Embertelen ​jó (Borbíró Borbála) 86% 94 csillagozás

Megismerkedtem Gaura Ágnes világával, gondolataival. A fantázia tereibe pillantás kicsit valahogy emlékeztetett engem a Marsbéli krónikák-ra. Gaura is a saját világunkról mesél, akárcsak Bradbury. Nekem ez az első olvasatom tőle, így novelláin keresztül ismerkedtem mindennapjaink látószögébe került fantasztikumával és abszurdításaival múltban, jelenben és jövőben egyaránt. A bárhol kitalált világokban játszódó történetei a mi emberi természetünkről mesélnek; Moszkva-téri írásai napjaink fonákjait mutatják. Érdemes volt kicsit megismerkedni egy kortárs alkotóval. Igazán elgondolkodtató írások.

Azzal kezdeném, hogy alapvetően nem vagyok nagy novella olvasó egyén. Nem találom őket elég hosszúnak: mire belelendülnék a történetbe, már vége is van. A Boriverzum miatt vettem a kezembe ezt a novellás kötetet, éppen emiatt szerintem nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, azok a novellák tetszettek a legjobban. :) Úgy tűnik, akkor nincsen gondom a műfajjal, ha már ismert szereplőkről van szó. :D
Félreértés ne essék, tetszett a többi is, csak nem éreztem azt, hogy én lennék teljes mértékben a célközönség. Pedig gyorsan tudtam velük haladni, észre sem vettem és 50 oldalt ledaráltam.
A Démoni színjáték és a Túlélő tetszett a legjobban, a kettő közül viszont már nem tudnék választani. Legkevésbé talán a Moszkva teresek tetszettek. Hihetetlenül nyomasztottak, nem is egészen bírtam őket feltétlenül hová tenni, csak úgy lógtak a levegőben. Nem voltam megfelelően befogadó, azt hiszem. :)
A sci-fi vonal megint csak idegen volt, ennek ellenére tetszettek, elgondolkodtatóak voltak, főleg az EGÉSZ.
A zombiangyal ötlete pedig hihetetlen. :D A Bevezetőben nagyon jót nevettem a magyarázatán. :D
A Bevezetőt az elején feleslegesnek tartottam (nem ismerem az említett Gaiman kötetet), de minden egyes novella előtt elolvasva a háttértörténetet végül érdekesnek találtam. :)
Igazából nagyon örülök, hogy olvashattam, főként amiatt, mert így egy kicsit kaptam Boriékból. :)

Az olvasás iránti rajongásom valahol a Brumi könyvek tájékán alapozódott meg, a következő nagyobb mérföldkő pedig 15 éves koromban Neil Gaiman Tükör és Füst-je volt, amitől olyan képzeletbeli szemüveget kaptam, amit azóta is viselek, amikor a világra tekintek. Éppen ezért már a bevezető során biztos voltam benne, hogy ez a gyűjtemény nem fog csalódást okozni, mint ahogyan nem is okozott. Egyrészt vártam a kiegészítő Bori-történeteket (a Talpra, Bori! volt a kedvenc), másrészt kíváncsi voltam a független novellákra is. Rám a legnagyobb hatást a Moszkva téri történetek tették, gyakorlatilag minden egyes szót igaznak éreztem, miközben olvastam őket (itt a Színes tangák volt az abszolút kedvenc). Tetszett, hogy nagyon különböző stílusokkal, hangulatokkal találkozhattam, és hogy ebben a különbözőségben mégis volt egységesség, ami kerekké tette a kötetet. És még egy jó kis mottót is kaptam, amit elraktározok magamban:
„Egy angyalt nem a szemeddel látsz meg, hanem a szíveddel, seggfej!” :)

Hát kiszenvedtem :D
Ez a kötet számomra borzasztó ellentétes érzéseket kelletett, mert hát jó volt… jó volt… de mégis nehezen csúszott. Most megpróbálom az értékelésben leírni, miért, de előre bocsájtom, rendes választ nem fog kapni senki.
Az első novellák, melyek nem a Boriverzum részei, szerintem nagyon jók. Vagy inkább: fantáziadúsak. Mint amikor azt mondod az írónak, hogy írjon bármiről, és ő megteszi. Ezek a novellák pont ezért tetszettek, mert tényleg mindenről és bármiről szóltak, a csavarok pedig csattantak rendesen. Ahogy azt kell.
Az egypercesek persze kicsit mások voltak, ott inkább egy hangulat vagy egy nagy csavar volt a lényeg. Volt amelyiket imádtam, és zseniálisnak tartottam, mást kissé egyszerűnek tartottam, de végeredményben egy oldalasok voltak, szóval még a rossz se volt annyira rossz.
Aztán jött a Boriverzum. Itt el kell mondanom, hogy mivel innen még nem olvastam könyvet (rossz macska vagyok tudom :D ) ezért egészen más hatással voltak rám ezek a novellák. Például a sorrendjüket megváltoztattam volna, mert a Démoni színjáték sokkal több univerzumos információt mutatott meg, mint a Talpra Bori! (bár biztos csak én vagyok ilyen eszement, szóval..)
A másik észrevételem pedig hozza magával a gondolatok sorait is, miszerint a Boriverzum egy Young Adult, humoros, magyarhonban játszódó vámpírtörténet. Miért fontos ez? Mert tökre nem erre számítottam. Talpra Bori! pontosan olyan novella volt, amelyet 14 évesen úgy kajáltam volna, hogy rajongói levelekkel bombáztam volna az írónőt, ellenben most meg kicsit… langyi? Mármint nehéz mit mondani, hiszen a történet amúgy nagyon komoly, tragédia is van mögötte, de mégis ezt a langyi érzést érzem benne. Olyan kétezres évekbeli vámpírsztori feeling.
Aztán jött a Bőrkabát, aminél egyszerűen azt éreztem, hogy eljárt felette az idő. Hogy akkor, amikor megírták, baromi vicces volt, most is értem a viccet, csak már kicsit túl… izé… sok? Valami ilyesmi… Nem is csak a történettel van bajom, vagy csak a leírással, inkább mindennel így együtt onnantól, hogy a főhősünk Béla, odáig, hogy reklámok vámpírosított szövegeit olvashatjuk. És én annyira akartam szeretni, de tényleg, de valahogy inkább kis távolságot tartottunk egymástól.
Nagyon örültem a Túlélőnek, ami komorabb történet és ami igazán bevonzott a maga súlyos témájával, mint ahogy az Emberi Szó is a humor mögötti komoly témájával spoiler. Utóbbiban viszont pont a borzalmas realitás miatt ment döccenősen az olvasás.
A Moszkva téri történetek szépek voltak, kifejezőek, de valahogy ez se győzött meg az író zsenialitásáról, még jó, hogy utána a Szívhangok spoiler amely kis sci-fi-s novellákkal igazán feldobta a kötet végét.
Amit magához a kötethez fűznék hozzá, hogy kissé zavaró, hogy előbb van a köszönet nyilvánítás, utána van a tartalomjegyzék, majd a bevezető, majd a novellák. Az a tartalomjegyzék nagyon furcsa volt ott elöl, két tartalom között.
A novelláskötet nem volt rossz, sőt, csak én valami egészen másra számítottam. Mert ha sokáig hallgatja az ember, mennyire jó egy írónő, a végén magas lesz az elvárás, és valahogy ezt még nem ütötte meg. Ellenben mint novelláskötet tetszett, jó volt, szórakoztató is volt, meg néha kemény is, ahogyan azt kell. Másik könyvvel folytatom majd :D

S hát az utolsó Gaura Ágnes könyvem végére értem… Furcsa érzés.
Úgy szeretem az írónő munkásságát, még ha az én személyiségem egyáltalán nem összeegyeztethető az övével. De talán pont ezért találtam meg benne azt, amit nem is gondoltam, hogy keresek.
Az enyémtől eltérő logika itt is jelen volt, minden oldalon. Valahogy engem inkább az egypercesek fogtak meg, a rövidebbek. A hosszabb novellákkal nem tudtam mindig mit kezdeni, volt, amit szenvedve nyögtem végig. Persze ezalól kivételt képeznek a Boriverzumos történetek. Abból sosem elég, szóval, ha lenne egy csak Borsi novelláskötet, én vevő lennék rá. Csak mondom. ;)

Az az érdekes helyzet állt elő, hogy párhuzamosan olvastam ezt a kötetet, és Neil Gaiman Felkavaró tartalom című novelláskötetét…És ez magasan verte Gaimant. Az ok nagyon egyszerű – Gaura Ágnes láthatólag maximális lelkesedéssel vetette bele magát az írásba, bátran kísérletezgetett, és úgy általában, az egészből süt a boldog optimizmus, amiért ezek a novellák megszülethettek, míg Gaimannél pont a fásult beletörődést éreztem.
Jó volt kilépni kicsit a Boriverzumból, nekem személyes kedvenceim a sci-fi történetek lettek – azok mindegyike megérintett. No persze a Boriverzumos epizódok is nagyon mókásak voltak. :)
A Széll Kálmán teret sosem szívleltem túlzottan – alig várom, hogy átadják végre felújítva, Buda szégyene volt már nagyon régóta az a tér – de megtudtam róla pár érdekes dolgot. Ezek a történetek voltak a legnyomasztóbbak, de ugyanakkor a leg"életszígúbak" is, részemről ezt is imádtam. :)
A posztapokaliptikus western pedig az a sztori volt, ahol nagyon örülném, ha lenne folytatás – egy pillanat műve volt csupán, és azonnal megszerettem a világát. Pedig amúgy nem vagyok egy western fan.
Nagyon jó kis kötet lett, bátran ajánlom azoknak is, akik rajongói a Boriverzumnak, de aki annál többre, mélyebb dolgokra vágyik, az sem fog csalódni.

Minden, ami Gaura.
:)

Szerintem ennyit még nem kotlottam értékelésen, de megpróbálom összeszedni végre a gondolataimat a könyvről.

Először is, imádom a borítót. Már akkor is tetszett, amikor vásárlás után kézbe vettem, utólag meg pláne, mert a zombiangyal az egyik, ami nagyon megmaradt bennem.
Szerettem a bevezetőt is, mert személyes és informatív. Annyi zavart okozott csak, hogy önállóan olvasva nem sokat tudtam kezdeni velük, ezért inkább minden történet előtt visszalapoztam, és külön elolvastam, mielőbb belekezdtem az adott novellába. Így viszont tökéletesen helyükre kattantak az elemek.

A Boriverzum miatt vettem meg a könyvet, a kedvenc történetek mégsem onnan kerültek ki (bár Béla azért mégiscsak Béla :D). Az egyik legjobb a fent említett zombiangyalos volt (Embertelen jó), de volt nyomasztó (Moszkva téri történetek), vicces (Bőrkabát), és elgondolkodtató (Egész) sztori is. Talán egy-kettő volt, ami nem fogott meg.
Viszonylag vékony kötet, mégis sokáig tartott – egyszerre egy vagy két történetet tudtam csak elolvasni, aztán valahogy túlcsordultam. Nehéz megmagyarázni. Viszont abszolút újraolvasós a könyv.

Fun fact: ahányszor ránézek a könyv címére, az LGT hangosan énekeli a fejemben, hogy „óóóó, ez embertelen jóóóóó”. Az egész dalból ennyit ismerek, de ez nagyon odatapadt lelki füleimhez. Megyek, hallgatok valami mást, hogy kiszedjem onnan.

Nem kifejezetten nekem íródnak a novellák, mert mire belehelyezkednék a történetbe és átlátnám a kapcsolatrendszereket már vége is. Ez sajnos itt is jó pár történetre igaz volt, de ennek ellenére találtam benne számos olyan történetet ami megfogott.
Természetesen a Boris történetek tetszettek a legjobban, kifejezetten érdekes volt a múzsa története, kicsit árnyalta nekem a karaktert. A karácsonyi fatalp története pedig nagyon megható volt.
De valamiért mégsem ezek a történetek fogtak meg legjobban. Meglepett, de a Hit című egyperces került közel hozzám igazán. Egy oldalban a bízni akarás, és az emberi léthez való ragaszkodás nagyon hatásosan.
A Moszkva téri történetekhez meg nincs is szavam. Nem lélekemelő egyik történet sem. :(
Érdemes egy próbát tenni az elolvasásával.

Sajátos időutazásnak hat ez a kötet, annak ellenére is, hogy valószínűleg nincs olyan sok vagy olyan irányú időbeli különbség a novellák között, mint amit én éreztem (az előszó sem támasztja ezt alá). Mégis, ahogy haladtam előre az olvasás során, úgy éreztem, ahhoz az elbeszélői hanghoz és stílushoz jutok közelebb, amit ma ismerek Gaura Ágnestől.

Az első etap novellái kifejezetten esetlegesnek hatottak, dramaturgiailag nem igazán jól felépítettnek. Nekem kifejezetten hiányzott belőlük valami. A témák jók, az ötletek jók, de nem állnak össze valami igazán egységessé. Ezzel együtt értékeltem a megközelítést, különösen a Szépségek és szörnyetegek és az Mindenki egyért! esetén. (Az egypercesek nem vontak be egyáltalán, nekem nagyon kellettek volna azok a fotók)

Ehhez képest a Boriverzum otthonos bőrkabátként borult a vállamra. Ismertem ezt az elbeszélői hangot, a stílust, a humort, és élveztem is. Kellemes volt ezúttal nem Bori szűrőjén keresztül nézni ezeket a figurákat, mert bármennyire is szeretem a figura stílusát, azért sokszor tenyérbemászó. És a vámpírokra is ráfért már, hogy igazi hideglelős szörnyetegeknek lássam őket.

A Pokoli dimenziók az előzőekhez képest majdnem stílustörésnek hatottak a kötetben. A téma ismerős, viszont a hang áthallásos: ezek az írások inkább metaforák, semmint a saját fantasy-valóságukba ágyazott valós történetek. Líraiságuk ugyanakkor nem hat teljesen hitelesnek, hajlamos voltam kiszakadni a világukból, nem vont be teljesen az elbeszélés. Ennek ellenére hatásos a perifériára szorult lelkek történeteinek elmesélése valahol a mese és a valóság határán.

Érdekes módon végül a sci-fi történetek győztek meg igazán arról, hogy a kötet összességében megérte. Mintha a GABO SFF novellásköteteiben megismert Gaura Ágnessel találkoztam volna. A témaválasztások, a kicsit távolságtartóbb elbeszélői hang, az érzelmek ábrázolása a remek Curo ergo sum-ot idézte. Jó volt ezeket olvasni, MI-kal és androidokkal, mert mindegyikben ott volt az izgalmas tudományos probléma és a szív.

A záró novella pedig egyszerűen szórakoztatott. Pláne a Lucifer binge-watchingja közepette.

Határozottan érdekes utazás volt az Embertelen jó, mindig izgalmas egy szerzőt új szemszögből megismerni. Még ha ez az új nézőpont nem is tűnik minden ízében kielégítőnek. Ugyanakkor a kötet kiadása óta eltelt időszak és a szerzőtől olvasott új írások megerősítettek abban, hogy érdemes Gaura Ágnest olvasni. És ennek csírái ott vannak ebben a kötetben is.