Shadow ​and Claw (The Book of the New Sun 1-2.) 4 csillagozás

Gene Wolfe: Shadow and Claw Gene Wolfe: Shadow and Claw Gene Wolfe: Shadow and Claw Gene Wolfe: Shadow and Claw

Recently voted the greatest fantasy of all time after The Lord of the Rings and The Hobbit, Gene Wolfe's The Book of the New Sun is an extraordinary epic, set a million years in the future, on an Earth transformed in mysterious and wondrous ways.

Severian is a torturer, exiled from his guild after falling in love with one of his victims, and now journeying to the distant city of Thrax, armed with his ancient executioner's sword, Terminus Est.

This edition contains The Shadow of the Torturer and The Claw of the Conciliator, the first two volumes of this four volume novel.

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Fantasy Masterworks angol · Science Fiction Masterworks angol

>!
Gollancz, Great Britain, 2016
604 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781473216495
>!
Millennium, 2000
608 oldal · ISBN: 9781857989779
>!
Orb Books, New York, 1994
414 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780312890179 · ASIN: 0312890176 · Illusztrálta: Don Maitz

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

Marcus>!
Gene Wolfe: Shadow and Claw

Tedd félre az elvárásaidat, mert különben nem lesz jó vége.

Wolfe furcsa science fantasy-je egy történelem utáni világban (a Földön?) játszódik, ahol a nap kihunyóban van, és az emberek az Új Nap eljövetelét várják. Ez az a haldokló föld alzsáner, aminek legismertebb képviselője Jack Vance, és az ő Haldokló Föld könyvei. De amíg Ravasz Cugel egy fantasy világban kalandozott, ahol csak néha-néha bukkant elő valamiféle sci-fi kütyü, addig Wolfe-nál sokkal direktebben van jelen a fejlett technológia. Ami azt illeti, az emberiség álma, hogy újra a csillagok között utazhasson, de mindeközben más bolygók lényei, a kakogének is köztük élnek.

Ez azonban csak a keret, Wolfe valójában mást akar elmesélni. Hogy mit… nos, itt kezdődnek a gondok. Az Új Nap Könyve rengeteg szimbólummal dolgozik, és ezeknek a felfedezését vagy megértését nem igazán támogatja a szerző, úgyhogy klasszika-filológia doktori nélkül lehet, hogy fel sem fogjuk, hogy itt milyen extra rétegek vannak. Ez egy izgalmas felfedezés lehetne, ahogy a főszereplő Severian hosszú utazása során az olvasó szépen megfejti a szimbólumokat, de nehezen látom, hogy ez széles tömegeknél működhetne. Marad az alternatíva, hogy élvezzük a szöveget, a világot, a történetet.

A szöveg azonban egyáltalán nem könnyű. Az én – kicsit gonosz – véleményem szerint Wolfe Vance nyomdokaiban szeretett volna járni, azonban amikor látta, hogy nem lesz képes olyan gyönyörűséges körmondatokat alkotni, amelyekkel Ravasz Cugel és társai könnyfakasztó cizelláltsággal próbálják meg átverni egymást, úgy döntött, hogy a lexikonhoz fordul mindenféle archaikus és idegen eredetű szóért, amivel feltupírozva a szöveget a komplex szöveg látszatát keltheti. Csakhogy valójában elbeszélőnk egyáltalán nem használ nehéz mondatokat, csak az olvasó szenved – vagy gyönyörködik, vérmérséklettől függően. Hogy mennyire megnehezítik az olvasást és megértést ezek a kifejezések, még az anyanyelvi olvasóknak is, arra jellemző, hogy Lexicon Urthus címmel értelmező szótár is készült a könyvekhez (https://moly.hu/karcok/1061903). Én ezt izzadságszagúnak éreztem.

A világ egyértelműen főszerepet játszik, gyakorlatilag minden esemény a világ bemutatását szolgálja, vagy a világgal karöltve alkot megfelelően értelmezhető szimbólumrendszert. A fantasy és a sci-fi itt aztán korlátok nélkül keveredik, néha teljesen eldönthetetlen, hogy technológiával vagy mágiával állunk-e szemben, de a helyek, lények, eszközök is mind nagyon változatosak.

És el is jutottunk a történethez, amely tulajdonképpen keretbe foglalhatná az egészet, de a világ, az ötletek, és a szimbólumok alatt már az első pillanatoktól fogva düledezik a felépítmény, és legkésőbb valahol a második kötet környékén teljesen össze is omlik. Wolfe nem törődött azzal, hogy ez a rész megfelelően működjön, ő nem ezt akarta elmesélni. A karakterek kidolgozatlanok, hiába jellemző rájuk, hogy szinte mindegyik újra felbukkan később, amivel elvileg értelmet nyerhetnének korábbi cselekedeteik, mélyülhetne a jellemrajzuk. Az eseményekben semmiféle logikát ne keressünk, ha Severian épp nem hagyja magát üres bábként sodortatni magát az eseményekkel, akkor valószínűleg mindenféle előzmény nélkül botlunk valamilyen random, de sorsfordító eseménybe, és hát ennek szellemében szinte folyamatosak a deus ex machinák. Ezen az sem segít, hogy egy-két kötettel később aztán fény derül pár dologra, hiszen a véletlenszerűség ettől még alapvető fontosságú marad.

Rövidebben letudtam volna a fenti kritikát, ha mindezek ellenére – bár nagyon lassan, de – be nem szippantott volna a könyv. Mert négy köteten át egyre inkább eggyéválunk Severiannal, aki egyes szám első személyben mesél, valahogy a szimbólumok értelmezése nélkül is kezdjük átérezni azt a sokrétű messiástörténetet, amit Wolfe prezentál. Ez az a könyvtípus, amit én nagyon szoktam szeretni: becsukom, elhúzom a szám, nyomok rá egy két-három csillagos értékelést, aztán az agyamban elkezd motoszkálni mindenféle, és fél csillagonként kúszik fel (hogy aztán nagyon-nagyon szigorúan megtiltsam magamnak, hogy négy csillagnál többet adjak :) ). Sőt, azt hiszem, pár év múlva újra is fogom olvasni, mert ez egy nagyon olyan könyv.

Egy könyv, mert az Új Nap Könyve igazából egy könyv, akármennyire is jelzi Severian a nagyobb történeti egységek (azaz a kötetek) határát, nem is érdemes külön-külön olvasni őket. Sőt, van egy gyanúm, hogy az Urth of the New Sun is nagyon fontos a teljes képhez. Ettől függetlenül azért írok pár szót magukról a regényekről is.

Shadow of the Torturer

Miután Severian, a kínvallató szénné kínoz mindenkit, meghasonul önmagával, és elszökik a rendjétől. Csuklyáját a szemébe húzza, és kétkezes kardjával rendet vág az őt üldözők között.
Nem!
Nos, ha a borító, a cím, és a fülszöveg alapján valami ilyesmire számítottál, akkor felejtsd el. Azt is felejtsd el, hogy félbehagyod az első könyv felénél – ezt nem véletlenül mondom, erre ugyanis erős az esély, de végig kell vinni azt a négy kötetet.
Severiant kamaszként ismerjük meg, amikor is a kínvallatók rendjének növendékeként sorsfordító esemény történik vele. A „kínvallató” kifejezés félreviheti az értelmezést, de ahogy a vége felé maga Severian elmélkedik róla, még az eredeti „torturer” szó sem fejezi ki pontosan azt, amit ez a rend csinál. Az autarkha, a legfőbb uralkodó utasítására hajtanak végre büntetéseket: ez a kínzástól a csonkításon át a kivégzésig terjedhet. (A harmadik részben egyébként Severian elmondja, hogy miért és hogyan működik ez a büntetési rendszer, és egész logikusan levezeti, hogy miért jobb ez, mint például a börtön.)
Évekkel később aztán beérik az elhintett mag, és Severiannak el kell hagynia a rendet. A könyv második fele tulajdonképpen Severian első napját beszéli el az óriási fővárosban, Nessusban. Itt azért kell némi idegzet az olvasáshoz, amikor Severian mintha teljesen elfeledkezne a kijelölt céljáról, vagy amikor délben halálosan szerelmes lesz, hogy aztán pár órával később halálosan szerelmes legyen megint, de már egy másik nőbe.
Ez csak az utazás kezdete, sok, de látszólag nem igazán összefüggő vagy jelentős eseménnyel. Összefüggés nem feltétlenül lesz köztük később sem, jelentőségük viszont mindegyiknek lesz.

Claw of the Conciliator

Severiannak csak egyetlen esélye van a túlélésre: ha megszerzi a Békéltető Karmát, ezt a nagyhatalmú ereklyét, amivel esélye lehet az autarkha ellen. Ehhez azonban ellenfelek garmadáján kell átvágnia magát.
Mondom, hogy nem!
Nessus falain túl kezd mélyülni az első kötetben még csak kapargatott szimbólumrendszer. Ahogy kijutunk a falakon kívülre, úgy tágul ki a világ, Severian és az olvasó nézőszöge is. És itt már nem lehet abbahagyni, olvasni kell tovább.

>!
Orb Books, New York, 1994
414 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780312890179 · ASIN: 0312890176 · Illusztrálta: Don Maitz
Szentinel>!
Gene Wolfe: Shadow and Claw

Az Új Nap könyve szerény véleményem szerint a legvégső punk regény. Ezt részletezem.

Az 1980-as évek elején jelent meg. Ekkorra már javában tartott a tolkieni fantasy másodvirágzása Amerikában, de találhatunk példákat olyan szerzőkre is, akik inkább ezzel szembe fordulva próbáltak letenni az asztalra valami egyedit. Farkas Eugén és kultikus sorozata még ebből a rétegből is kitűnik, mivel egy Tolkien előtti tematikában íródott (haldokló föld). Az öreg (aki egyébként a Pringles chips íves szeletelését dolgozta ki, és azóta is megél belőle) életműve a The Book of the New Sun-on kívül sem nevezhető könnyen fogyaszthatónak. Épp ezért könyvei sosem lettek bestsellerek, de a lelkes, bár (Sandersoné mellett) kicsinek mondható rajongótábora a köztudatban tartotta a könyveit. A mai napig bele lehet szaladni olyan friss cikkekbe az interneten, melyek foglalkoznak a sorozattal. Hogy mitől olyan nehéz olvasni ezt a könyvet? Épp azért, amiért a Dark Souls-t sem könnyű végigvinni. Ahogy az említett játékban a játékos, úgy itt az olvasó mérettetik meg.

Az Új Nap könyve ugyanis be mer inteni az olvasónak, méghozzá igencsak szellemes módon. A kötetek főszereplője Severian (a magyar kiadásban Severianus), akinek a szemszögéből követhetjük végig a történteket. Severian karaktere már önmagában is más, melyet az alkalmi olvasó gondolna róla a borítóillusztrációk alapján. Azt hinnéd, hogy badass, mindenkit széthasító, nagykard-forgató hősről van szó, aztán jön a felismerés: hát nem. Egy sokszor filozofáló, olykor gyámoltalannak tűnő poliamóriás szereplőről van szó, aki csak ritkán ránt kardot, de még az a kard sem tipikus vágóeszköz. Egy kínvallató kardja ugyanis nem rendelkezik szúrós véggel, és az élezésének módja sem alkalmas párbajozásra. A világról pedig azt hihetnéd, jellegzetes fantasyvilággal lesz dolgod, aztán rájössz, hogy nem ez a helyzet. Urth, a könyv világa valójában sci-fi világ, ami évezredekkel (akár milliókkal) a jövőben játszódik, a történelem utáni Földön. A Nap már az utolsókat rúgja, a civilizáció pedig a sci-fi és fantasy kultúrákat ötvözi. Kialakulásának körülményeire sokáig nem kapunk válaszokat, legalábbis a második könyv végére csak halovány sejtéseim vannak a történtekről. Az olvasó mondhatja, hogy „Aha! De akkor a nyelvezete biztos olvasmányos, a szereplői szimpatikusak…” és akkor nevetek fel. Nem. Közel sem.

Mivel Severian szemszögéből látjuk az eseményeket, ezért a legjobban őt ismerjük meg. Mások megmaradnak annak, amit a kínvallató lát belőlük. Csak azok a karakterek árnyalódnak, akik több időt töltenek el vele, elvégre így Severian is jobban megismeri őket. Fontos megjegyeznem azt is, hogy a nyelvezete sem egyszerű. Régies szavak rendszerint felbukkannak a kötetben, és nincsenek kiszótárazva. A szereplők mindennapi szavakként használják őket, így az olvasónak célszerű megfejtenie ezeket, vagy értelmező és idegen szavak szótárával nekivágni. Ami pimasszá teszi az egészet, az maga Severian, aki minden kötet végén elmondja az olvasónak, hogy nem bánja, ha most abbahagyja a könyveket, és nem követi őt tovább. Ugyanis amit ő jár, nem könnyű út. Wolfe tehát tudatosan írt olyan könyvet, ami a fantasyrajongók jelentős részét képes kizárni. A történet igencsak lassú folyású, akció alig van benne, Severian „kalandjai” pedig inkább hasonlítanak egy hosszú sétára a sivatagban, mint szórakoztató felfedeznivalókra. Ezekkel a könyvekkel nekem is meg kellett küzdenem, és még mindig távol vagyok a céltól. Eddig úgy érzem, hogy megéri.

The Shadow of the Torturer

Az első könyv elején ismerhetjük meg a fiatal Severiant, aki már a kötet elején kapcsolatba kerül valakivel, akinek csak a második kötetben lesz nagyobb szerepe. Azonban a kínvallató-tanonc nem marad sokáig a céh tagja. Ugyanis egyszer szembe megy a paranccsal, és a szívére hallgat. Ezt követően száműzik őt a messzi Thrax városába, ahol szükség van hóhérra. Távozásakor megkapja ajándékba a Terminus Est nevű ősi pallost (a kard egyébként remekül szimbolizálja Severian nőkhöz fűződő viszonyát, hisz az életet kioltani képes fegyverre a „she/her” alakot használja). Severian tehát megindul, maga mögött hagyva a Fellegvárat és a lakhelyéül szolgáló Matachin Tornyot. Útja során megismerkedik néhány fura alakkal, ám küzdeni csak egyszer kényszerül, és még akkor sem a kardjával. A könyv érezhetően csak bevezető még ebbe a különös, furcsaságokkal teli világba, de még annak sem teljes. Egy kötet alapján talán még az olvasó előtt sem lesz feltétlenül egyértelmű, hogy akkor most mi is történt itt.

The Claw of the Conciliator

A kötet első nekifutásra izgalmasabbnak tűnhet, hisz itt már főhősünk többször is kénytelen lesz a kardjáért nyúlni, orgyilkosok törtnek az életére, és rá kell ébrednie, hogy sok dolog nem az, aminek látszik. A világ történetéről már itt megtudunk pár odavetett infómorzsát, a cselekmény viszont nemigazán halad semerre. Severian találkozik sokféle emberrel, beszélget velük, ám ezek a beszélgetések első ránézésre nem mindig tűnnek érdekesnek. Sőt, igazából úgy érezhetjük, hogy túl sok is van belőlük. Wolfe még mindig nem szórakoztatja az olvasóját, viszont ad olyanokat a világhoz, melyek elgondolkodtatják az embert. Említik például a csillagok közé való utazást, az idegen teremtményeket, de a kannibalizmus és a színjátszás is előjön. A színdarabnál konkrétan Shakespeare-utánérzésem lett, egy kedves rajongótól pedig megtudtam, hogy a második kötetben másutt is felbukkannak utalások Shakespeare-re. Mivel én életemben nem olvastam még semmit az említett úrtól, ezek nekem nem estek le, de ettől csak még sokszínűbbnek éreztem ezt a részt. Konkrétan a második rész végére már megkedveltem annyira a szereplőket, hogy elkezdjek aggódni értük, és érdekeljen a sorsuk. Ekkor adok hálát, hogy körültekintően megvettem a teljes sorozatot, mielőtt fejest ugrottam Urth világába.

Azt azonban meg kell jegyeztem az új, 2016-os brit SF Masterworks kötettel kapcsolatban, hogy nem érzem igazságosnak, amiért négyezer forintot elkértek ezért a „minőségért”. Bár a borító nagyon csinos, és a könyv is szépen kinyílik törzstörés nélkül, a borító fóliája egyetlen olvasás után képes „felgyűrődni”, vagy épp elválni a papírtól (hasonlóan a Galaktikás Starship Troopershez, csak rondábban). Ez már az Engine Summernél is nagyon zavart, de az nem került ennyibe. Igaz, van egy ennél is drágább, nagyobb alakú amerikai kiadása is, így ha tehetitek, inkább azt szerezzétek be. Nem hittem volna, hogy visszasírom a keményebb, kartonborítású könyveket. Pedig én mindig vigyázok a könyvekre. Ezen kívül a kiadás másik hiányossága (bár gondolom, ez szándékos), hogy nem tartalmaz szószedetet, csak magyarázatokat a kultúrához és a nyelvhez. Ez azért tűnt fel, mert Wolfe-rajongó barátom szerint a különálló kötetes kiadásokban még volt efféle segédlet.

13 hozzászólás
ujhelyiz P>!
Gene Wolfe: Shadow and Claw

Megvan az előnye, ha egy nagyjából magammal egykorú sorozatot olvasok: nem kell várni a hátralevő kötetekre. Itt például, ha az első könyvvel nem lett volna egy kötetben a második, feltehetőleg abbahagyom az egészet, pedig tényleg nem kellene.

Az első könyv (The Shadow of the Torturer) egy nagyon furcsa világot mutat be, ami gyakran hasonlít a mi világunkra, helyenként viszont teljesen eltér tőle. Ez így önmagában semmitmondó, de az első regény kapcsán összességében ez volt a véleményem: események történnek, amelyek megváltoztatják az elbeszélőnk életét; ugyanakkor nem értjük, hogy miért pont ezeket a dolgokat mondja el, hogyan függenek össze. Karakterek jönnek-mennek; van, aki meghal, van aki csak másmerre megy, van, aki annak ellenére befolyásolja a dolgokat, hogy az első tíz oldalon felbukkant, van nagyjából öt sora és minden karakter hallott róla. Más szóval, teljesen összevissza módon zajlanak az események.

Az igazat megvallva ez a második könyvre (The Claw of the Conciliator) sem változott meg: látszólag összefüggéstelen eseményeket látunk, de itt már helyenként felbukkan, hogy Urth (a regény világa) és a mi világunk között meglehetősen komoly kapcsolat van.

Az olvasottak alapján a cselekményt még nem igazán tudom értékelni: önálló jelenetekként elég kevésnek érződik; ugyanakkor meg összefüggéseiben még nem tudom értékelni az egészet. A karakterek is eléggé egydimenziósak: nem igazán van olyan szereplő (beleértve a narrátort magát is), akit egy-két elnagyolt jellemvonáson túl jellemezni lehetne.

A legnagyobb ereje a könyvnek a világépítés: az értékelést alapvetően ez húzta fel (plusz be fogom fejezni a sorozatot). Ritka, hogy olvasás közben ennyire könnyen odaképzelem magam egy olyan világba, ahol valami történt (a régi nap halála), és ettől teljesen megváltozott a minden (egy új nap születése). Mindezt pedig nem részletes leírásokkal teszi, hanem egyes utalások, például egyes karakterek által ismert legendák sugallják, hogy mélyebbre kell ásni.

Manapság az első két könyvet szinte biztos, hogy egyben adnák ki; a jelek szerint ez a nyolcvanas években nem volt divat. A könyv igényli, mert még a második könyvre is inkább a felvezetőt mondanám. Összességében egy kifejezetten lassan induló, de nagyon ígéretes kezdete ez egy sorozatnak; ugyanakkor érzésre még mindig a bevezetőben járok.


A sorozat következő kötete

The Book of the New Sun sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Orson Scott Card: Ender's Shadow
V. E. Schwab: Vicious
Patrick Ness: Monsters of Men
Ransom Riggs: Tales of the Peculiar
Ann Aguirre: Killbox
Matthew Stover: Shatterpoint
Orson Scott Card: The Call of Earth
Ursula K. Le Guin: Tales from Earthsea
Maggie Stiefvater: Hunted
Michael Crichton: The Lost World