Gyermekkorunk ​regénye 89% 14 csillagozás

Erről a könyvről szaglik, hogy a legmagasabb irodalmi színvonalú szöveg. Ettől még persze bele is törhet az a metaforikus bicska, mert nagyon munkás olvasmány is egyben. Georg Klein* regénye a gyermekkor regénye – ezzel persze egy betűvel sem állítok többet, mint amennyi a címből is kiderül. A pláne az, ahogy Klein megteremti ennek rég elmúlt világnak a terét egy olyan nyelvvel, amihez hasonlót keveset látni a világirodalomban: a lehető legaprólékosabban megkonstruált textusról van szó, ami létrehozza a bizonytalanságnak, a kísértetiességnek azt a légkörét, ami leginkább a félig (és hál’ Istennek) elfeledett gyerekkori emlékekkel rokonítható. Mindehhez még hozzájárul egy különös narrátor is, ami szintén unikális a kortárs palettán – talán még Twardoch Morfium-ának elbeszélőjével lehet párba állítani, főképp azért, mert mindkét szerző az E/1-es és a mindentudó külső narrátor-típusokat próbálja meg variálni, teljesen új minőséget hozva létre. Mindez egy inspirálóan instabil** prózát eredményez, ami széthullik ezernyi szálra, és ebből aztán az olvasónak kell magának bogozni-csomózni valamit, hogy meg ne fázzon.

A Gyermekkorunk regénye más szempontból is jóval több, mint egy gyermekkor regénye, egyetlen nyáré, amikor minden megváltozik – valahol a német kollektív emlékezet átalakulásának látlelete is. A könyv felnőtt szereplői (persze elsősorban a férfiak, akik a fiatalok „kalandjainak” hátteréül szolgálnak) mind a II. világháború traumáját hordozzák magukban – legtöbbjük esetében még egy brutális sérülés is biztosítja, hogy ez a trauma ne halványuljon. Ők az előző generáció, akik (talán) már menthetetlenek – amit ők cipelnek, attól nem lehet megszabadulni. De a gyerekek, akik utánuk következnek, tiszta lapok – és éppen arra készülnek, hogy felépítsék saját traumáikat. Ami – alkalmasint – a maga módján éppen olyan feldolgozhatatlan lesz, mint a felnőtteké.

* Akinek a neve megegyezik a szintén világhíres magyar származású sejtbiológuséval, de ez mondjuk csak a könyvesboltos ismerőseiteket fogja összezavarni.
** Mondanom sem kell, ez egy teljesen tudatos instabilitás, ami nem vethető össze azzal az instabilitással, amikor a szerző egyszerűen nem tudja kézben tartani szereplői életét, mire azok úgy kezdenek el viselkedni, mint az óvodások, ha az apa épp értékelést ír a másik szobában, és nem ér rá kontrollálni őket. De ha befejezi végre ezt az értékelést, akkor átmegy a másik szobába, és lerendezi az egész bagázst, az hétszentség.

Idén egy újabb, nemzetközileg is igen fontos szerzővel ismerkedhetnek meg a magyar olvasók, mégpedig a Lipcsei Könyvvásár Irodalmi Díját is elnyerő, német Georg Kleinnel, ráadásul pont a díjnyertes művével, a Gyermekkorunk regényével. Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, semmit nem tudtam róla, de így utólag azt mondom, hogy egy lakatlan szigetre lehet, hogy ezt a művet is elvinném, mert annyira összetett, nehezen és sokféleképpen értelmezhető, tartalmas és komplex, mint csak nagyon kevés másik a kortárs világirodalom palettáján.

A cselekmény egy ’60-as évekbeli nyáron játszódik Nyugat-Németországban, ahol bár még ott vannak az amerikaiak, de már csak távoli emlék a háború; ahol egyre-másra épülnek a lakótelepek, létesülnek új munkahelyek; ahol béke van, és viszonylagos nyugalom. Mi pedig néhány itt élő gyerek szünidei kalandjait követhetjük nyomon, meglehetősen élénk színekkel ábrázolva. Klein ugyanis a hiperrealista ábrázolásmód mestere (ami az egész szöveget uralja, és ami rendkívül különös hangulatot és látásmódot kölcsönöz neki), ugyanis ezek az „érzékszervi” jellegű leírások segítségével (gyakorta tér ki a dolgok színére, formájára, illatára, ízére és tapintására) minden apró történés minden apró részletét olyan közel hozza hozzánk, amennyire csak fizikailag lehetséges; ugyanakkor ebből a szinte nem is létező távolságból (bár minden közvetlenül az orrunk előtt zajlik) esélyünk sincs átlátni, hogy mi lesz a következő lépés.

Az ok-okozatiság, az összefüggések megértése vagy egyáltalán, a lehetséges összefüggések felfedezése és végiggondolása egyébként sem túl könnyű feladat ebben a műben, ugyanis a szerző egyszerre kínálja fel az adott történés realista és a misztikus, szürrealista magyarázatát is olvasóinak. Hiába fogynak rohamos tempóban az oldalak, egyszerűen képtelenség eldönteni, hogy mi most egy realista történetet olvasunk, amit a gyermeki képzeletvilág ruház fel misztikummal, vagy valami valóságon túli dolog vette be magát ebbe a valódi, pontosan és egzakt módon körülhatárolható világba. Ez a technika olyan jól működik, és olyan gyorsak a váltások, hogy szinte bekezdésenként csöppenünk egyik műfajból a másikba (horror, misztikus thriller, szociológiai leírás vagy éppen hagyományos, realista regény).

A történetben elképesztően fontos szerepet kap a narrátorunk (akinek személyét sajnos elárulja a fülszöveg – ami igen nagy kár –, ugyanis garantáltan csak nagy sokára ébrednénk rá a kilétére), akinek létét, sorsát, földön töltött rövidke idejét figyelembe véve – utólag – sok történés, esemény és nézőpont tisztázódik, míg sok más nem. A Gyermekkorunk regénye voltaképpen egy óda az élethez és a fiatalsághoz (említenem sem kell, hogy maga Klein is a ’60-as években volt gyerek), vagy ha egy kicsit kitágítom, akkor egy óda a valósághoz és a fikcióhoz, a megtörténtekhez és a megtörténhetett volnához, az események hihetetlen komplexitásához és sokszínűségéhez.

Véleményem szerint Georg Klein egy rendkívüli tehetségű, és világirodalmi léptékkel is fontos szerzője a német irodalomnak, és mint ilyen, nagy öröm, hogy már magyarul is olvasható. Könyve az utóbbi idők egyik legösszetettebb és legsokrétűbb alkotása, melynek eseményein, alakjain, leírásain órákig lehet töprengeni, és emellett nagyon szépen „hangzik” magyarul is (a fordító, Horváth Géza egy-két apróbb megingástól eltekintve igazán remek munkát végzett), valamint olyan mindenki által érthető, és átérezhető univerzális témákat feszeget, mint az élet végessége, a múlt továbbélése a jelenben, vagy éppen a valóság és a fikció viszonya. Mondanom sem kell, hogy olvasásra erősen ajánlott, de csak a kitartóbbaknak.

Hazájában igazán sikeres, a Lipcsei Könyvvásár Díjával jutalmazott regénnyel ismerkedhetett meg tavaly a magyar olvasóközönség. Pedig Georg Klein nem mindig volt elismert író, majdnem két évtizedig nem jelenhetett meg semmilyen írása, a kiadók maximálisan elutasították. Persze ő változatlanul írt tovább, mígnem röviddel az ezredforduló előtt megjelent Libidissi (magyar fordítása még nincs) című kisregényével robbant be a német köztudatba.

A Gyermekkorunk regénye nem ifjúsági regény, bár a főhősei lakótelepi gyermekek, akiknek egy nyári vakációját tárja elénk a szerző. A vakációról persze mindnyájunknak a gondtalan nevetés, közös kalandok a barátokkal, vidámság és hasonló klassz dolgok jutnak az eszünkbe. Ezúttal azonban nem erről van szó. Már a kezdés is erős: a Legidősebb Fivér (a szerző nem igazán használ keresztneveket, itt szinte mindenkinek csupán beceneve van) biciklis balesetet szenved, melynek következtében az egész nyáron előbb egy kiszuperált ikerbabakocsi, majd egy páros mankó lesz a közlekedési eszköze. Ugye milyen ismerős? Sokunkkal megtörtént már, hogy egy egy váratlan baleset derékba törte az ígéretes nyarunkat. Fivérünk lába nehezen gyógyul, frusztrálja, hogy mozgásában akadályozva van és ezáltal hátrányban érzi magát a többiekkel szemben. Ja igen, a többiek: Amcsi Misi, akinek gyaníthatóan amerikai (a „Tükörnéger”) az apja, Szipogi – az ő nevét nem nagyon kell magyarázni, legfeljebb annyit kell hozzátenni, hogy van ám neki szépen vasalt, tiszta zsebkendője, csak valahogy mindig noszogatni kell, hogy használja is. Ne feledkezzünk meg Farkasfejről, amely becenév szintén beszédes és persze a banda egyetlen női tagja Csini Sybille. Csupa érdekes karakter. Az ő nyarukról szól tehát ez a magas színvonalon megírt regény, melynek élvezetét tovább növeli, hogy valami egészen különleges narrációval találhatjuk szembe magunkat.

Amit igazán sajnálok, hogy a fülszöveg a rejtélyes narrátorról lerántja a leplet, sokkal jobban örültem volna, ha nekem magamnak kell kitalálni, összerakni, ki meséli el nekünk a történteket. (Akkor talán hasonlóan gazdag élményben lett volna részem, mint amikor Szczepan Twardoch Morfium című művét olvasom. Ott az elejétől végéig azon dolgoztam, hogy megfejtsem az elbeszélő titkát). Egyes szám első személyű elbeszélőnk tehát afféle mindentudó lény, de ezt a mindenttudását nem használja ki eléggé, mindent csupán tisztes távolságból közelít meg – én legalábbis így éreztem. Éppen ezért nemis tudtam nagyon közel engedni magamhoz egyik karaktert sem. A történet is nehezen állt össze bennem, de ez egyáltalán nem a szerző hibája, inkább a stílusa, a nyelvezete olyan, hogy megdolgoztatja az olvasót. Talán pontosan ezt szerettem benne a legjobban, hogy küzdeni kell, hogy befogadhassuk, megérthessük. De ha ez sikerül, az megér minden fáradtságot.

Nem milyen furák, varázslatosak, az egész életre kihatóak és esetleg brutálisak ezek a gyerekkori-bandázós nyarak?

Én mondjuk annyira nem tudom, az én nyaraim nagyon nem ilyenek voltak, mert többnyire kívülről figyeltem már akkor is, ahogy a bandázás folyik, de az irodalomban azt figyeltem meg, hogy a gyerekkori nyarak időnként ilyenek. És elhiszem, hogy tudnak ilyenek lenni.

Ennek a könyvnek is elhiszem, hogy volt egyszer egy ilyen nyár egy német lakótelepen, egy csomó titokkal, megmagyarázhatatlan el- és feltűnésekkel, furcsán gonosz (vagy jó?) szándékokkal, családi tragédiákkal és félig-leleplezésekkel, szöges bükkfákkal, sárkányos ruhákkal és kényelmetlen szandikkal, elromló porszívókkal és vándorló díványokkal, mitikus medvékkel, és emberekkel, akik ha azt mondják: te vagy a csini Sybille, onnantól kezdve egész életedre a csini Sybille leszel.

Nem mondom, hogy én ezt teljesen megértettem, de hogy nagyon éreztem ennek az egésznek a szelét és a végzetszerűségét, az biztos. (Ami nekem pont megfelel így – nem hiszem, hogy a főszereplő gyerekek értik, mi van. De hogy érzik, az tuti.)

Húúú…

Magas színvonalon megírt könyv. Egyetértek, munkás elolvasni, mert tömény, párbeszéd nélküli szöveg, olyan narrációs technikával megírva, hogy szinte bekezdésenként váltakoznak az idősíkok, nehéz összerakni a történéseket, elválasztani a valóságot és a fikciót. De ez engem nem zavart. Nem töprengtem azon, hogy hol mágikus, és hol realizmus, nem törtem magam, hogy kibogozzak minden szálat, hogy mindent pontosan megértsek. Csak elmerültem ebben a könyvben. Ott éltem én is az Új Lakótelepen, együtt bandáztam a gyerekcsapattal, az én barátaim is voltak. (Megjegyzem, soha nem laktam lakótelepen és nem is bandáztam gyerekkoromban, nem a régi emlékek jöttek felszínre, a könyv tudott ilyen erősen hatni). Szóval én nagyon élveztem, de a borítóval nem vagyok kibékülve.