Ez a könyv – hasonlóan a nagysikerű „A soha határához” – egy fiatal lány utazásáról szól. Képletesen és szó szerint értve is, hiszen Allyson érettségi ajándékként a szüleitől egy körutazást kap. Beutazza fél Európát (sok más város között Budapesten is jár!!), de nem boldog. Megpróbál mindenkinek megfelelni, a tanárainak, a szüleinek, a barátainak, nem foglalkozva azzal, hogy neki magának mi a jó. A nyár befejeztével főiskolára megy – amit persze megint úgy választott ki, ahogy a szülei szerették volna – úgyhogy inkább csak sodródik az élettel, de nem éli meg azt. És akkor találkozik Willemmel, aki kihozza Allyson másik énjét, azt, amelyik ki meri mondani,hogy mit akar, aki képes őrültségeket véghez vinni, „Lulut”, a nagyvilági, merész fiatal nőt. Allyson pedig eleinte félve, majd egyre inkább beleélve magát „Lulu” szerepébe, lubickol a fiú által megmutatott nagybetűs ÉLETben.
Allysont könnyű megkedvelni, hiszen sokan magunkra ismerhetünk benne. Hányan próbálunk nap, mint nap ugyanígy megfelelni mindenkinek, félredobva a saját akaratunkat? Rajta keresztül megtapasztalhatjuk azt, hogy milyen „lázadni” úgy, ahogy talán sose mertünk. Részt venni egy olyan kalandban, amire talán még lehetőséget is kaptunk, de nem mertünk vele élni. Allyson bámulatos fejlődésen megy keresztül, ahogy a félénk, visszahúzódó lányból, cselekvőképes, az önmaga igazáért kiállni képes, bátor fiatal nővé érik. Ebben persze segítségére van először Willem, aki előhúzza a lányból az „alvó oroszlánt”. Sajnos a fiúról túl keveset tudunk meg, hiszen a regény Allyson szemszögét meséli el, így a fiúból csak annyit kapunk, amennyit elárul magáról. És az pedig vajmi kevés. Willem feltűnik, életre kelti „Csipkerózsikát”, majd amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan, majdhogynem nyom nélkül eltűnik és egy idő után már csaknem úgy gondoljuk, hogy talán nem is létezett, csupán Allyson képzeletének a szüleménye volt:-). Nemcsak a lánynak, de nekünk is rengeteg kérdésünk merül fel vele kapcsolatban – és az idegőrlő befejezés után pedig még inkább. De ahogy utánanéztem a második rész a fiú szemszögéből meséli el a történteket, így talán megkapjuk a várva várt válaszokat is.
De Willem mellett persze nagy segítség a lány számára Dee, a főiskolai csoporttársa, majd későbbi legjobb barátja is. Allyson először csak sajnálatból választja ki magának a kicsit polgárpukkasztó stílusú fiút párként egy iskolai feladathoz, de a történet végére már nehéz eldönteni, hogy kinek volt nagyobb szüksége a másikra. Dee helyettesíti a főiskolán Allyson legjobb barátnőjét Melanie-t, akire visszagondolva mindig elszorul a szívem. Ő az a legjobb gyerekkori, majd iskolai és középiskolai barátnő, akit szerintem már sokunk veszített el ugyanígy, mint Allyson. A középiskolai barátságok sokszor hasonlóan fájón bomlanak fel, hiszen az érettségivel gyakran más városban költöznek a barátok, más ismerettségi és érdeklődési körük lesz, így a régi, szoros kapcsolatok eleinte meglazulnak, majd sok esetben végleg felbomlanak… Az érettségi a gyerekkorunk végét, valaminek a lezárását jelenti, hogy aztán új dolgok kezdődhessenek.
A regény cselekményszála pedig elmondhatatlanul jó, három főbb részre tagolódik, de mind a három rész ugyanolyan erős. Mind a háromnak megvan a saját „magja”, ami miatt érdemes és érdekes belevetni magad és ugyanolyan izgalommal olvasod mind a hármat.
Imádtam Gayle Forman leírásait. Az Allyson által bejárt városokat és helyszíneket olyan élőnek írta le, hogy akkor sem lehetett volna érzékletesebb, ha szó szerint együtt mászkálok a szereplőkkel a helyszíneken. Éreztem az ízeket, az illatokat, láttam magam előtt a helyszíneket, a szereplőket. Egyszerűen fantasztikus munkát végzett az író.
A két fiatal pedig tényleg csak egy napot töltött el együtt, de mégis, az egy olyan tartalmas nap volt, olyan erős érzelmekkel átitatva, hogy nem kellett sokat győzködnie az írónak, hogy elhiggyem, Allyson még egy év távlatából is a legapróbb dolgokból is a fiúra és arra a napra emlékezik, amelyik végleg megváltoztatta őt. És egyáltalán nem csodálkoztam, hogy olyan sok mindenre képes azért, hogy kiderítse az igazságot, ami talán fájó, talán megnyugvást hozó, de legalább nem tartja tovább a lányt kétségek között.
A könyv vége pedig? Nehéz bármit is mondani róla, hogy ne spoilerezzek, de annyit elárulok, hogy amikor megláttam a „Köszönetnyilvánítás” részt, többször oda-vissza lapoztam, hogy biztosan hiányzik egy fejezet, vagy ez véletlenül került előre. Így NEM LEHET VÉGE A KÖNYVNEK! De aztán kiderült, hogy tényleg vége van, én pedig lázasan várhatom a többi rajongóval a kiegészítő novellát és a következő részt, ahol talán kiderül, hogy mi történt a továbbiakban:-).
Összességében ezzel a könyvvel egy új kedvencet avattam, amit nem győzök ajánlani mindenkinek; belőlem pedig olyan érzéseket váltott ki, amikre nagyon régóta vágytam már. Ez a könyv kihozta belőlem is a kalandvágyó énemet, azt a Lupit, akit már régóta eltemettem magamban. Gayle Forman elérte, hogy bár jártam már Amszterdamban, Párizsban, sőt Londonban is, de szeretném ezeket a városokat újra megnézni – persze nem sima turistaként, hanem oly módon, ahogy Willem mutatta meg Allysonnak Párizst: a maga lüktető, élő valójában, sokszor elkerülve az ismert látványosságokat, de olyan részeit megmutatva, amit az átlag turista talán észre sem vesz.
Szeretnék újra iskolapadban ülni, olyan professzor előadását hallgatni, mint Glenny prof, szeretnék olyan irodalom kurzuson részt venni, amit ő tart, szeretném Shakespeare összes művét elolvasni és olyan előadásként látni, ahogy Willemék adták elő a Gerilla Will társulatban.