Sword ​and Citadel (The Book of the New Sun 3-4.) 6 csillagozás

Az Új Nap Könyvének második felében egyre mélyebben merülünk a szimbólumokba, amelyek Severian álmaiban, látomásaiban ugyanúgy megjelenhetnek, mint éppen az útja során tapasztaltakban. Kinyílik előttünk a világ, és ahogy az autarkha megjelenésével magasabb szintre emelkedünk, Nessus és Thrax apró mozzanait magunk mögött hagyjuk, és immáron globálisan szemléljük Urth világát, és az azt magába foglaló univerzumot.

The Sword of the Lictor
A Békéltető Karma már megvan, itt az idő, hogy Severian megszerezze a Lictor Kardját is, amellyel lecsaphat az autarkhára!
Még mindig nem.
A harmadik kötet a leginkább hagyományos kalandos fantasy jellegű. Severian ezúttal olyan útra indul, melynek során minden eddiginél több tapasztalattal gazdagodik, és olyan dolgokat is megismer, amelyek már nem is a saját világához, hanem a tágabb univerzumhoz kötődnek. És tulajdonképpen ebben a részben van az egyetlen „bossfight”, bár az is annyira furcsa, hogy az elvárásainkat továbbra is a spájzban kell hagynunk.

The Citadel of the Autarch
Severian és szövetségesei az elnyomó zsarnok fellegvára ellen vonulnak…
Dehogy!
Amennyire nem nyújt egyenes és egyértelmű válaszokat az utolsó (majdnem utolsó) kötet az immáron tornyokban álló kérdésekre, annyira emeli közben egy még újabb szintre az egész történetet Severian változásával.
A látszólag szenvtelen elbeszélésmóddal itt alkotja a legerősebb kontrasztot az egyik jelenet, aminél majd megszakadt a szívem. spoiler
Egy vadabb elméletem szerint egyébként az egész akár az 1984 világában is játszódhatna, legalábbis az asciaiak ellen vívott örök háború akár az Eurázsia-Óceánia konfliktus is lehet. És ez a kötet 1983-ban jelent meg…

A történet nem ér véget, az Urth of the New Sun-ban Severian elhagyja a bolygót, és más ciklusok is kapcsolódnak a világhoz: The Book of the Long Sun és The Book of the Short Sun. A Lexicon Urthus mellett pedig több különálló esszékötet is megjelent, ami a Nap-ciklust (Solar Cycle) elemzi.

Olyan sorozat ez, ami talán nem csúszik könnyen elsőre, kitartást igényel, de idővel egyre jobban bevonja az olvasót, hogy aztán a végére valami egészen furcsa hangulatban dőljön hátra az ember, beleragadva abba a világba, amelyet Wolfe alkotott. Fantasy is, sci-fi is, de más is ezeknél, így azoknak is bátran merem ajánlani, akik alapvetően nem olvasnak fantasztikus irodalmat, mert szerintem számukra is ugyanolyan élvezetet nyújthat, mint az e zsánerekben jártas olvasóknak, de mindenképpen egyedi olvasmányélmény lesz.

(A legközelebbi nagy Delta Vision akcióban mindenki szerezze be!)

The Sword of the Lictor

Ez talán a széria legkompromisszumképesebb és leghiánytalanabb kötete. Severian(us) itt kalandok során megy keresztül, melyek most valóban annak is érződnek. Annyi cselekményt és expozíciót kapunk, mint az első kettő kötetben összesen, és ha ez nem lenne elég, itt már érzelmileg is erős kötődést éreztem Severian iránt. Számomra a kötet csúcspontja az volt, amikor a megmentett névrokonával, a kisfiú Severiannal gyalogolt, közben pedig beszélgettek és Severian mesét mondott neki. Amellett, hogy mennyi szimbolizmus fért el ebben a pár fejezetben, olyan érzésem volt végig, mintha Rolandot és Jake-et láttam volna az első The Dark Tower könyvből. Most, hogy így belegondolok, ennek a résznek volt egy enyhén westernes beütése is. Plusz a könyv olvasása közben ugrott be az a gondolat, hogy a magányos hősök lényegében idealizált csövesek. Az pedig, hogy végre összeállt a kép a könyv világával kapcsolatban, és hogy bizonyos karakterek is a helyükre kerültek, csak hab a tortán. Wolfe nem csak atmoszférát tud teremteni, de ezzel a kötettel igazolta, hogy meg is tudja csavarni mindazt, amit az olvasó eddig hitt. A könyv végére el is morzsoltam néhány könnycseppet spoiler. A lictor kardja a széria legkiegyensúlyozottabb kötete lett, épp ezért ez lett a kedvencem.

The Citadel of the Autarch

Ez a könyv visszahozta némileg az első rész hangulatát, bár a korábbi kötettekkel ellentétben ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Wolfe viszont rengeteg olyan szereplőt és elemet pakolt bele, hogy nem egyszer újra kellett olvasnom bizonyos szegmenseket, mert nem akartam elhinni, amit leírva látok. A könyv utolsó pár fejezete pedig elvarrja a szálakat. Megtudjuk, ki hová kerül, hogy ki kicsoda Severian életében, illetve hogy maga Severian mit is keres a történetben. Ki is ő ebben a haldokló világban. Mert az a poén, hogy eddig épp a főszereplő volt az, akit nem nagyon tudtam elhelyezni, hisz majdhogynem minden mellékszereplő – a világ szempontjából – fontosabbnak bizonyult nála. A befejezést én személy szerint kielégítőnek találtam, elvégre milyen is legyen egy ilyen sorozat lezárása, ha nem épp… ilyen. Bár azt el kell ismernem, hogy bizonyos szereplőket hiányoltam belőle, de aztán, mikor Severian elhelyezett egy halovány utalást rá, hogy kik is lehetnek a szülei… nos, nem tudtam eldönteni, hogy tapsoljak, vagy anyázzak (igaz, épp eme fordulatok miatt nem éreztem rossz ötletnek, hogy Havas Jont képzeltem el Severian szerepében). Annyi bizonyos, hogy ez a sorozat (így, egészében) nem igazán hasonlít semmire, amit korábban olvastam.

A sorozat összesített értékelése

Tegyük össze a kezünket, és mondjunk hálát, amiért olvashatunk ilyen könyveket. Amikor elkezdtem, nem hittem volna, hogy ennyire be fog jönni. Kicsit féltem is tőle, mert mindenki azt írta, hogy nehéz olvasmány. Hát egyszerűnek valóban nem egyszerű, és néhány részre erősen oda kell figyelni, vagy többször is el kell olvasni, mire leesik a lényeg. Azt viszont meg tudom erősíteni, hogy első fantasy/sci-fi könyvnek valóban nem alkalmas, de még csak másodiknak sem. Ez a könyv ugyanis nem akar téged szórakoztatni. Ez a könyv tisztában van vele, hogy nem könnyű olvasmány, és gyakorlatilag mindennel szembefordul, amit Tolkien követői írtak akkoriban. Erősen posztmodern munka, hisz egy jövőből visszaküldött könyv fordítását olvashatjuk, Severian pedig a kötet végén ismeri el, hogy talán „itt-ott tévedett” az eseményekkel kapcsolatban. Az biztos, hogy ennyire jól kihasznált E/1-et még nem láttam.

Ennek a könyvnek sosem volt magas számú rajongótábora, ez pedig épp a zsenialitásának köszönhető. Ezt a fajta prózát és világot nem könnyű befogadni. Nem szórakoztat, nem biztosítja az olvasónak a kényelmet, sem a könnyen megszerezhető sikerélményt. Ez tényleg egy időn és téren átívelő mestermunka, mely egyedülálló teljesítmény; a science fiction és fantasy irodalom égboltjának egyik legszebb csillagképe. És nekünk, rajongóknak a célunk megőrizni ezt a könyvet az utókornak, nehogy molyrágta papírhalmazzá szaggassa az idő… mint porlepte történeteket… a könyvtárak legmélye…

Köszönöm szépen @Disznóparéj_HVP spoilerkollégának, amiért anno mesélt nekem erről a könyvsorozatról. Köszönöm ezt a mesterművet a múltból, mely szebbé tette a jelenem, és talán jobbá teszi a jövőm.

(Egy kis zenei aláfestés a végére)
https://www.youtube.com/watch…

Az első két kötet olvasását azzal a gondolattal zártam egy másfél hónapja, hogy van potenciál a könyvben, de igazából nem volt világos számomra, hogy mire akar kilyukadni. Most elolvastam a harmadik és negyedik kötetet, és egyrészt a főszereplő utazása lezárult (ill. ebben nem vagyok egészen biztos, de hogy más formában megy tovább, az biztos), másrészt továbbra sem értem.

Nagyon tetszett, hogy folyamatosan sejtetett dolgokat Urth és a mi Földünk kapcsolatáról; ez legegyértelműbb formában a különböző történetekben volt látható, spoiler.

A főszereplő saját bevallása szerint mindenre emlékszik, de ezt szépen ellensúlyozza, hogy nem vesz észre és pláne nem ért mindent. Ugyanakkor különböző karakterekkel vitatkozva meg lehet érteni az álláspontját.

Ugyanakkor emiatt a torz szemszög miatt esélyünk sincs, hogy mi olvasóként mindent megértsünk; ez viszont pont hatásosabbá teszi azt, amikor a különböző, látszólag ártatlan dolgok hirtelen összekapcsolódnak, és ettől teljesen át kell értékelnünk bizonyos dolgokat.

Érdekesség, hogy olvasás közben más könyvek gondolatai kísértettek, mint például Orwell 1984-e. A kapcsolat laza, Wolfe más irányba is fókuszálta a történetet, de az, hogy ez megjelent, az számomra egyértelműen a pozitív irányba billenti a dolgokat.

Már csak egy dolgot kellene megcsinálnom: beleásnom magam, hogy rálássak a történetre egy szinttel mélyebben, amiben elsőre az akadályoz meg, hogy fogalmam sincs, hogy még mire épített. De ezt majd egy új nap lehet megtenni.

Az első könyv után nem értettem, mire a nagy felhajtás. A második már jobban tetszett, a harmadik függővé tett, a negyedik pedig tökéletes. Szomorú, ha a negyedik kötet nem jelenik meg magyarul, mivel anélkül kb. semmi értelme az egésznek. Ritkán olvasok újra könyveket, főleg nem egy ilyen mamut sorozatot, de ezt muszáj lesz újra legyűrni, sok minden maradt homályos első olvasás után.