Az ​utolsó tisztelgésig 5 csillagozás

Nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert így az I. világháború egy kevésbé ismert hadszínterén (Adriai-tenger) történt eseményekbe tekinthettem be Georg von Trapp, osztrák-magyar tengeralattjáró-kapitány visszaemlékezései által.
A könyv egy nagyon jól megszerkesztett kiadvány, hasznos lábjegyzetekkel, archív fényképfelvételekkel.
Az ismeretterjesztésen túl Trapp kapitány történetei igazán nagyon érdekesek, sokszor szórakoztatóak is voltak, és mindemellett gyönyörűen és tisztelettel írt a tengerről, a természetről is. Szóval minden tekintetben öröm volt olvasni ezt a könyvet.

Georg von Trapp, Az utolsó tisztelgésig c. emlékirata egy igazi ritkaság és unikum a történelem iránti rajongóknak. Von Trapp memoárja az első világháborús osztrák Unterseebootok küzdelmét mutatja be, személyén keresztül, aki egy kiváló tengerésztiszt és sikeres tengeralattjáró parancsnok, nyerhetünk betekintést ebbe a kevésbé feldolgozott témába. Nemcsak nálunk, külföldön sem túl ismert Von Trapp és emlékirata, hiszen az első és egyben utolsó német kiadása 1935-ben történt meg, bár akkor igen népszerű volt, nyilván a korszellem miatt is. A II. vh. után feledésbe merült, érthető okokból az 1939–1945 közötti eseményekre terjedt ki a figyelem. Nálunk ez az első kiadás, az USA-ban pár évvel korábban történt ez meg. Szóval igazi ritkaság ez a könyv. Szerencsére igényes a magyar kiadás, szakmailag is jól lektorálták. A könyv puha fedelű, de számomra ez nem ront az összképen. Bár ehhez képest igen magas az ára, 2990 ft új könyvként. Ezt a könyvet ugyan azok adták ki, akik Hans Ulrich Rudel Stuka pilótáját is. A könyv nem hosszú, 217 oldalas, könnyed, olvasmányos, jól lehet haladni vele. 142 jegyzet segít kapaszkodóként a viszonylag sok adatban eligazítani, ezt felettébb hasznosnak véltem, elengedhetetlennek is tartom. A képek minősége sajnos elég silány, kis méretűek, bár föltételezem hogy az eredetiek sem sokkal jobb felbontásúak. Von Trapp stílusa könnyed, E/3-as személyben meséli el történeteit. Trapp sikeres korvettkapitánynak számított, összesen 13 ellenséges hajót süllyesztett el, köztük a Léon Gambetta csatahajót, összesen 45 ezer bruttóregisztertonnával. Az első világháborúban ez elég jó teljesítmény volt (két U-bootal érte el sikereit, az U-5 és U-14). Trapp gyakorlatilag az Adriai-tengeren és a Földközi-tengeren szolgálta végig a háborút. Az első vh.-ban kb 5000 Antant hajót süllyesztettek el, ami szerintem óriási szám, kb 12 millió bruttóregtonnával. Ezzel szemben néhány 100 Unterseeboot veszett oda. A II. világháború idején sokkal több acélcápa veszett el, nyilván a bevetett mennyiség is magasabb volt, de inkább a haditechnika volt korszerűbb a védekezéshez. Az I. vh.-ban nem használták ki ennek a fegyvernemnek a maximumát, nem úgy, mint a II. vh.-ban, ahol már viszont kevésnek bizonyultak. Ezekre a töketlenkedésekre is kitér Trapp, Bethmann-Hollweg német kancellár nem volt túl népszerű a köreikben. A németek úgy akartak békét kikényszeríteni, hogy gyengeségeiket hangsúlyozták ki azzal, hogy kerülték és „óvták” az amerikai és „semleges” hajókat (akik kamu zászlót használtak, és teljesen világos volt mindenki számára, kinek mit és miért szállítanak…), nehogy „belépjenek” a háborúba…de hát már részt vettek, ott voltak? Aztán amikor a szárazföldi haderő nem volt képes győzelmet kivívni 1917-re, gyorsan elővették az acélcápákat, és kiszámolták, milyen teljesítmény kellene a sikerhez: 600 000 bruttóregtonna! Ezt át is lépték nem egy hónapban, de persze nem sikerülhetett, túl későn jött a „korlátlan tengeralattjáró háború”. Von Trapp gondolatmenetében kitekint a fő politikai eseményekre is, ezért mindenképp fokozza a könyv értékét.
Természetesen szó esik róla, milyen volt az élet egy ilyen acélcápa gyomrában. Ezek az első vh.-s tengeralattjárók kifejezetten gyengék voltak, sok volt velük a baj (különösen az osztrákokkal, a németek már elég korszerűeket tudtak készíteni), gyenge volt a motor, csekély a merülési mélység, sok a hibalehetőség, a hatótávolság, és rendkívül kényelmetlenek voltak, szűkösek, élhetetlenek. De szerencséjükre ekkor még a mélyvízi bombák kiforratlanok voltak, illetve nem volt sem radar, sem komoly fenyegetés az ellenséges légierő részéről.
Kicsit megmosolyogtató, ahogy bánni kellett az ellenséges bárkákkal, gőzösökkel stb.: mivel nem volt korlátlan tengeri hadviselés, ezért felszólították őket, először a megállásra, majd a rakomány megsemmisítésére és az önsüllyesztésre. Ha szép szóval nem ment, jöttek a torpedók. A tengerészek pedig ezután, ha módjuk volt rá, szépen gyűjtögettek, halásztak, a felszínen maradt rakományból. Ahogy nekem lejött, ez volt az egyik kedvenc tevékenységük, bár teljesen érthető. Egyszer egy kis cicát is sikerült kihalászniuk:) (Még egy szerencsétlen ökröt is említenek, de őt sajnos nem lehetett megmenteni…).
Trapp egyébként később az Egyesült Államokban telepedett le, ott is halt meg 1947-ben. Alapított egy tengeri és folyami hajózási társaságot, jól megélt belőle, illetve 10 gyermeke is volt, tudott élni az öreg tengeri medve. :D
Bátran ajánlom ezt a könyvet, nem fog csalódni, nagy olvasmányélmény!

Hiánypótló különleges könyv!