Mielőtt ​elváltunk 84% 82 csillagozás

Bár kis túlzással a mai kortárs norvég szépirodalom Karl Ove Knausgårdról szól, de ha nyitott szemmel járunk, akkor rájövünk, hogy mekkora írózsenik vannak még rajta kívül ebben az északi országban. A teljesség igénye nélkül itt van nekünk még Per Petterson, Kjell Askildsen, Kim Leine (hiába ír dánul, attól még született norvég), Merethe Lindstrøm vagy épp Morten A. Strøksnes – és még folytathatnám. Ha pedig folytathatnám, akkor folytatom is, mégpedig azzal a Geir Gulliksennel, akinek nemrégiben jelent meg az első könyve idehaza, és akire egyébként Knausgård is hivatkozik a műveiben.

Róla annyit érdemes előzetesen tudni, hogy hazájában ismert és népszerű szerző, újságíró és irodalomszervező (Knausgård, Renberg vagy Linn Ullmann felfedezője). És egyébként éppen a harmadik feleségével él. Hogy ez miért fontos? Mindjárt kiderül.

A beszédes című Mielőtt elváltunk egy válás, egy szakítás története, és bár a hasonló témájú könyvekkel már Dunát lehetne rekeszteni, de amit ez a skandináv művel, az szinte páratlan. Nem is az benne a radikális, hogy kvázi a saját életéről ír a lehető legkendőzetlenebbül, a legsikamlósabb, legkínosabb részeket sem kihagyva (bár ebben a regényben nem Geirként, hanem Jonként szerepel), hanem az a végtelen precizitás, amivel ezt teszi, és az a nézőpont, ahonnan teszi. Gulliksen ugyanis nem a saját szemszögéből írja meg ezt a közel húsz éven át tartó kapcsolatot az elejétől a végéig, hanem a szöveg nagyobbik részében belehelyezkedik a felesége szerepébe, hogy rögzítse és közvetítse annak minden testi-lelki rezdülését.

Bár a történet javarészében úgy hisszük, hogy az írónk mindentudó, aki pontosan érti és látja, hogy mi miért alakult úgy, ahogy, hogy mi vezetett el mihez és miért, ám egyes részeknél felfeslik a szövet. Kitűnik, hogy Gulliksen, bár lehet korlátlan hatalmú demiurgosz az irodalom terén, és úgy irányíthatja ezt az – ebben a formában csak ezeken a lapokon létező – asszonyt, ahogy a kedve tartja, ám sokszor ő is csak találgat, hisz kettejüknek immár nincs közös élete, így az egykor szeretett nőtől már kérdezni sem tud többé ezekről a dolgokról. Ennek a mindenhatóságnak, ám „nem mindent tudásnak” talán a legfájóbb megnyilvánulása az, amikor az újrateremtett asszony a szöveg egy pontján – a való élethez hasonlóan – fellázad alkotója ellen.

Ebben a könyvben külön tetszett az, hogy a norvég nem akarja egy pillanatig sem áldozatnak bemutatni magát, bőven van szó az ő gyarlóságairól, furcsaságairól is (személyiségének némely vonása, azt hiszem, kiveri majd a biztosítékot bizonyos olvasóknál), és igazából a szintén nem tökéletes asszonyt sem kárhoztatja különösebben semmiért.

A Mielőtt elváltunk egy végtelenül precíz és átgondolt alkotás, ami nemcsak a mostanában egyre inkább felcserélődő nemi szerepekről, a nyugati társadalom fonákságairól és a dolgok posztmodern elbeszélhetőségéről szól, hanem a másik megismerhetőségéről / megismerhetetlenségéről, két ember együttéléséről, és magáról a szerelemről is, annak kezdetétől a végéig. Azt hiszem, Gulliksen műve már csak emiatt is egy olyan alkotás, amit tényleg mindenkinek olvasnia kellene, hiszen saját életünkre vonatkoztatva is rengeteg gondolkodnivalót ad. Köszönet érte a Typotex Kiadónak!

A cím erősen félrevihet, de a fülszöveg aztán gyorsan helyrebillent. Amíg csak annyit olvastam, hogy Mielőtt elváltunk, addig hajlamos voltam egy tönkrement házasság visszatekintő sommázataként gondolni a könyvre. Persze, nem kellett sok hozzá, hogy a szexi kombidressz alól kivillanjon az élőhalott rothadó húsa.
Már az első fejezet során kiderül, hogy itt a szimpla párkapcsolati kérdéseken jóval túlmutató, az együttélést inkább zavaros kommunikációs csatatérként, hatalmi küzdelemként, birtoklás és alávetettség kényes egyensúlyi helyzeteként analizáló, érzéstelenítés nélküli élveboncolásnak lehetünk kéretlen szem- és (főképp a plasztikus alapossággal ábrázolt ágyjelenetek során) fültanúi.
Kiváló megközelítés az, ahogyan a szerző az egyik féllel mesélteti el a házasság minden fontos értelmi-érzelmi hátterét, a legapróbb intimitásokat is beleértve. Így válik az olvasó a voyeur szerepköréből kéretlen részt vevővé, maga is felszabadul és megaláztatik, repes a boldogságtól és zokog a reményvesztettségben, vagyis átéli a komplett bipoláris folyamatot.
Amúgy rendkívül kényelmetlen helyzet, kínosan rossz érzés olvasni ezt a regényt. Naturális ábrázolásában olyan, mint egy frissen gázolt mosómedve, vagy a tehén tőgyéről a sajka szélére fröccsenő, gőzölgő tejecske. Azonban pont ez az ambivalens hangulat az, ami tulajdonképpen rabul ejt olvasás közben.
És mi van a szerelemmel? Azt inkább hagyjuk, hiszen az egy túlságosan szubjektív, megfoghatatlan valami. Fickándozó halacskák, meg röpködő pillangók? Lehet, hogy találsz még ilyesmit is a regényben, de úgy hiszem, hogy azok az utalások is erősen kötődnek a reáliákhoz, amolyan skandinávul ábrázolva (ott meg szerintem hamar lefagynak a pillangók), közben pedig erősen ügyelve rá, hogy stabilan álljon a síléc kötése…

Összegezve, nem más ez a kötet, mint Norvégia egyik újabb gyöngyszeme, szerencsére még nyersen, fényezetlenül, mielőtt az ékszerbolt kirakatába kerülne. Nem fog ez mindenkinek tetszeni, de akinek igen, annak nagyon…

A szöveg könnyen félrevezeti olvasóját, mert a felszínen olyan témák találhatók, amikre könnyű rezonálni: nemi szerepek, igaz szerelem, szerelmi háromszög, nyitott kapcsolat, vagy éppen maga a válás. A mű eseményeivel kapcsolatban szintén egész könnyű kialakítani valamiféle sommás ítéletet. Ha meg még az erősen autobiografikus jellegtől sem tudunk elszabadulni, akkor szánalommal vegyes utálkozással nézegethetjük a hátsó borító fülén szereplő szerzői portrét.
FIGYELEM! Ez egy irodalmi mű. És nagyon rafináltan a leegyszerűsítés mögé rejti tárgyát. Tessék résen maradni!
Olvasás közben állandóan Ibsen jutott eszembe: a klasszikus ibseni élethazugság gondolata, konkrétabban Nora szerepe. A férfi elbeszélő, Jon szemszögéből látunk mindent. Fő mozgatórugója, hogy semmiképpen ne egy átlagos, középosztálybeli férfi életét élje. Kudarcának lényege viszont az, hogy végül egy átlagos, középosztálybeli nő szerepét veszi fel: vagyis nem egy modern, egyensúlyban lévő családmodell jön létre, hanem egyszerűen a legyőzni vágyott modellben történik egy szerepcsere. Márpedig ha rossz a modell, akkor mindegy, hogy anya helyett apa a htb, akkor is ugyanaz történik, mint ami a hagyományos szereposztásban lenne várható.
A válás azonban nem csupán a férfi kudarca. Másik oldalról nézve itt nem arról van szó, hogy a feleség szívtelenül elhagyja őt, aminek kapcsán mi meg kárörvendően elmondhatjuk, meg is érdemelte. Van itt még egy csavar: a feleség fellázad. Nem számít, hogy végül megcsalja a férjét. Nem is az a lényeg, hogy beleszeret másvalakibe. Ezek külsődleges jelei a mélyben zajló emancipációnak. Merthogy bármit is látunk, a nadrágot Jon hordja: csupán a nemi sztereotípiáknak megfelelő feladatokat cserélik meg, a szerepeket nem. Az elveket ugyanúgy Jon fogalmazza meg ellentmondást nem tűrően, akárcsak Helmer Nóráéknál. Így a férfiúi feladatok elvégzésére kényszerített nő végül magára talál, felébred, meggyógyul (ezt meg is fogalmazza), és kilép a férje által berendezett babaszobából, hogy a saját akaratából eredeztethető életet élje.
Ez a válás tehát nem vonja kétségbe az igaz szerelem létét, a családdal járó feladatok észszerűbb elosztásának értelmességét, de még a nyitott kapcsolat működőképességét sem. Ez a válás éppen a csak átcsomagolt, de lényegében mit sem változott rossz beidegződések, egyoldalúan kialakított életvezetési szabályok működésképtelenségének egy újabb, mesteri példázata.

Először nem tetszett ez a könyv. Kicsit sem. Unalomig egyszerű megismerkedésről, banális és teljesen hétköznapi életről olvastam, amelyet pont az inspirált, hogy kicsit se legyen hétköznapi és megszokott. Jon szinte viszolyog attól, hogy átlagos életet éljen. Különlegesnek és egyedinek látja az életüket. Gondolkodtam is, hogy nem nagyon akarom én ezt olvasni, de nem szeretek könyvet félbe hagyni, így küzdöttem vele tovább. Aztán elérkezett egy pont, ahonnan már nem tudtam lerakni. A szerző pontosan és tökéletesen jól mutatja be, hogy tud két ember eltávolodni egymástól, milyen módon hullik szét egy kapcsolat, egy család és hogyan éli meg mindkét fél a szakítás fájdalmát. Kétség, fájdalom, kilátástalanság, reménykedés Sodródás egy elkerülhetetlen befejezés felé. Mély és igazán elgondolkodtató gondolatokat kaptam. Szerintem még foglalkoztat egy ideig a könyv.

„ – Mesélhetnél rólunk.
-Rólunk?
-Mesélj nekem úgy, mintha semmit se tudnék! (…)
-Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Nem, nem akarom, nem tudom.
-Akarod, hogy inkább én mondjam el? Akkor majd én elmesélem.”

És elmeséli a férj, hogy mi volt, mielőtt elváltak.
Hogyan ismerkedtek meg, hogyan szerettek egymásba, hogyan alakult az életük, miként szeretett ki belőle a felesége, hogyan távolodtak el egymástól, s miként lett vége mindennek. Azokat a pillanatokat ragadja meg, melyeket ő tart fontosnak. És nem csupán azokat a momentumokat, hanem úgy, ahogy ő maga érzékelte, értékelte. A saját oldalunkról nézve természetesen mást sem csinálunk, mint azt találgatjuk, hogy a másik miért csinálja azt, amit, mire gondolhat, mit érezhet. A férj egy utat próbál a végpontból visszavezetni, szedegeti az elszórt jelzőmorzsákat, értelmezi önmagát és a helyzetét.
Gulliksen szakít a házasságfelbomlási sémákkal, és egy olyan kapcsolat megszűnését mutatja be, ami talán nem is olyan ritka, de mindenképp alulreprezentált, mégpedig azt, amikor a nő szeret ki a férjéből, és ő hagyja el a családot. Egyfelől erőteljes az a téma, ahogyan a nő saját szabadságát éli meg a még kisgyermekes családban, ahol ezekben a helyzetben az apa marad a gyerekekkel, etet, mesél, fektet, lázat mér. Eközben a nő építi a külső kapcsolatát, fut, síel, randevúzik. Mennyiben hasonlít ez a szituáció, a már csontig lerágott elhagyott anya helyzethez? Pár nagyon erőteljes különbség mindenképp van.
A klasszikus értelemben elhagyott anya ilyen helyzetben alapvetően vagy önostorozásba kezd, vagy hibáztatni kezdi férjét. De főhősünk, Jon semmi ilyet nem tesz. Kissé mulyán beletörődik a változásba. Teszi mindezt azért, mert valahol még felelős is a történtekért. Mert vajon azok a bohém játéknak tűnő kérések, amikor arra biztatja feleségét, Timmyt, hogy elmondja milyen szexuális hatással van rá néhány férfi, akkor nem számol ennek következményeivel. Vagyis azzal, hogy nem egyformán vagyunk benne, vagy akarunk benne lenni egy szituációban. Ráhúzhatjuk-e erre a férfi-női sémát, vagy egyszerűen, gendertől függetlenül különbözőek vagyunk?

Másfelől a szerző egy olyan kérdésbe megy bele, hogy megismerhetjük-e a másik embert igazán? Sok év együttélés, reakciók ismerete, mimika, gesztus, kívánság, vágyak tudása valóságos adat, vagy önnön érzékelésünk kivetülései? Hihetünk-e annak, amit látni vélünk? A háttérben leállíthatatlanul fut ez a program, aminek rendkívül jó megjelenítése a regényben az, hogy a férj mondja ki, hogy mit érez a feleség. Vagyis amit vél arról, mi játszódik le a nőben. Az erőteljesen férfias szemszöghöz hozzátartozik, a gyakran részletekbe menő, de folyton óriási jelentőséggel bíró szexuális kapcsolatok ábrázolása. Itt személy szerint már azt éreztem, hogy vakvágányon vagyunk, viszont teljesen hiteles vakvágányon.

Érdekes ez a megközelítés, mindenképp megéri megismerkedni a könyvvel. A norvég szerző érzékletesen ír, a szerelmi jelenetek bemutatása is szépre sikeredett. Szövege gördülékeny, olvastatja magát. Tetszett az a rugalmasság, ahogyan az idővel bánt például, és kifejezetten örültem, hogy a témát nem vitték el a gyerekek, hanem megmaradt a férfi-női kapcsolatnál. Bár már a címből tudjuk, hova fut ki a történet, mégis mindvégig úgy éreztem, hogy bármi lehet a vége, és ez rendkívül jó érzés volt. Igazi magyarázatot a miértre nem kapunk, de talán van, hogy csak úgy megtörténnek a dolgok.

Mint egy norvég IKEA stílusú regény, ha lenne olyan.

A könyv egy rekonstrukció, a beszélő próbálja a felesége szempontjából és közös szempontból végigkövetni házasságukat, miután vége lett. Változások, billenések, intenzitások, játékok, elmúlások. Nagynak érzett apróságok vagy
épp nagy dolgok, szokásos velejárói két ember kapcsolatának. A szokatlan és valóban érdekes természetesen az, hogy ezt úgy tudja megírni, hogy végig lehet olvasni. Elég gyorsan.

Nincs párkapcsolati bölcselkedés, sem tanácsadás vagy párkapcsolatfitnesz. Ellenben tiszta, szikár, mélabúsan regisztráló mondatok, tényleg mintha egy IKEA stílusú regényben/monológban járnánk. Vagy egy naplementés skandináv filmben. (Kicsit beugrott Sally Rooney is.)

Végig (ebben a) stílusban van tartva, és talán fura a szó, de szórakoztatónak tartottam.

Szinte megjelenéskor kinéztem magamnak a könyvet, és mivel tudtam, hogy a norvég irodalom egyik ismert fenegyereke, csak nálunk nem ismert, valahol be is szereztem. Amikor Knausgardot olvasva rájöttem, hogy Gulliksen fedezte fel őt, akkor majdnem kézbevettem, de a legnagyobb lökést az adta, amikor azt mondták a könyvről: munkafüzet Esteher Perel Afférjához (elolvasva kiderült, hogy nemcsak az Afférhoz, hanem Perel teljes munkásságához). Lenyűgöz, amikor egy regényben valamely nonfiction leírt folyamatait látom vissza, abban vagy nagyon sok kutatómunka, vagy sajátélmény van, ami extrán hitelessé teszi a könyvet. Mivel Gulliksen a harmadik feleségével él, és a regény eredeti címe kb egy házasság története, bármi lehet, s bár a megcsalásos-válásos téma eléggé elcsépelt, nehéz jól és jót írni, de Gulliksen megugorja, a hangja és megközelítése is egyedi. A narrációja is különleges, a férfi főszereplő sokszor a volt felesége szemszögéből próbál rálátni a házasságukra, ami elsőre hibátlannak tűnik, de azért valamiért csak szétcsúsztak. Na de hol került hiba a gépezetbe? Ez itt a kérdés, utólag meg lehet-e találni egy pontot, ami már a szétesés kezdete? A fülszöveg szerint a regény szétkapja a kliséket, és tényleg, viszont nem ad megoldást, nem ad egyértelmű válaszokat, de még a kérdést is kérdésessé teszi. A szöveg nagyon precíz és önreflexióval teletűzdelt, 200 oldalban tökéletesen leírja egy szerelem, házasság, gyerekek, válás történetét, mindent odahány elénk. Odarakja a zavaros nemi szerepeket, odateszi a kérdést, hogy egy házasság szimbiózisába melyik fél mennyit dob be, és hol van az a határ, amikor már nincs szimbiózis, csak két külön egyed. 200 oldal jó kis hullámvasút.

Jon nem csak azt meséli el, hogyan talált rá és szeretett bele Timmyként becézett második feleségébe, hanem egy rakás fontos kérdésen átvezeti az olvasót. Például a nagy kedvencem, hogy hogyan lesz egy viszonyból kettő azoknál a kapcsolatoknál, amikre mindenki már a kezdet előtt kimondja a halálos ítéletet: „aki egyszer megtette, megteszi újra.” És a matematika nem téved – csak ki kell várni. A szerencsések akár 20 évig is kitartanak – mint a szereplőink.

Nulladik szabály, hogy ha E/1-ben mesélünk el egy történetet, olyan helyekről nem mesélhetünk, ahol nem vagyunk ott. Mivel Jon esetében ez a hely a felesége feje, tudjuk, hogy nem szarvashibáról, hanem egy érdekes, újszerű elbeszélői helyzetről van szó. És szükségünk is van valamiféle csavarra, hiszen nincs hétköznapibb történet annál, mint hogy egy házasság véget ér – mondjuk egy harmadik fél miatt. Ezerszer hallottuk már, legalább mondja valaki másképpen. Hát Gulliksen másképpen mondja!

Bemutatja az utat, hogyan hiszi el magáról minden szerelmes pár, hogy ők lesznek a nagybetűs kivétel, velük nem történhet meg, ők majd másképp, ők már tudják, mit veszíthetnek… Aztán az egyik feladja, és ugyanolyan természetesen jön egy harmadik, ahogy egykor ő maga furakodott be egy másik egységbe. Mert a hűség elhatározás kérdése – nem egyszeri, oltárnál meghozott, hanem mindennapos döntés. És Timmy egy ébredéskor elfelejtette tudatosan meghozni ezt.
És ez a folyamatleírás zseniális, éppen ezért haragszom, hogy át kellett rágnom magam egy rakás sikamlós szexjeleneten. Még csak indokolatlannak sem mondanám őket, hiszen céljuk van: hogy jól lássuk, nem egy kihűlt házasságba csapott be a ménkű. Szükség volt rájuk ahhoz, hogy érezzük Timmy összezavarodottságát, a kettőjük közötti furcsa kapcsolatot, azt, hogy az egymás iránti vágyuk még akkor is kitartott, mikor a nő már egy másik férfiba volt szerelmes. Értettem, de azt hiszem, kevesebből is ment volna. Mert az irodalom sejtet, lebegtet – a ponyva meg teljesen hülyének néz, és azt feltételezi az olvasójáról, hogy csak a megrágott falatot képes lenyelni.

Annak meg már végképp semmi értelme, hogy – és ez talán nem spoiler – egy maszturbálással zárul a könyv. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy marék ondóval búcsúzunk egymástól, és bemocskol mindent, ami ezt a regényt lélektanilag tökéletessé tette volna.

Geir Gulliksen nevére Karl Ove Knausgård: Szerelem című regényében figyeltem fel, így a magyar megjelenést követően rögtön felkerült a várólistámra ez a könyv.

Érdekes, hogy az angol fordításban „Egy házasság története” a címe.

A történetet Jon szemüvegén keresztül látjuk, ezáltal csak az egyik fél nézőpontját ismerhetjük meg.

Egy kicsit úgy tűnt nekem, mintha ez az egész kapcsolat egyfajta „kísérlet” is lett volna Jon részéről, hogy bebizonyítsa ők nem olyanok, mint a körülöttük élők, az ismerőseik, az átlag kispolgárok. Úgy gondolja, hogy ők liberálisabb felfogásúak, elfogadóbbak és nyitottabbak. A családjukban felcserélődnek a klasszikus nemi szerepek, Jon „önként” vállalja, hogy otthonról dolgozik, háztartást vezet, mos, főz, takarít, míg a felesége eljár dolgozni, sokszor késő estig, vagy akár hétvégén is. A kapcsolat így is zátonyra fut, mivel valójában a két fél közötti egyenlőtlenség továbbra is megmarad. Ráadásul annak ellenére, hogy Jon látja el a klasszikus női feladatokat, mégis ő az, aki mindvégig domináns marad a kapcsolatban. Igazából már a kapcsolatuk kezdetén is ő hálózza be a nála fiatalabb lányt, és később is övé az irányító szerep a házasságukban.

A feleség az idő múlásával egyre inkább kezd öntudatra ébredni és felismeri, hogy a kapcsolatuk nem vezet sehová. Ráadásul Jon által támogatott nyitott házasságuk révén megismerkedik és beleszeret egy másik férfiba, ami megadja neki azt az utolsó lökést, hogy elhagyja Jont.

Bár az elbeszélésből elsőre úgy tűnhet, hogy Jon nagyon szerette a feleségét, de nekem inkább úgy tűnt, hogy egy általa elképzelt idealizált nőt és idealizált kapcsolatot szeretett.

Valójában ez a könyv nem csak egy válás és egy házasság történetét meséli el, hanem elgondolkodtat a férfi – női szerepekről, a társadalmi helyzetről, a szerelemről és úgy egészében véve az életről.

A könyv borítója ezúttal is remek lett, mint általában a @Typotex_Kiadó kötetei, azonban a sok elütés és helyesírási hiba a könyv végére már nagyon zavaró volt. Remélem, hogy egy újabb kiadás során a kiadó javítja ezeket a figyelmetlenségekből adódó apróbb hibákat.

Kezdetben meg voltam róla győződve, hogy a szerző nő. Hiszen egy nő érzéseiről, gondolatairól, egy új szerelembe való belesodródásáról szól a könyv – igaz, a férj elmesélésében. Fura érzés volt, hogy egy női szerző a férjen keresztül meséltet. Aztán utánanéztem, kiderült, h a szerző férfi – ezután meg az volt fura, hogy miért nem a férj érzéseit, gondolatait mesélteti el a férfi főszereplővel. És ez a fura, visszás érzés végig megmaradt bennem.
Amit leginkább szerettem a könyvben, az a hangnem. Annyian válnak a környezetemben, és ezt végtelen dühvel-haraggal, sok elfojtott érzés kiordításával teszik. Itt viszont a férj nagy szeretettel meséli el a felesége szerelembe esésének történetét. Jól esett a lelkemnek ez a hangnem, de kicsit kételkedem benne, hogy az átlag skandináv a válása után ilyen szeretettel képes beszélni az exéről.