Szűz ​a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral 6 csillagozás

… válik.

Létezik perc, amikor úgy szereti,
mint huszonnégy évesen. Pedig elmúlt
hatvan, de tapasztalatlansága
el nem avul. Egyszerre jár két idő
szerint, két szál virággal és két csókkal,
hogy elmondja, van pillanat, amikor
a tökéletest nem rombolja, mássá
sem alakítja, hogy valóra válik.

12. oldal

Csöndes

A tűz átütő ereje! Gerincoszlopával támaszkodott a gyerekkori fának,
és arra gondolt, hogy az idő belőle van. Rápréselődött a délutánra.
Majd arra, hogy vannak, akik nem látnak bizonyos színeket,
ahogyan ő nem a hermelint a nő ölében.
Mindenkor hiányzik valami,
a vörösbegy melle, a karok közül az, akit ölelnek. A háta
megmaradt bükknek, s ez biztonsággal töltötte el, mindvégig vonzotta
az elmúlt időt, akkor, amikor leülepedik és pasztellesre öregedik.
Meggyőződése, a múltból kihullani nem lehet.
A csigolyacsontok,
a halkövületszerű levelek, az érzetek és a képzetek keveréke,
s éppen azon hangulatban, amely az erdőszélen érte!
Eldúdolta a pánikrohamot, hol nyomot hagyott, hol meg nem, miként tintából
kifogyó írótoll a csöndes papiroson. A csöndes szótól föllobbant
körülötte a levegő. Eldúdolta a pánikrohamot, hol nyomot hagyott,
hol meg nem, miként tintából kifogyó toll a csöndes papiroson.
A csöndes szótól föllobbant körülötte a levegő. Eldúdolta a pánikrohamot,
hol nyomot hagyott, hol meg nem, miként tintából kifogyó toll
a csöndes papiroson. A csöndes szótól föllobbant körülötte a levegő.

66. oldal

Tulipán

Virághagymaként a földben
egyre csak lejjebb húzódik a holt
Házsongárdban, nincs madár kék lábú,
zöld szárnyú, ami, hogy megitassa,
gyöngyöt sír. Ámbár naponta visszatér,
mintha megbeszélt találkozóra,
ahol tavaszi szó illatozik
a versben, s az ágyfőhöz odadűl.
Magától, Gizi, én nem ezt vártam!
Annyiszor énekelte: messze megy,
hogy elhittem, vissza se tér. Útját
zsinegként gombolyaggá maga mögött
feltekeri, többé nem jön ide,
se mint dal, se özvegy lélek, se mint
csíkos lepellevelű tulipán.

119. oldal

A világtengereket bejárja
ugyan, de nem énekel soha a bálna!

21. oldal (1979)

A hallgatás

Ahol a húsárnyalatai a fehérnek hevernek,
ott vannak a történetek,
a papír körüli világegyetem visszapillant.
Az nem a tiéd, amit elmondhatok.
Ami benned hulló levél, nem bennem ér földet,
s mi bennem, az benned szélfúvásra nem lel.
Van hallgatni miről.
Csuklódra mandzsettát gondolok, s feltűröm,
hogy a képzeletnek módja van adni ingujjat is.

42. oldal

2011

Most, amikor eltelt s nem marad idő
betölteni a kétütemű hetesekkel a noteszt,
himnuszokkal a hegyoldalt,
amelyen meghúzódik a ház,
néznem, mint vacog a luftballon az esti levegőben,
fut a kutya a partra,
ahonnan a tegnapba függőhíd vezet a tavon át.

Az időt elkölteni akadt néhány
új szívet adó szerelem és barátság,
melyeknek végét nem említeni a jobb.
Mennyi testet kaptam, s mennyi testetlent,
hol jutott, hol nem ruha és szó.
Adódott szélárnyék. Egy-két feladat.
Alvás a tengernél. Bölcselet.
Vannak, akik hazugságnak mondják, de tudom,
a rózsáról nálam többet senki sem ismer,
és nem érzi annyiféle illatát az édennek más,
ha az ismeretlen isten egyetlen virággal üzen.

Hátramaradt néhány félmondat,
melyekben a hely, ahol élni lehetett, néma marad,
a fölötte kitelt, köpetnyi teleholddal.
Annak mondanak, ki némelykor csal,
pusztán azért, hogy a sóvárgása ne legyen látható.
Nem tudhatom,
hány szó szemlencséjén át néz a múlhatatlan,
és hányon az, ami mulandó.

28. oldal

Heléna

Hogy Alexandriában az igen szép asszont,
ki kedvelé, ha Helénának szólítják,
holott a neve Melissa, mondja Plutarkhosz,
egy szíriai elefánt megszeretett,
kinek sokszor mellette elmenvén piros
almával kedveskedett, s előtte
megállapodván, azzal, amely nékie
vagyon, a hosszú ormányával nagy
gyengéden, nyájassággal törleszkedett,
át-átnyújtotta a balzsamos gyümölcsöt.
Végezetül a ruhafodrok közén olykor
alája nyúlt. Melissát faggatta értet-
lenkedve a görög auctor, nem irtózik-e
az izmos, vaskos, végén nedves és csöppös
tömlőtől? Ha lenne a tiéd is ilyen,
sóhajtott az epekedő fehérnép,
az almát tőled is elfogadnám.

81. oldal

Lied

Fülkeszobrok, loggia,
rendezői posztok.
Egy édes dallam
az erkélykorlátra fonódott.

Megérkezik és elmegy a bánat.
A kövér kóristalány
Radion-szagú blúzban
a jövőjét dúdolja a bakájának.

Lehetsz bármelyik népből való,
bármelyik nemzetű.
Lehetsz a szóban bármelyik betű.
Lehetsz bármilyen csúnya nevű.

A helyszínbe belefekszik
a nagyvad s a nő.
Egyszerre oroszlán, egyszerre Léda,
egyszerre mindegyik Ady hagyatéka.

Puha a kórista nyaka,
a szája lilásfehér kréta.
Az Operából Gounod hallszik.
Az oszlopok tövén nyögnek.

Karéjos lépcsősorra dől
a szfinxárnyék omladéka.
Az égnek támasztva,
ha nem is látszik,
a legendakék létra.

Ó, lópatkók és csókok szikrázása!
Ó, Andrássy út, te leányregény!
Te függőhíd,
a Lánchíd folytatása,
ami bevégződik a Nagy Mítosz terén.

96-97. oldal