Miakro 13 csillagozás

Georg Klein: Miakro

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ismeretlen ​idő, ismeretlen helyszín. Férfiak egy csoportja dolgozik nap mint nap a Középső Iroda magas kupolája alatti asztalsoroknál a lágy üvegen. A nap végén együtt masíroznak az aktuálisan éppen működő tápfolyosóhoz, ahol a sápadt fal mindenkinek kiad egy adag ételt. Ezután mindegyikük nyugovóra tér a maga hálófülkéjében.

Nettler, az Iroda vezetője már a sokadik éjszaka éberen hánykolódik. Valamilyen rejtélyes belszél fújja elébe a munkával töltött számtalan év tegnapját, máját, holnapját. Az irodai élet evidenciái lassacskán meginganak számára. A férfi végül elhatározásra jut, és három megbízhatónak ítélt kollégájával áthalad a zsilipen, az egyetlen úton, amely a Középső Irodából kivezet. Mint kiderül, odakintről azt, amit az emberek a munkahelyüknek és otthonuknak tartanak, folyamatos megfigyelés alatt tartják. Xazy szakhadnagy, a vezető műszaki ügynök rettenthetetlenül őrzi a természetesség homályos zónáját, a bel- és a külvilág határát.

E különös, Orwellt… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Gondolat, Budapest, 2021
264 oldal · ISBN: 9789635561254 · Fordította: Mesés Péter
>!
Gondolat, Budapest, 2021
264 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635560332 · Fordította: Mesés Péter

Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 18

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Georg Klein: Miakro

Bár korábban mindössze egyetlen kötetet olvastam tőle, mégis bizton állíthatom, hogy Georg Kleinnek bármiféle kérdés nélkül ott a helye a legjobb német kortárs szerzők között, mert amit művelt azzal az egyetlen könyvvel – az idehaza sajnos szinte teljesen visszhangtalanul maradt Gyermekkorunk regényével –, az maga a csoda. Hogy mást ne mondjak, abban a Lipcsei Könyvvásár fődíját is elnyerő regényében úgy sziporkázott nyelvileg, hogy az egy cseppet sem ment a történet rovására, úgy és olyan tudatossággal használta a mindentudó narrátor pozícióját, mint csak a legnagyobbak, és úgy alkotta meg azt a bő háromszáz oldalas lebegő, az olvasóját folyamatosan bizonytalanságban tartó szövegteret, amit – akkoriban legalábbis úgy hittem – nem lehet fokozni. Pedig de, lehet, már-már az őrületig, ahogy azt a nemrégiben megjelent művében, a Miakróban is bizonyította.

Klein 2018-as sci-fije nehezen hasonlítható bárkihez (a fülszöveg írója Orwellt és Szorokint említi, én meg mondjuk a Sztrugackij-testvéreket és Jeff VanderMeert, de még ezen nevek említésével is maximum csak a felszínt karcolgatjuk) vagy bármihez, amihez korábban szerencsénk volt. Így nem is csoda, hogy az első pár tucat oldal inkább az akklimatizációé.

Eleinte úgy tűnik, hogy egy Nettler nevű embert fogunk nyomon követni, aki a hozzá hasonlóan egyen-kezeslábast viselő férfiakkal együtt egész napját azzal tölti, hogy egy furcsa, többszintes, leginkább talán okosasztalnak nevezhető szerkezeten végzi a számunkra felfoghatatlan és értelmezhetetlen feladatát a munka- és lakóhelyéül is szolgáló, és a külvilágtól komoly védelmi vonalakkal elválasztott Középső Irodában, hogy a többiekkel együtt onnan csak közös beszerzőkörútjaikra mozduljanak ki az őket körülvevő fenyegető és kiismerhetetlen alagútrendszerbe.

Ezek a beszerzőkörutak tulajdonképpen abból állnak, hogy a hol erősebben, hol gyengébben világító, leginkább egyfajta üveghez hasonló falak az okosasztalok által megjövendölt helyen és időben megnyílnak, és ekkor az „irodistáink” élelmet vagy különféle érthetetlenül gyorsan elromló használati tárgyakat találnak, amelyek ha nem is bőségesen, de biztosítják a túlélésüket, és amiből néha juttathatnak az alagutakban bolyongó, a múltjukat és a külvilágot szintén nem ismerő asszonyoknak és öregembereknek is.

Amikor az olvasó már kezdené megérteni – pontosabban, amikor már azt hiszi, hogy kezdi megérteni – ezt a furcsa, talán leginkább orwelli világot (a rendszer által végsőkig szabályozott, látszólag érzelem és tulajdonságok nélküli emberek egyhangú léte egy számunkra torz és nem vágyott jövőben), egyszer csak történik egy rendszerhiba (?), melynek folyamán Nettler és társai úgy döntenek, hogy elhagyják ezt a szürke, egyhangú és ingerszegény, ám kétségkívül biztonságos irodát, hogy egy régóta eltűnt társuk nyomába is szegődve felfedezzék az általuk ismeretlen külvilágot…

Eddig talán ha az első ötven oldal történéseiről meséltem, ám többet nem is szándékozok elárulni, ugyanis Klein számtalan szintet és számtalan világot beépített a szövegébe, így előre sosem tudhatjuk, hogy mikor lök ki minket az egyik, és mikor szippant be a másik. Annyi bizonyos, hogy a Miakróban sosem lehetünk biztosak semmiben, folyton új és új nézőpontok, utak és értelmezési lehetőségek nyílnak meg előttünk, folyton változik az ábrázolt világ és az azt irányító szabályrendszerek, sőt még a valóság is minimum megkettőződik előttünk…

A német mindezt olyannyira tökélyre fejleszti, hogy még maga a szöveg is folyamatosan elárulja az olvasóját, és gyakran deklaráltan ellentmond önmagának, így egy pillanatra sem lehetünk biztosak az eseményekben, és az ezekkel kapcsolatban kialakult álláspontunkkal és értelmezésünkkel. Nekem is számtalanszor vissza kellett lapoznom, hogy a halántékomat vakargatva dünnyögjek magamban, hogy „most tényleg ez történt, a narrátor hazudik, vagy kezd elmenni az eszem?”

Biztos vagyok benne, hogy a Miakro egy szűk réteg igen kedvelt olvasmánya lesz, mert egy olyan (sci-fi, horror, disztópia, thriller, vagyis inkább a legleplezetlenebb) szépirodalmi kötet, amely a végsőkig viszi az értelmezhetőség és értelmezhetetlenség kérdéskörét, és amely bátran képes lerombolni a saját szabályait akár tízoldalanként, hogy helyettük egy teljesen új és meghökkentő valóságot kínáljon, amelyet persze rögtön utána le is rombol újra és újra. Georg Klein műve igazi hardcore hullámvasút bő kétszázötven oldalon az egyik legzseniálisabb német szerzőtől. Vigyázat, mélyvíz, csak úszóknak!

2 hozzászólás
Morpheus>!
Georg Klein: Miakro

Szeretem az olyan könyveket, amelyek nem rágják szájba a történetet. Nos, ez a történet ennek az egyik legszélsőségesebb példája. Az a néhány dolog, amit megértünk, vagy megérteni vélünk, szinte elvész abban, amiről már tényleg csak találgatni lehet, vagy csak egyszerűen befogadni, és várni azt, hogy majd csak találunk benne valami értelmet. A végére kialakulhat többféle értelmezés is, hogy kiválasztjuk-e valamelyiket, rajtunk múlik. VanderMeer Expedíciójára emlékeztetett, de még kevesebb konkrétummal kell megelégednünk, hogy a fantáziánk egészítse ki a hiányt. És mint mondtam, a hiány legalább akkora, mint amit megtudhatunk. De mi is, az amit megtudunk, és mi az ami hallucináció egy/több haldokló elméjében? Csak az elborult könyvek kedvelőinek. De azoknak nagyon.

4 hozzászólás
ppeva P>!
Georg Klein: Miakro

Hogy mikre viszi rá az embert a kíváncsiság! Miután elolvastam Georg Klein: Gyermekkorunk regénye című könyvét, rákerestem további műveire. Elhatároztam, hogy elolvasom a Miakro-t is, de furdalt a kíváncsiság, milyen lehet eredetiben. Kapóra jött, hogy a könyvtárból ki tudtam hozni németül és magyarul is.

Mivel gyakorlott vagyok németül olvasásban, gondoltam, elolvasom először németül, aztán magyarul off. De már az első oldalakon rettenetesen zavaró érzés volt, hogy úgy éreztem: segítség, nem tudok németül! Hiába értettem a szavakat, a 7-8 soros nyakatekert mondatok (a német nyelvben szokásos módon a mondat végére biggyesztett igékkel és segédigékkel), ágas-bogas nyelvtani szörnyszülöttek tengeri kígyók – nevezhetjük őket nyelvi játéknak is! – nem akartak összeállni. Szégyenszemre párhuzamosan kellett olvasnom a magyar fordítással, de még így is küzdelmes volt az olvasás. Mert néha már mintha magyarul se tudtam volna. Ezek a mondatok még az anyanyelvemen is feladták a leckét.

Ez az egész egy rébuszra hasonlított, ahol, még ha értettem is az egyes mondatokat, bekezdéseket, pár oldallal később jött egy olyan csavar, ami kétségessé teszi, hogy tényleg értettem-e. Vagy ha értettem, jól értettem-e. De mindegy, mert ha értettem is, és még jól is értettem, egy-két fejezet múlva jött az író, és – csiribi-csiribá! – egy huszárvágással teljesen más értelmezést és irányt adott. Hiába töprengtem, hogy melyik szál hova tartott, honnan indult, nem sikerült rájönnöm. Már a fejezetek címei is felértek egy nyelvi játékkal.

Mindenesetre elmondhatom, hogy miután két nyelven végigolvastam a könyvet és alaposan megdolgoztam vele, még így se értem. De maga a stílus érdekes volt, és bár szenvedtem is vele, mégis élveztem a kétnyelvű olvasást.

@giggs azt írta értékelés végén: „Vigyázat, mélyvíz, csak úszóknak!” Örülök, hogy sikerült átúsznom a medencét, ráadásul oda-vissza. :)

A fordító tényleg nagy kihívást vállalt fel ezzel a fordítással, és jelentős munkát végzett. Nekem nagyon sokat segített, hiszen ha nincs ott nálam a fordítás is, biztosan hamar feladtam volna az eredeti olvasását a segítsége nélkül.

Pechjére én párhuzamosan olvastam az eredetit a fordítással, így találtam benne sok lektorálandó részt. Tévedést, félrefordítást, értelemzavaró fordítást. (Ki is írtam őket magamnak, ha már ennyit dolgoztam vele.) Egy esetleges új kiadásban ezeket mindenképpen javítani kellene. Ami nem tetszett, az az eredeti regény tagolásának a megváltoztatása – a magyar szövegben látszólag ok nélkül hol rövidebbek, hol hosszabbak lettek az egyes bekezdések. Ezt pedig nem kellene egy fordításban megváltoztatni.

1 hozzászólás
pat P>!
Georg Klein: Miakro

Ejj, mi a kro volt ez?!

Alapvetően élveztem (főleg az első felét), „nemkellmindigmindentérteni” jeligére.Kellemes agypezsdítés azon gondolkodni végig, hogy úgy mégis wtf. A stílusa és a hangulata is kellemes, némi Karin Tidbeket és egyéb weird szuperhősöket idéz, határozott közép-kelet európai zamatokkal.
Azért emelte volna az élvezeti értékét, ha a végére kiderül valami – vagy legalábbis ha nem a valami, akkor csak az, hogy a szerzőnek azért a fejében lehetett valami koherens kép a valamiről, nekem meg lehet esélyem arra, hogy a nagy agymunkával esetleg kitalálhatom, hogy mi volt az a valami.
Legjobban persze annak örültem volna, ha valami ravasz kvantumos-téridős-torzulásos geekség lehetett volna az esélyes megfejtés; hát nem tudom. Talán valami egzotikus anyag….

jethro>!
Georg Klein: Miakro

Egy sci-fi, magas szintű, igényes szépirodalmi színvonalon tálalva. Jó volt olvasni. Mégis, a könyvet becsukva, számtalan kérdés megválaszolatlan maradt számomra.

Arokisz P>!
Georg Klein: Miakro

Szinte végig bizonytalanságban tartó könyv ez, egy nyelvészeti játék, egy misztikus, már-már horrorisztikus elemekkel élő sci-fibe ágyazott történet, a német kortárs irodalom nyelvi-formai megoldásaival nehezített olvasmány, úgyszólván egy „fejtörő”, az író, Georg Kleintől. Az író részéről az egész mű egy sejtetés, míg az olvasó részéről csak egy sejtés. Sokat gondolkoztam a cím jelentésén; szerintem ez egy szójáték lehet, talán Amerigo Tot, a magyar származású szobrászművész szobrának; a Mikrokozmosz a makrokozmoszban (ezen munkája Bartók Béla azonos című progresszív zeneművének tiszteletére készült) – címéből lehetne egyfajta mozaikszóként értelmezni. Ez volt a legfurcsább könyv, amellyel az utóbbi időkben találkoztam. Először azt hittem, hogy a magyar fordítással van a probléma (vagy saját magammal van gond), de aztán rájöttem, hogy ezt a könyvet igazi kihívás lehetett lefordítani (szóval le a kalappal a fordító munkája előtt is). Kezdeti olvasáskor nehezen emészthető olvasmány, de utólag csakis ötösre tudom értékelni, mert sokszor visszagondolok rá, és még mindig érik a gondolataim közt. Most már kezdem érteni mit jelenthet a weird fiction címke… spoiler


Hasonló könyvek címkék alapján

Frank Schätzing: Raj
Marko Kloos: Tengerészek
Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők
Otfried von Hanstein: Elektropolis
Otto Willi Gail: Utazás a Holdrakétán
Bernhard Kellermann: Az alagút
Wolfgang Jeschke: A Teremtés utolsó napja
Clark Darlton: A titokzatos bolygó
Thea von Harbou: Metropolisz