Még élesen emlékszem rá, amikor a Kirkét olvastam és arra gondoltam, hogy mikor fogok találni még egy ilyen könyvet, mivel Madeline Miller nem tartozik a legtermékenyebb írók közé.
Nem gondoltam volna, hogy A boszorkány szíve lesz az a könyv, ami ugyanúgy a szívemhez fog nőni, mint a Kirké. Már a magyar megjelenés bejelentése előtt felfigyeltem a könyvre a történet alapján, és arra gondoltam ezt nekem el kell olvasnom. Kivételesen előbb szereztem tudomást a magyar megjelenésről, mint hogy angolul megrendeltem volna, és amikor láttam, hogy Ballai Mária fogja fordítani, akkor biztos lettem benne, hogy az Agave gondozásában a magyar kiadást fogom beszerezni. (DE! Ha lesz ennek a regénynek egy angol nyelvű deluxe kiadása akkor azt is meg fogom venni!)
A történet lassan építkezik (mint ahogy a Kirké is), viszont mégsem mondanám unalmasnak, sőt a nyelvezet, a leírások és a szereplők elevensége miatt úgy érződött, mintha én is ott lennék velük. Ami nagyon nagy előnye a regénynek, hogy nem kell északi mitológiából „előképzettnek” lennie az olvasónak. Egyáltalán nem úgy van megírva, mint egy történelemkönyv vagy egy Wikipedia bejegyzés. Minden szépen van adagolva, és csak annyi, amennyi a cselekményhez szükséges. Úgy ismertem meg új dolgokat, hogy közben nem éreztem azt, hogy valaki a katedráról magyarázna.
”[…] Gullveignek, “aranymámornak” nevezte el. Erre az ászok dárdákat döftek belé, és háromszor megégették, de ő háromszor újjászületett, mert nagyon idős volt, nagyon nehezen lehetett megölni, és sokkal több rejtezett benne, mint aminek látszott. […]”
Ellen lehet állni egy ilyen történetnek?!? Persze, hogy nem. Szóval senkit se tévesszen meg, hogy nem akciódús és Angurboda szemszögéből ismerjük meg a Ragnarökhöz vezető utat, és hogy kinek milyen szerepet szánt ebben a „sors”. A könyv egyik érdekes felvetése, hogy amennyiben ismerjük a jövőt, akkor az mennyiben befolyásolja a döntéseinket. Ha tudjuk, hogy mi fog bekövetkezni, akkor lehet már ennek megfelelően cselekszünk, míg ha nem akkor esetleg lehetnek új eddig nem látott szálak. A kérdés az, hogy vajon a végeredmény ugyanaz lenne-e. Nekem ez “filozófiai fejtegetés” nagyon tetszett, mert ezen néha is el szoktam gondolkodni, hogy ilyen esetekben mennyire beszélhetünk önbeteljesítő jóslatról.
Nagyon szerettem Amgurbodát és azt, ahogyan bátor akart lenni, és szeretni akkor is, amikor úgy érezte, ő nem fog annyit visszakapni. Megejtő volt olvasni, ahogy a gyerekeihez viszonyult, és azt, amikor beletörődött az elkerülhetetlenbe, és mégis összeszedte magát, hogy fáklyaként ragyogjon másoknak.
Volt, hogy naivnak gondoltam Angurbodát, mert nem szólt semmit, amikor bántották, de igazából ez az igazi erő. Sokkal könnyebb visszavágni, mint nem reagálni és elfogadni magadat, meg másokat.
Loki karaktere is közel került a szívemhez annak ellenére, hogy nehéz őt szeretni, mert olyan mint egy örökmozgó, aki sosincs nyugalmi állapotban. Sejthető a könyvben, hogy neki se volt egyszerű élete, de ez se lehet mentség minden tettére.
@Agave_Könyvek ez is egy csodás első könyves felfedezés, és készüljetek, mert olvastam Instán, hogy Genevieve már a második regényén dolgozik ♥ !