Csak ​egy nap (Csak egy nap 1.) 86% 558 csillagozás

Sokáig halogattam, hogy olvassak Gayle Forman-től. Egy kicsit féltem, hogy nem tetszenek majd az könyvei, de szerencsére tévedtem vele kapcsolatban. Érdekes könyv volt, bár voltak olyan részek, amit untam. spoiler Allyson és Willem párosát imádom. Allysonnal kapcsolatban tetszett, hogy a sarkára állt, és hogy saját döntéseket hozott.

Ez rosszkor talált meg. Igaz, gyorsan haladtam vele és olvastatta magát, nagyon jó a fordítás szóval igazából egy nagyonis remek könyv, mégis nem jó hangulatban olvastam. Ez pedig a történet miatt van. Nekem is van egy ilyen történetem, bár ennyire nem kalandos, de a lényeg ugyanaz: két idegen véletlenszerű találkozása és szerelme…egymás elvesztése majd megtalálása. Ez pedig nagyon sok emléket hozott a felszínre, amiket ugyanúgy próbálok elnyomni, mint Allyson. Aztán neki jött egy Dee-je….nekem pedig senki. Pedig nekem is jó lett volna egy és akkor máshogy alakultak volna a dolgok. Na de Dee, hogy én mennyire imádtam! Nagyszájú, szókimondó, igazi színész! Allyson pedig én teljes mértékében! A történet: Párizsos részt imádtam, egyetemi rész Dee megjelenéséig lapos volt, kereső rész szintén imádnivaló volt :)

Gyanítom, hogy a könyvet újra fogom olvasni. Imádom a helyszínek, ételek és az emberek sokszínűségét. Mintha ténylegesen én járnám be fél Európát. Igazi élmény volt, amitől még inkább azt éreztem, hogy nekem is el kell jutnom ezekre a helyekre. És nem mint egy fakultatív program része, hanem csak úgy bele a londoni, párizsi vagy amszterdami életbe.
    Szeretnék egyszer én is csak úgy spontán eltévedni!!! Willem-mel persze ;-)

http://mfkata-about.blogspot.hu/2014/05/gayle-forman-cs…

Ez a könyv – hasonlóan a nagysikerű „A soha határához” – egy fiatal lány utazásáról szól. Képletesen és szó szerint értve is, hiszen Allyson érettségi ajándékként a szüleitől egy körutazást kap. Beutazza fél Európát (sok más város között Budapesten is jár!!), de nem boldog. Megpróbál mindenkinek megfelelni, a tanárainak, a szüleinek, a barátainak, nem foglalkozva azzal, hogy neki magának mi a jó. A nyár befejeztével főiskolára megy – amit persze megint úgy választott ki, ahogy a szülei szerették volna – úgyhogy inkább csak sodródik az élettel, de nem éli meg azt. És akkor találkozik Willemmel, aki kihozza Allyson másik énjét, azt, amelyik ki meri mondani,hogy mit akar, aki képes őrültségeket véghez vinni, „Lulut”, a nagyvilági, merész fiatal nőt. Allyson pedig eleinte félve, majd egyre inkább beleélve magát „Lulu” szerepébe, lubickol a fiú által megmutatott nagybetűs ÉLETben.
Allysont könnyű megkedvelni, hiszen sokan magunkra ismerhetünk benne. Hányan próbálunk nap, mint nap ugyanígy megfelelni mindenkinek, félredobva a saját akaratunkat? Rajta keresztül megtapasztalhatjuk azt, hogy milyen „lázadni” úgy, ahogy talán sose mertünk. Részt venni egy olyan kalandban, amire talán még lehetőséget is kaptunk, de nem mertünk vele élni. Allyson bámulatos fejlődésen megy keresztül, ahogy a félénk, visszahúzódó lányból, cselekvőképes, az önmaga igazáért kiállni képes, bátor fiatal nővé érik. Ebben persze segítségére van először Willem, aki előhúzza a lányból az „alvó oroszlánt”. Sajnos a fiúról túl keveset tudunk meg, hiszen a regény Allyson szemszögét meséli el, így a fiúból csak annyit kapunk, amennyit elárul magáról. És az pedig vajmi kevés. Willem feltűnik, életre kelti „Csipkerózsikát”, majd amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan, majdhogynem nyom nélkül eltűnik és egy idő után már csaknem úgy gondoljuk, hogy talán nem is létezett, csupán Allyson képzeletének a szüleménye volt:-). Nemcsak a lánynak, de nekünk is rengeteg kérdésünk merül fel vele kapcsolatban – és az idegőrlő befejezés után pedig még inkább. De ahogy utánanéztem a második rész a fiú szemszögéből meséli el a történteket, így talán megkapjuk a várva várt válaszokat is.
De Willem mellett persze nagy segítség a lány számára Dee, a főiskolai csoporttársa, majd későbbi legjobb barátja is. Allyson először csak sajnálatból választja ki magának a kicsit polgárpukkasztó stílusú fiút párként egy iskolai feladathoz, de a történet végére már nehéz eldönteni, hogy kinek volt nagyobb szüksége a másikra. Dee helyettesíti a főiskolán Allyson legjobb barátnőjét Melanie-t, akire visszagondolva mindig elszorul a szívem. Ő az a legjobb gyerekkori, majd iskolai és középiskolai barátnő, akit szerintem már sokunk veszített el ugyanígy, mint Allyson. A középiskolai barátságok sokszor hasonlóan fájón bomlanak fel, hiszen az érettségivel gyakran más városban költöznek a barátok, más ismerettségi és érdeklődési körük lesz, így a régi, szoros kapcsolatok eleinte meglazulnak, majd sok esetben végleg felbomlanak… Az érettségi a gyerekkorunk végét, valaminek a lezárását jelenti, hogy aztán új dolgok kezdődhessenek.

A regény cselekményszála pedig elmondhatatlanul jó, három főbb részre tagolódik, de mind a három rész ugyanolyan erős. Mind a háromnak megvan a saját „magja”, ami miatt érdemes és érdekes belevetni magad és ugyanolyan izgalommal olvasod mind a hármat.
Imádtam Gayle Forman leírásait. Az Allyson által bejárt városokat és helyszíneket olyan élőnek írta le, hogy akkor sem lehetett volna érzékletesebb, ha szó szerint együtt mászkálok a szereplőkkel a helyszíneken. Éreztem az ízeket, az illatokat, láttam magam előtt a helyszíneket, a szereplőket. Egyszerűen fantasztikus munkát végzett az író.
A két fiatal pedig tényleg csak egy napot töltött el együtt, de mégis, az egy olyan tartalmas nap volt, olyan erős érzelmekkel átitatva, hogy nem kellett sokat győzködnie az írónak, hogy elhiggyem, Allyson még egy év távlatából is a legapróbb dolgokból is a fiúra és arra a napra emlékezik, amelyik végleg megváltoztatta őt. És egyáltalán nem csodálkoztam, hogy olyan sok mindenre képes azért, hogy kiderítse az igazságot, ami talán fájó, talán megnyugvást hozó, de legalább nem tartja tovább a lányt kétségek között.

A könyv vége pedig? Nehéz bármit is mondani róla, hogy ne spoilerezzek, de annyit elárulok, hogy amikor megláttam a „Köszönetnyilvánítás” részt, többször oda-vissza lapoztam, hogy biztosan hiányzik egy fejezet, vagy ez véletlenül került előre. Így NEM LEHET VÉGE A KÖNYVNEK! De aztán kiderült, hogy tényleg vége van, én pedig lázasan várhatom a többi rajongóval a kiegészítő novellát és a következő részt, ahol talán kiderül, hogy mi történt a továbbiakban:-).

Összességében ezzel a könyvvel egy új kedvencet avattam, amit nem győzök ajánlani mindenkinek; belőlem pedig olyan érzéseket váltott ki, amikre nagyon régóta vágytam már. Ez a könyv kihozta belőlem is a kalandvágyó énemet, azt a Lupit, akit már régóta eltemettem magamban. Gayle Forman elérte, hogy bár jártam már Amszterdamban, Párizsban, sőt Londonban is, de szeretném ezeket a városokat újra megnézni – persze nem sima turistaként, hanem oly módon, ahogy Willem mutatta meg Allysonnak Párizst: a maga lüktető, élő valójában, sokszor elkerülve az ismert látványosságokat, de olyan részeit megmutatva, amit az átlag turista talán észre sem vesz.
Szeretnék újra iskolapadban ülni, olyan professzor előadását hallgatni, mint Glenny prof, szeretnék olyan irodalom kurzuson részt venni, amit ő tart, szeretném Shakespeare összes művét elolvasni és olyan előadásként látni, ahogy Willemék adták elő a Gerilla Will társulatban.

Hiszek abban, hogy pár együtt töltött óra után bele tudunk szeretni valakibe? Nem. Csak azért olvastam el ezt a könyvet, mert rajta van az Amszterdam / Hollandia címke, ami kellett kihíváshoz? Igen. Mégis hatalmas 5 csillag lett? IGEN.

Lehet, hogy sokaknak ez egy szép romantikus történet, de engem az a része teljesen hidegen hagyott. Számomra ez egy fejlődésregény, amiben a szülei által féltve óvott, burokban nevelkedett 18 éves lány rájön, hogy nemhogy nem azt az életet éli, amit szeretne, de igazából nem is tudja, mit szeretne, mert sosem gondolkodott el rajta. Sosem érezte úgy, hogy ő nem azt szeretné, ami felé a szülei terelik. És nem arról van szó, hogy agresszíven nyomták bármilyen irányba, hanem azt hitték, tudják, mit szeretne, és elétoltak mindent, ő pedig csak haladt a kijelölt úton, és nem is érezte úgy, hogy az rossz lenne. Egészen addig, amíg egy utazás során meg nem tapasztalja, milyen a tökéletes szabadság, amikor egyetlen napra ő döntheti el, mit akar csinálni, még ha az valami spontán őrültség is. Mert hát lássuk be, elutazni egy idegen városba egy idegen fiúval, amikor még a nyelvet sem beszéli meglehetősen őrültség. De pont ez kellett, hogy felrázza.

“[…] úgy érzem, egyetlen elektrosokk volt a nap, amelyet egyenesen a szívembe kaptam, hogy kizökkenjek abból az élethossziglani zsibbadásból, amelyről még csak nem is tudtam.”

Ez hosszabb, de nagyon jól kifejezi, mit élt át Allyson: https://moly.hu/idezetek/365412.
A csodás nap után Allysont lesokkolja, hogy Willem eltűnik, és valamilyen szinten értettem, mekkora pofon volt ez, de azt a mértékű fásultságot, ami ezután erőt vett rajta, soknak éreztem, hisz alig ismerte és számomra ezek a szerelem első látásra történetek nem hihetők. Aztán szépen lassan vele együtt megértettem, hogy nem csak a fiú után vágyik, hanem az után a lány után is, aki azon a napon volt. Azt az önmagát keresi. És erről szól ez a könyv, amit én zabáltam. Valószínűleg közrejátszott, hogy most én is megint keresem az utam.

Nagyon jól bemutatja ez a könyv, mennyire nincs képben a legtöbb 18 éves azzal, mit szeretne tanulni, mi az, ami igazán érdekli. Allyson még szerencsés volt, mert csak egy félévet kellett végigszenvednie, utána kapott segítséget. Lehet szidni az amerikai oktatást, de a főiskolai rendszerük nagyon is jó szerintem, mert a biológiától kezdve a fazekasságon meg a kínai nyelven át Shakespeare-ig mindenbe belekóstolhatnak a diákok, hogy megtalálhassák, mi érdekli őket mélyebben, mi az, amivel foglalkozni szeretnének. Ráadásul ha olyan segítők vannak, mint aki Allysont is felkarolta, az hatalmas pozitívum. Tetszett a prof tanítási módszere is a Shakespeare-rel foglalkozó órán, hogy eljátsszák, megbeszélik a darabokat, nem lediktálja nekik a műelemzést.

Érdekes téma volt Allyson kapcsolata a szüleivel is, főleg az anyjával, aki feladta a karrierjét és a szülőségben próbálta kiélni magát, és ilyenkor bizony még nehezebb elfogadni, hogy felnőtt a gyerek, másképp kéne viszonyulni hozzá. Ugyan ellenszenves karakternek volt lefestve az anya, de szívszorító volt belegondolni abba, mit élhet át, amikor olyanokat mond, hogy “– Fölneveltelek. Befejezett múltban. Szeretném, ha a továbbiakban nem beszélnél velem úgy, mintha most bocsátanál el az állásomból.”, vagy “– Azt kéred, hogy ne legyek többé az anyád?”. Baromi nehéz lehet ezt szülőként feldolgozni, hogy a gyereknek már egy másfajta szülőre van szüksége, sőt, talán kevésbé is van rá szüksége. Pláne ha a szülőség töltötte ki az életét. Ez utóbbinak a másik árnyoldala, mikor annyira meg van tervezve a gyerek élete, hogy már megfullad az elvárásoktól és nem is mer szólni, ha szenved, mert retteg, hogy csalódást okoz. “Anyu csak megsértődne és csalódott lenne, mintha az ő szülői rátermettségét akarnám kétségbe vonni a boldogtalanságommal.” Ilyen helyzetben néha komoly küzdelem vár a gyerekre, ha függetlenedni szeretne, és ehhez elég erőt talán tényleg csak az adhat, ha megtalálta az útját.

Amellett, hogy ennyi mindent adott ez a könyv, amiért igazán kézbe vettem még április elején, hogy hangolódjak az amszterdami utazásomra, így meglehetősen szomorú voltam, hogy csak a legvégén jutunk el Hollandiába, ellenben amikor egy üvegházban rácsodálkoztunk a tulipánokra, mérhetetlen boldog voltam, mert tudtam, hogy hamarosan én is átélhetem. “Virágok számtalan sorban, minden létező színben. Több hektár virág.” Annyira izgatott lettem ettől, totál rápörögtem az utazásra, úgyhogy még ezt is megkaptam a könyvtől.

A legvége jobban tetszett volna, ha mer tökösebb lenni a szerző, spoiler
Az viszont biztos, hogy annyira a hatása alá kerültem ennek a történetnek, hogy sikerült a függővéggel elérni, hogy azonnal nekikezdjek a második résznek, pedig ilyen nem sűrűn történik.

Sajnos én ezzel a könyvvel nagyon szenvedtem, jól kezdődött és a befejezés is jól sikerült, de a közepe annyira lehúzta az egészet, hogy nem tudta ellensúlyozni. :(
Az eleje tényleg tetszett. 2 idegen találkozik, nagy kalandba kezdenek, még ha csak egy napig is. Allyson kinyílik, rövid ideig levetkőzi visszahúzódó énjét. Párizsi utazásukat élvezettel olvastam. Aztán egyre gyanúsabb lett, hogy még csak a könyv negyedénél járunk… :S
Ez az utazás mély nyomokat hagyott a lányban és nem találta meg utána a helyét. A legtöbb diáknak az egyetem a lehetőségek tárháza, Allyson ebből nem érzékel semmit, még jobban magába fordul, mint korábban és csak kínlódik, mert én sajnos annak éreztem. A szereplőket se tudtam szeretni. Melanie kifejezetten idegesített túlzott szabad szelleműségével. Nem lehet valaki ennyire csapongó és szerintem barátnőnek se az igazi. :S Allyson anyja is, áááá. Nem lehet valaki ennyire vak, hogy ne vegye észre, hogy nem boldog a lánya, és nem lehet mindent rákényszeríteni. Dee volt az egyetlen szimpi karakter a főiskolás fejezetekben.
Az utolsó negyedet újra tudtam élvezni. Elkezdtünk nyomozni, hogy mégis rájöjjünk, mi történt az ominózus másnap reggel. Itt Allyson újra nyitottabb, kezd magára találni. :)
A közepét vagy rövidebbre kellett volna fogni, vagy máshogy kellett volna alakítani, hogy szeretni tudjam. A lezárással viszont elérte nálam az írónő, hogy mégis kíváncsi legyek a második részre is, mert tényleg úgy lesz teljes ez a történet, ha Willem szemszögét is megismerem. Bánni nem bánom, hogy elolvastam, és most már a folytatást is el fogom, de talán meglettem volna ezen könyvélmény nélkül is. :)

„Egy napon megszületünk. Egy napon meghalunk. Egy nap alatt megváltozhatunk. És egy nap alatt szerelmesek lehetünk. Minden megtörténhet egyetlen nap alatt.”

Nem hiszek a véletlenekben. Mindennek, minden találkozásnak oka van, bár lehet, hogy erre csak utólag döbbenünk rá.
Kalandos ez a regény. Először Párizs miatt, de aztán már a válaszkeresés teszi azzá.
Jól esett megint olvasni, feleleveníteni a dolgokat, újra kiváncsi vagyok mi történt Willemmel…
Tetszett, annak ellenére is, hogy az elején nem akartam mindenáron olvasni, de aztán csak elkapott a varázsa.
Csupán 1 nap. 24 óra. 1440 perc. 86400 másodperc.
Van, hogy csupán ennyi időnk van.
De ez alatt bármi történhet, ha hagyja az ember.

Bővebben: http://irasaimtarhaza.blogspot.hu/2014/11/gayle-forman-…

Nem lett kedvenc, az biztos.
Monoton volt. Unalmas. Még az elején Párizzsal felkeltette az érdeklődésem, de ez hamar elillant. Willem nem egy álomszereplő, és igazából Lulu/ Allyson sem. Nem hiszem el, hogy Willem ekkora tuskó spoiler és ez a butuska lány EGY ÉVVEL később mégis utána megy. Mégis ki keresne meg egy ilyen férfit? Én biztosan nem. Az szimpatikus vonás volt, hogy a célja érdekében Allyson elkezdett franciát tanulni.
A vége sem tetszik. Majdnem 400 oldalt vártunk a drámai találkozásra, de még csak ízelítőt sem kapunk belőle.
Olvastam már Gayle Formantől, az nagyon tetszett, de ezzel kicsit mellé nyúltam. Ami még külön bosszantó, hogy a francia fordítás sokszor nem hiteles.

Olvastam már jó könyvet is az írótól. Hát ez nekem nem tetszett. Az állandó szenvedés, nyafogás. Allyson nem egy szimpi szereplő nekem. Willem sem a szívem csücske. Pedig jól indult, aztán leült az egész történet. Mondjuk Én nem hiszek ebben a szerelem első látásra és vele megyek a világ másik végébe dologban, de ez Én vagyok. A vége felé azért alakult a történet és jó is lett. Párizs bakancslistámon van, ezért a három csillag.

Nagyon valódinak éreztem. Olyannak, ami megtörténhet.
Szép lassan szerettem meg ezt a könyvet, és a végén azzal az érzéssel csuktam be, hogy nagyon is tetszett. A foltos lett kifejezés pedig egy nagyon szép, új értelmet nyert.

Tiszteltem Allysont, mert volt bátorsága nekivágni annak az egy napnak, merte átadni magát annak az egy viharos napnak Willemmel, merte megélni mindazt, amit az az egy nap tartogatott neki. Még ha nem is sikerült teljesen tökéletesre az a nap, és hozott magával csalódást is, Allysonban mégis elindított valamit. Jó volt látni, hogy a csalódás után nem tér vissza a jól megszokott burokhoz, szép lassan a saját útjára lép, erősödik, kitart a döntése mellett és cselekszik. És az út, amire rálépett egy idő után már inkább szólt az önmagának bizonyításról, mint bármiféle romantikus vonzalomról.

„Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra.
Talán mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az. Vagy talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki. Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen.”

Nagyon tetszettek a könyvben a Shakespeare művekre való utalások és párhuzamok. Elérte, hogy újra Shakespeare-t akarjak olvasni.

Azonban nem tudok szó nélkül elmenni a magyar fordítás mellett, ami sokszor feldühített. Sok olyan magyartalan kifejezést (pl. meggratulál, szájam), sosem hallott szlenget tartalmazott, amire felkaptam a fejem.