Egy ​futballfüggő naplójából 91% 61 csillagozás

Rajongó lettem, de komolyan. Olyan erő árad ebből a könyvből, hogy szinte lehetetlen neki ellenállni. Már említettem egy hozzászólásban, hogy számomra az eddig olvasott tavalyi prózatermés legnagyobb pozitív meglepetése. Még mindig annak tartom.
Többek közt, mert témájával, annak megközelítésével annyira letér a mostanában egyre szélesebbre és mélyebbre taposott, már-már trendivé vált ösvényről. Végre egy könyv, amely nem lehúz és elföd, nem a testi-lelki-társadalmi nyomor ezerféle arcát tolja eléd, nem az élet árnyoldalait boncolgatja végigkaristolva az olvasó agyát-lelkét.
Kell néha egy-egy ilyen üdítő oxigénkúra.
Gazdag könyvének minden sora az. És a látszat ellenére nem csak a fociról szól – pontosabban úgy szól a fociról és az ehhez fűződő rajongásról, hogy közben mindent részévé tesz és mindennek részévé teszi. Nem egy valóságtól elrugaszkodott fociőrült naplója ez, hanem pontosan ellenkezőleg, egy rendkívül intelligens, gondolkodva rajongó emberé, ha lehet ilyent mondani. A szereteten-rajongáson társadalmi-politikai, sőt lételméleti kérdések sora, a hétköznapok, emberi kapcsolatok rajza szűrődik át úgy, hogy közben menthetetlenül bevonja az olvasót és rádöbbenti egy másik nézőpont lehetőségére is.
Szerettem ezt a nézőpontot, komoly humorát, humoros komolyságát, iróniáját, szerettem őszinteségét, rajongását, leheletnyi önkritikáját, közvetlenségét, szociális érzékenységét és még annyi minden mást. Meg persze azt a tudatosságot, ahogy a napi penzumból kötetet, a világra és az emberre reflektáló, műfaji szempontból változatos, szépirodalmi válogatáskötetet épít fel. (@iniesta nagyon jól összefoglalta, miért is olvasható szépirodalomként ez a könyv, nem sokat tudnék hozzáfűzni: http://moly.hu/karcok/696629)

Jómagam kétévente vedlek át focirajongóvá – a világversenyek idejére. Amúgy hidegen hagy a futball, de miután befejeztem ezt a könyvet, eldöntöttem, hogy ezentúl másként fogok egy sima ligameccsre nézni, vagy akár egy iskolai bajnokságra. Az más kérdés, hogy azóta sem néztem végig egyetlen mérkőzést sem… De ha véletlenül a Liverpool piros meze felvillan a képernyőn, azonnal eszembe jut Gazdag könyve, és az élmény, amelyet nyújtott (és igen, szolidaritásból ezentúl én is a Liverpoolnak szurkolok). Bármikor újraolvasnám (újra is fogom), és bevallom, ezt a többi tavalyi kötetről nem igazán mondhatnám el.
Határozottan a legjobb tíz között a helye.

Az első emlékeim a fociról: ülök a kissámlin, Édesapám lába mellett, és hallgatom vele a rádiót – focimeccs megy. Nem tudtam még, mi az a foci, de magával ragadott a lelkesedés és izgalom, meg az a feszült figyelem, amit Édesapám arcán láttam. (Meg persze a rajongásom neki is szólt, folyton igyekeztem a közelében lenni…) Szegény nem nagyon örült, hogy velem kellett beérnie – ő még abban élt, hogy lányoknak nem való a foci –, de mivel a bátyám teljesen immunis volt mindenféle labdajátékra és sportra, én meg teljesen el voltam varázsolva a focimeccsektől, hát szép lassan elfogadta, hogy ott lebzselek mellette, ha meccs van. Később már nézhettem is meccset (Munkácsy tévé, amiben kis pálcikaemberkék szaladgáltak, a szürke különböző árnyalataiban), persze csak „gyerekidőben”, és akkor már néha magyarázatot is kaptam a játékról. Így szedtem fel szép lassan a „szakkifejezéseket” is. És hosszas könyörgésemre egyszer kivitt egy IGAZI focimeccsre is, a gyöngyösi Spartacus játszott a Fradival. :) Megszerettem a focit.
(Rugdalni is szerettem a labdát, de ezt már végképp nem tűrték… Olyankor rámszóltak, hogy szíveskedjek valami lányossal elfoglalni magam.)
Édesapámnak a foci volt a kedvenc szórakozása. De régen csak elvétve történt meg, hogy egy héten belül több meccset is láthattunk. Neki a „nagy nyitásban” ez volt a legnagyobb ajándék: a rengeteg tévéprogram, ahol szinte mindig talált magának valami jó kis meccset, vagy ha azt nem, hát egyéb sportprogramot. A napirendje is attól függött, mikor milyen meccsek mentek. Időben közölte, hány óra hány perckor lesz lehetősége elfogyasztani az ebédet/vacsorát (természetesen mindent kiadagolva, kellő hőmérsékletűen kellett feltálalni, mert csak percei voltak ilyen banális dolgokra…). Az utolsó estéjén az utolsó szavai is arról szóltak, hogy másnap milyen meccsek lesznek, mit szeretne megnézni, és hányra kéri az ebédet. De azokat a másnapi meccseket már nélküle játszották le. :( (Igen, én is szeretném hinni, hogy van foci az élet után…)
Mindezek ismeretében talán már nem tűnik olyan furcsának, hogy középkorú néniként nem sorozatokat, hanem focimeccseket nézek főként a tévében, hogy számon tartom a klubokat és játékosokat, vannak kedvenc focistáim, és szeretek fociról szóló könyveket is olvasni.
Ebben a könyvben nagyon élveztem a focis történeteket, a „szépnevű” meccseket és a „tájfocinyelvet”, a gyerekszáj-történeteket, a humorát és a futballfüggésbe, mint életformába engedett betekintést. És szerettem, hogy bár végig a fociról írt, ott volt benne mindenestül az élet.

Publicisztika. Eh. Mulandó, romlandó műfaj, nemrég halt meg az egyik mestere.

„Ó, mindenható Wittgenstein, segíts.”
(Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló)

Kedves Péter!

Azt írtad, a Hasnyálmirigynaplónak akkor lesz „húzása”, ha belehalsz. Pedig a szexepilje enélkül is erős, hidd el, úgyhogy ettől a tökélyre járatott, élethű (halálhű) szöveg-utógondozástól igazán eltekinthettél volna.

Olvastad Tőzsér versét? „Égig lobogott holdezüst haja, / ahol ment, egy kicsit világosabb lett.”

Megyünk a kassai Fő utcán tíz éve, tizenkettő, holdezüst hajad a dóm körül. Akkor találkoztunk először, fociról beszélgettünk, univerzális nyelv. „A Miatoff Iván kimarad.” Na jó, nem teljesen így. Csapat-összeállítás helyett az úgynevezett tágabb összefüggésekről. Meccseket egy-két félmondattal kultúrtörténeti kontextusba helyezni, ebben is utolérhetetlen voltál. A világot kibontani az öt és felesből, laza csuklómozdulattal. Vagy inkább boka-?

Ez most nem megy, Péter, ne haragudj. „Szavak kínai falát / megmássza a halál.” Élet frázisai emberbőr-kötésben etc.

Együtt néztük a 2014-es német–argentin vb-döntőt. „Tudomásul veszem, hogy nem a németeknek szurkolsz – hajoltál oda Gittához –, egyúttal jelezném: ez a mi családunkban válóok.” Szigeti nevetett, Götze berúgta.

Úgy volt, hogy együtt nézzük az idei Eb-döntőt is. Maradt az üres terasz.

„Árvaja ház, nincs kacagás.”

A ház ezekben a napokban szüleim háza egy Kassa melletti faluban. Recsegő utcai hangszóróból mezzoszoprán: „Jó napot, tisztelt polgárok, hirdetést közlök! Értesítem a falu lakosságát, hogy holnap a vegyes műanyaghulladék elszállítására kerül sor.” Ugyanez szlovákul is. Előtte-utána Zalatnay Cini énekel. Tudnád értékelni.

„Vajon egy Barcelona-meccs gyógyító erejű?”

Ideig-óráig biztosan. A Ferencváros–Partizani Tirana BL-selejtezőről ugyanez már nem mondható el. Apámmal felvisszük a tévét a padlásra, csak ott jön be az M4, nyújtózkodunk, ide-oda járunk az antennával, aztán csöndben végignézzük, ahogy kiesik a Fradi. Csak a szokásos júliusi agyő. Mondanám, hogy kurvagyenge, de minek szépítsem.

Láttad az albán kapus panenkás tizenegyesét? Nem tudom, milyenek a meccsnézési lehetőségeid odaát. Nincsenek megbízható információim erre vonatkozóan.

Szóval: megyünk a kassai Fő utcán, tíz éve, tizenkettő, holdezüst haj, világosság, foci. Erről szeretnék írni. Ahogy a VSS Kassáról kérdezel, ahogy figyelsz, ahogy szétnézel, ahogy mindent szemmel tartasz.

„Látni a nagyságot és azt is, hogy ez miben áll. Megkockáztatom, a figyelemben.”

Kurtágról írtad, de ugyanilyen voltál. Mintha a hegyen laktál volna, ahonnan körbe-körbe ellátni (Nádasdy Ádám). Sok szép, okos búcsúztató. Metaforák, finoman csokorba kötve, koszorúba fonva.

Úgy terveztem, küldök neked egy üdvözletet Bordeaux-ból, a magyar–osztrákról, s akkor majd becsönget a postás az Emőd utcába. Csak semmi melodráma. „Kedves szüleim, zárom soraim.” A képeslapot megvettem, szép fotó, bordeaux-i háztetők, akárha Ottlik, de nem írtam meg, csavarogtam inkább naphosszat városról városra, és reménykedtem, hogy ráér.

„Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj.”

A helyzet az, hogy ellinkeskedtem. Ezt is. Most pótolnám, persze, de hamar elakadok. Csak a megszólítás marad a helyén. Szégyellem előtted, hogy ilyen bizonytalanul bánok a szavakkal. Variációk tétova mondatokra. Mégiscsak futballszurkoló volnék, láthatod, nem író. Gyufát keresek a kredencfiókban, aszpirinek, gombostűk, cérnaspulnik, apró limlomok között. Meggyújtok egy mécsest.

Gazdag József
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 23.

Ilyen ez a könyv. Ilyenek vannak benne. (Ez nincs.) Megáll E.P. nélkül is, igazi magas irodalom, mégha fociról is.

Ez nagyon jól esett, igazán szívderítő olvasmány volt. Gazdag futballfüggő világában minden összekapcsolódik a focival, és organikus rendszert alkot vele. A napi politika, a magyarságtudat, a táj, a nyárfák, ahogy levelük fonákját villogtatják a szélben – mind visszautalnak az írói szenvedélyre, a csodálatos érzésre, amit egy ívesen előrevágódó labda kelt a lélekben. Ami pedig nem kapcsolódik a focihoz – mondjuk a curling vagy a jéghoki –, az legfeljebb elnéző vállvonogatásra érdemes. Ennek kifejezésére Gazdag a lehető legjobb hangütést találja meg: egyfajta komikummal kevert pátoszt, amit amúgy Esterházy foci-történeteiből már ismerhetünk. Ez a hang alkalmas legjobban arra az univerzumban, hogy pici, mondhatni pitiáner dolgok csodálatosságáról értekezzünk*. Persze ezek publicisztikák (bár talán helyesebb volna jegyzeteknek, vagy karcoknak nevezni őket), és mint ilyenek, muszájból, határidőre íródnak. Természetes hát, hogy némelyik mintha el lenne sietve (naná, kilenckor BILBAO – OSASUNA a sporton, addig kész kell lennie), de összességében remek kötet. Biztos továbbjutó.

* A tegnapi finn – magyar derbi tükrében talán elhamarkodott, de mindenképpen érdekes kérdés: hát mi lesz itt, ha immáron kijutunk a világversenyekre? Ha megnyerjük a meccseinket, ha utolsó percben lőtt gólokkal innentől fogva mi aratunk diadalt? Vajon nem okoz-e ez szörnyű sebeket fociirodalmunk pihés testén – hogy már nem a kudarc szépségéről, hanem a győzelem prózai következményeiről kell majd beszéljen?

Szerelem és nekrológ, egyben.
Most nem hozom ide az én ifjúkori élményeimet, a minden volt a foci úgy nagyjából 21 éves koromig, aztán lassan kicsalódtam belőle. Gazdag nem, minden ráció ellenére futball mindenevő, klinikai eset (nem én mondom, ő maga).
A kötet persze nem csak fociról szól, hisz a publicisztika (a jó) az életről szól, néhány írás a foci ürügyén szól a közéletről, néhánynak meg már a foci sem kell ürügyül. Mint a lelátón, ha nincs mit nézni a pályán, akkor a néző elkezd politizálni, végül is ehhez a kettőhöz ért minden magyar (férfi, a nők több mindenhez értenek). Márpedig ezen a pályán (amit Magyarországnak hívnak) már nem sok néznivaló akad, szólni annál több dologról kell. És Gazdag szól, és felnyitja a szemeket, hogy ha szar a meccs, ha csal a bíró, ha korrupt a FIFA, akkor ér hangosan fújolni. Gazdag nem váltja meg a világot, egyszerűen csak arról beszél, ami van, és ez nagyon meglepő a jelen médiában, az őszinte és egyszerű hang kiveszőben van errefelé. Emellett régen röhögtem ennyit hangosan egy könyvön, persze, néhol inkább sírni kellett volna.
Annyit azért megjegyeznék, hogy sok volt az ismétlés, néhány, főleg meccstúrákról szóló rész nagyon egyforma volt, egy kis szerkesztéssel, átírással ez megoldható lett volna.

Hihetetlenül jó, olvasmányos és eredeti a stílus. Amennyire a foci a címe, témája, annyira sok egyéb mást is ábrázol és bemutat. Jó volt olvasni. Ezt jó szívvel teszem a tízes listámra a pár kedvencem mellé. Számomra is a tavalyi prózatermés legnagyobb pozitív meglepetése.

„- Doktor úr, kérem, segítsen; súlyos stadion- és meccslátogatási kényszerem van.”
Kissé gyanakodva vettem kézbe a kötetet, mert a sportok közül talán éppen a foci érdekel legkevésbé. A cím többeket eltántoríthatott a kötet olvasásától, akik szintén hasonló érzésekkel viseltetnek iránta. Pedig a szerző jól ír, stílusosan, nincs híján a humornak, az iróniának sem, foglalkozik szociális, társadalompolitikai kérdésekkel (Cigánynak születni, Mi fontosabb: a futballstadion vagy a kórház?, kisebbségi tapasztalatokkal, a „nemzeti radikálisokkal” (Oly korban éltem én e földön) is. Az írástudók felelősségéről is megosztja véleményét az olvasókkal. Tájékozott irodalmi kérdésekben, a legjobban a Bevezetés az irodalomba (magyar válogatott) című írása tetszett, de meg kell jegyeznem, hogy ebben a témában nekem Darvasi László A titokzatos világválogatott című műve az etalon, különös tekintettel az ő világválogatottjára. Részlet itt, de érdemes elolvasni a kötetben a teljes válogatottat. https://moly.hu/idezetek/367217
A kötet használatát és a gyors kereshetőséget Névmutató, A kötetben szereplő csapatnevek és Tartalom segíti.

Fenomenális, humoros. Futballrajongóknak kötelező olvasmány.

Tetszett, szerettem. Legjobban szerettem a falusi futballturizmust, „nyugat-szlovákiai régióbajnokság, sárgák a zöldek ellen”, de a gyerekszáj rovat is kedves volt. Apránként jó ezt olvasni, egyet kettőt hármat naponta, én például kora reggel és késő délután nyomtam az 1-es villamoson, Fradi-pálya, Albert Flórián út megálló következik.

A kép a hátsó borítón zseniális. Mindent elmond.

PS: A szerző nyelvtudása ugyanabból a portugál társalgási zsebkönyvből származik, mint az enyém. Több szempontból is el tudnánk beszélgetni! (https://moly.hu/konyvek/jurg-ottinger-portugal-kapd-elo/ertekelesek)

A férjem könyve, aki talán futballfüggő, de mégsem annyira, mint a könyv szerzője. Tetszett, hogy sok rövid történetből állt össze. Voltak fejezetek/történetek, amelyek kifejezetten tetszettek, míg mások kevesebb tartalmi értékkel bírtak irányomban.