallásban), hanem félig megemésztett, majd darabokban visszaböfögött gnoszticizmus. Nem véletlen, hogy az anyag fogalma talán ha kétszer bukkan fel a kötetben, ebből is egyszer azért, hogy létezését a szerző tagadja. A kötet logikátlan, a tudomány területéről vett elmélkedései elavultak, etikája romantikusan dagályos, műszavai definiálatlanok, fejtegetéseinek túlnyomó része homályos, tudálékos, gondolkodásnak álcázott, de attól távol álló halandzsa. Külön gusztustalannak találom, hogy a szerző, ahelyett, hogy világos fogalmazásra törekedne, az olvasókat hibáztatja, ha a művet nem tudnák követni. Ez egy közepes intellektusú iskolamester harmadosztályú gnoszticizmusa.

Ugyanakkor a közlésképtelenség egyik csúcsteljesítménye! Lidérces álmaimban még bizonyára felbukkan majd Hegel szelleme, amint karikába görbülve, saját farkába harapva száll a maga által definiált máslét-ben, egyre feljebb… egyre feljebb…

* Komoly lehetőségként vetődött fel bennem Hegel elmebaja…
** A jegyzetek nélkül
*** imponáló magabiztosság – pedig fiatalkorában néha ő is itta magát holtrészegre…

16 hozzászólás
Scarlett0722 P>!
Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája

„Igaz egzisztenciájához nyomulva előre, a tudat elér majd egy ponthoz,
ahol leveti azt a látszatát, hogy terhelve van idegenszerűvel,
amely csak számára és mint más van, vagyis ahol a jelenség
azonos lesz a lényeggel, kifejtése tehát összeesik a szellem tulajdonképpeni tudományának ugyanezzel a pontjával; s végül azzal,
hogy maga ragadja meg ezt az ő lényegét,
magának az abszolút tudásnak természetét jelöli majd."

Talán még soha nem szenvedtem ennyit egyetlen könyvvel sem,hogy kínkeservesen átrágva magam a sorain,befogadhassam a benne rejlő lényeget – de végtére is,úgy érzem megérte.
Bár Hegel írásmódját finoman szólva sem merném könnyen értelmezhetőnek nevezni,ám ahogyan a műben egész elvont módon szemlélteti a létezéssel kapcsolatos alapvetéseket,illetve atomjaira hasgatva a fogalmakat,minden egyes darabkáját más-más megvilágításba helyezve,egyedi módon az olvasó elé tárva gondolatait – mindez összességében elérte,hogy teljesen elmerüljek benne.
Rettenetesen nehezen haladtam vele,viszont értékes és érdekes olvasmánynak könyvelhettem el.

Melchiadesian>!
Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája

Anno beletört a bicskám. Nekem ez sok(k) volt. Meg én voltam éretlen hozzá. Meg nem ártott volna, ha nem tükörfordítással olvashatom…. :(


Népszerű idézetek

kaporszakall>!

Az úrnak jut azonban e közvetítés által a közvetlen vonatkozás, mint a dolog tiszta negációja, vagyis az élvezet; ami nem sikerült a vágynak, az neki sikerül, hogy elkészüljön vele és kielégüljön az élvezetben. A vágynak ez nem sikerült a dolog önállósága miatt; az úr azonban, aki a szolgát tolta a dolog és maga közé, ezáltal csak a dolog önállótlanságával kapcsolódik össze, s tisztán élvezi azt; az önállóság oldalát azonban átengedi a szolgának, aki azt feldolgozza.

105. oldal (Öntudat / Uralom és szolgaság)

1 hozzászólás
Leverkühn>!

S egyedül az élet kockáztatása igazolja a szabadságot, egyedül az igazolja, hogy az öntudat lényege nem a puszta lét, nem fellépésének közvetlen módja, nem elmerültsége az élet gazdagságában, – hanem az, hogy nincs benne semmi, ami számára eltűnő mozzanat ne volna, hogy tiszta magáért-való-lét csupán. Azt az egyént, aki nem kockáztatta életét, lehet ugyan személynek elismerni; de nem érte el ennek az elismertségnek mint önálló öntudatnak igazságát.

Scarlett0722 P>!

…a cél a közvetlen, a nyugvó, a mozdulatlan, amely maga a mozgató;
ilyképpen szubjektum. Mozgató ereje, elvontan véve, a magáértvaló-lét,
vagyis a tiszta negativitás. Az eredmény csak azért ugyanaz, mint a
kezdet, mert a kezdet: cél; – vagy a valóságos csak azért ugyanaz,
mint fogalma,mert a közvetlen mint cél a személyes ént,
vagyis a tiszta valóságot önmagában bírja.

Scarlett0722 P>!

Igaz egzisztenciájához nyomulva előre, a tudat elér majd egy ponthoz,
ahol leveti azt a látszatát, hogy terhelve van idegenszerűvel,
amely csak számára és mint más van, vagyis ahol a jelenség
azonos lesz a lényeggel, kifejtése tehát összeesik a szellem tulajdonképpeni tudományának ugyanezzel a pontjával; s végül azzal,
hogy maga ragadja meg ezt az ő lényegét, magának az abszolút tudásnak
természetét jelöli majd.

Leverkühn>!

Az ember, a maga közvetlenségében, mint magánvaló természetes tudat, jó, mint egyedi abszolút, s más az ő számára van; mégpedig, mivel számára mint öntudatos élőlény számára a mozzanatok az általánosságot jelentik, azért minden az ő gyönyörűségére és élvezetére van, s amint kikerült isten kezéből, úgy jár a világban, mint számára ültetett kertben. – A jó és rossz megismerésének fájáról is kellett szakítania; a haszon, amely benne rejlik számára, megkülönbözteti őt minden mástól, mert magában jó természete véletlenül olyan jellegű is, hogy az élvezet túlsága neki ártalmára van, vagyis egyedisége magában foglalja azt is, ami túl van rajta, túlmehet önmagán és elpusztulhat. Az ész ellenben hasznos eszköz neki, hogy e túlmenést kellően korlátozza, vagy helyesebben, hogy fenntartsa magát a meghatározotton való túlmenésben; mert ez a tudat ereje.

Leverkühn>!

…nagyon is naiv dolog böjtölni azért, hogy az ember az étkezés gyönyörétől megszabadultnak bizonyuljon, – nagyon is naiv dolog, hogy az ember mint Origenész, más gyönyört megtagadjon testétől, hogy ezt a maga számára elintézettnek mutassa. Maga a cselekedet külsőséges és egyes ténykedésnek bizonyul; a vágy azonban a bensőben gyökerezik és általános valami; gyönyöre nem tűnik el sem az eszközzel, sem egyes nélkülözés által.

Leverkühn>!

Az élvezetben az egyéniség magáért-valóvá, vagyis egyedivé lesz ugyan; de maga ez az élvezet az általános cselekvés eredménye; mint ahogy kölcsönösen mindenkinek általános munkáját és élvezetét hozza létre. A valóságosnak teljességgel az a szellemi jelentése van, hogy közvetlenül általános. Ebben a mozzanatban minden egyes azt hiszi ugyan, hogy önzően cselekszik; mert ez az a mozzanat amelyben az a tudata van, hogy magáért-való, s azért nem veszi valami szelleminek; ámde ha csak külsőleg tekintjük is, kitűnik, hogy a maga élvezetében mindenki mindenkinek nyújt élvezetet, munkájában is mindenkiért dolgozik éppúgy, mint magáért, és mindenki őérte. Magáért-való-léte tehát magánvalósága szerint általános s az önzés csak gondolt valami, amely nem juthat ahhoz, hogy megvalósítsa azt, amit gondol, tudniillik, hogy olyasvalamit tegyen, ami ne mindenkinek válnék javára.

Scarlett0722 P>!

A közvetlen bizonyosság nem teszi magáévá az igazat, mert igazsága az
általános; holott e bizonyosság az ez-zel akar foglalkozni. Az észrevevés
ellenben azt, ami számára a léttel bíró, általánosnak veszi.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Molnár Attila Károly: A szabadságolt lelkiismeret
Helmut Coing: A jogfilozófia alapjai
Losoncz Márk – Rácz Krisztina (szerk.): A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése (1989-1999)
Georg G. Iggers: A német historizmus
Paul Ricoeur – André Lacocque: Bibliai gondolkodás
Gedeon Péter – Pál Eszter – Sárkány Mihály – Somlai Péter: Az evolúció elméletei és metaforái a társadalomtudományokban
Jürgen Habermas: A társadalomtudományok logikája
Albert O. Hirschman: Az érdekek és a szenvedélyek
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok
Robin G. Collingwood: A történelem eszméje