Az ​operaház fantomja 81% 544 csillagozás

Ennek a könyvnek a kulcsa az a kontraszt, ami az otthonos terek, és a mögöttük megbújó ismeretlen, gonosz tér között feszül. Ez a két elem egymás mellett létezik, ám amíg egyiket belakjuk, addig a másikat az elme mélyére száműzzük – fürdünk az Operaház tündöklő fényeiben, a szmokingok, cilinderek és nagyestélyik áradásában, miközben igyekszünk nem belegondolni, miféle szörnyek rejtőzhetnek a zsinórpadláson és az alagsorban. A tudatos én és a tudattalan ellentéte, prológus Freudhoz. Kicsit olyan, mint Narnia ruhásszekrénye – átjáró a megszokottból az ismeretlenbe, csak épp vészjósló megfogalmazásban.

Mindezek fényében szinte mindegy is, hogy maga a Fantom kiféle-miféle. Mai szemmel boszorkánymesternek kicsit karcsú – például a színházi világítókat nem megnyúzza elevenen, hanem csak bedrogozza őket. Aztán itt vannak a szerző finom következetlenségei és ügyetlenségei – közéjük sorolom a Perzsa nevű rejtélyes megoldóember szerepeltetését is, aki tipikusan a kabátujjból előcibált egzotikus mellékfigura archetípusa. Meggyőződésem, Leroux csak azért írta bele a könyvbe, mert menet közben rájött, Raoul (a kvázi-főszereplő) túl ostobácskára sikerült ahhoz, hogy magától megtalálja szerencsétlen elrabolt szerelmét*. Meg úgy általában: ebben a regényben a XXI. századhoz képest túl sokat picsognak, és a jók kábé olyan ravaszul terveznek összeesküvést, mint egy kupac dodómadár. És még akkor is hajlamosak rébuszokban beszélni, amikor el lehetne intézni az ügyet ennyivel: „Ott van a függöny mögött. Csűrj oda egy téglát.” Mindezek az elemek amortizálják a könyv félelem-faktorát, ez kétségtelen – bár az arra fogékonyak számára biztosítanak némi cukiság-faktort. És ezzel együtt, ennek ellenére mégis: ez egy klasszikus, mert a világirodalomban Leroux az elsők között ábrázolta azt az univerzális emberi érzést, amikor valaki lemegy a pincébe (mert hallott valami zajt), és akkor egyszer csak (bzzzz, bzzzz) kiég a villanykörte.

spoiler

* Ez a Raoul amúgy is az irodalomtörténet nagy agyhalottja, vagy ahogy finoman meg szokás fogalmazni: nem ő a legélesebb kés a fiókban. Az, hogy Perzsa épp őt viszi magával, hogy levadássza a Fantomot, a történelem legnagyobb stratégiai baklövéseinek egyike, nagyjából egy szinten az USÁ-nak küldött második világháborús magyar hadüzenettel.

Nagyon régen láttam a filmet, és már nem igazán emlékszem rá, úgyhogy nem tudom összehasonlítani a könyvvel. Viszont nekem a könyv nagyon tetszett. Igaz, hogy az először kicsit furcsa volt a régies stílus, de miután belerázódtam, csak faltam az oldalakat. Kíváncsi voltam, hogy fog alakulni Christine és Raoul története, boldogok lesznek-e egymással? Az Operaház Fantomjával szemben viszont kettősek az érzéseim. Az elején még haragudtam rá, gyűlöltem a férfit, hogy olyan gonosz, önző, aki örömét leli abban, hogy másokat bánt, lóvá tesz, sőt az életüket is elveszi, ha a sors úgy hozza. Viszont a könyv végére teljesen megváltozott a véleményem, hisz Erik csak egy szerencsétlen ember, aki soha nem kapott szeretet, hisz még a szülőanyja is irtózott tőle. Hiába volt tehetséges és sokoldalú, a tudását kihasználták és amikor már nem volt rá szükség, próbáltak tőle örökre megszabadulni. Nem csoda, hogy egy szörnyeteggé vált, hisz azzá tették a körülmények. De a szíve mélyén jó ember volt, mert képes volt lemondani az imádott nőről, hogy így viszonozza a tőle kapott jóságot.

Az operaház fantomja könyvvel érdekes a kapcsolatom: a kedvenceim közt szerepel, de ezt valójában kizárólag a történetének köszönheti, hiszen ezen alapul a musical, amiért gyerekkorom óta rajongok, leginkább a 2004-es megfilmesítésében. Önmagában a regény ugyanis nem éppen erős munka, meglehetősen hatásvadász, tele hirtelen felkiáltásokkal és elhallgatott félmondatokkal, következetlenül váltogatja az igeidőket, az elbeszélői nézőpontokat, és formákat, pl. egy párbeszéd teljesen indokolatlanul színdarab-szövegkönyvszerűen van leírva.
Az sem volt kedvemre, hogy a könyv sokkal inkább az igazgatók nyomozására van kihegyezve, a szerelmi szálakra jóval kevesebb idő jut. Illetve, amennyi van, abból Christine Raoullal való szenvedése inkább nevetségesen idegesítő, a Fantomhoz fűződő viszonya pedig bosszantóan felszínesebb, mint a musicalben. Persze lehetne hőbörögni, hogy Hollywood már csak olyan, hogy nem meri bevállalni a teljesen csontvázkülsejű torzszülöttet, hanem még félig összeégett arccal is jóképűként ábrázolja, de szerintem pont ez teszi összetettebbé a filmbeli kapcsolatrendszert. Az eredeti történetben Christine szimpatizál a Fantommal, amíg csak a hangját hallja, de amint szembesül ábrázatával, viszolyogni kezd tőle. Ezzel szemben a filmben nem igazán tántorítja el a férfi igazi valójának leleplezése, ezután is perzsel köztük a vonzalom, a komoly akadály, ami elrettenti a lányt, az Erik egyre fenyegetőbb megszállottsága iránta.
Amiben a regény mégis hozzáadhat a kivételesen jobban sikerült adaptációhoz, az mindhárom főszereplő múltjának, gyerekkorának bővebb megismerése. Emellett a leírások kellően részletgazdagok és hangulatosak ahhoz, hogy az olvasó tényleg ott érezhesse magát a fényűző Operaházban és sejtelmes katakombáiban. És még egyszer hangsúlyozom, ha ez a történet nem íródik meg, nem létezne a csodálatos, borzongató zenéjű musical sem, így ebből a szempontból csak hálás lehetek neki.

A filmről itt írtam hosszabban:
https://suntuske.wordpress.com/2019/08/04/hiv-a-sotetse…

Ez nagyon jó könyv volt, igazán izgalmas és borzongató, nagyon tetszett.
Nagyon sajnáltam a fantomot, nehéz életet volt de szerette a színházat és az operákat. Nagyon bírtam, hogy csodálatos énekhangja volt.
A női főszereplőt is kedveltem, érző szívű művész volt. Más körülmények között lelki társa is lehetett volna a fantomnak.
Sok informatív értesülést is tartogatott a könyv a francia zenei és művészeti életről.
Kellemesen borzongató és titokzatos volt a történet és kicsit betekinthettem Franciaország 19. századi zenei életébe.

Az operaház fantomja a kedvenc musicalem, így miután megtudtam, hogy igazából könyv eredetileg, mindenképp el akartam olvasni.
Nem mondom, hogy egy fantasztikus olvasási élmény volt – néhol untam, mert ismertem a sztorit, és bár vannak változások, alapvetően sok minden ugyanolyan, csak valahogy nehezebben élvezhető formában. Ettől függetlenül tanulságos olvasmány volt, mert sok háttér információ társul most már a musical (és film) mellé. Például a fantom neve, vagy Christine és Raoul múltja.
Szóval összességében örültem, hogy elolvastam, bár többször nem hiszem, hogy a kezembe venném, maradok a musicalnél. :D

Én voltam az egyetlen, aki nem hallott még az operaház fantomjáról. Magáról a musicalről Wikipédián olvastam. Felkeltette a figyelmemet a címe. Hogy lehet az operaháznak fantomja? Hát így. Molyon rákerestem, és meg kell mondanom, annyira izgatott lettem, hogy azonnal képeket kezdtem keresni a filmről. Végül annyira nem bírtam magammal, hogy meg kellett néznem a Gerard Butleres verziót. Imádtam. Már az elején tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. Hosszú kutakodás után megszereztem a regényt. Az ujjaim bizseregtek amikor megérintettem a lapjait, a szívem majd kiugrott a helyéről, torkomban gombóc volt….így kezdtem el olvasni. De csak ezután történtek a furcsa dolgok. Kb. A 20. oldalnál jártam, amikor egyszercsak halk zongorázást hallottam. A lakásban senki sem volt, a szomszédról meg tudom hogy képtelen zongorázni, vagy olyat nézni a tévében, ahol előfordul ez a hangszer. Nem folyamatos zongorázás volt ez, hanem csak egy-egy billentyűt ütöttek le. Ezeket a hangokat pont akkor hallottam meg először, amikor elolvastam ezt a rövid mondatot:
„A Fantom valóban létezett”
Lehet hogy az utcáról jött (nálunk papírvékonyak a falak), de erősen kétlem, ugyanis amikor kinyitottam az ablakot, hogy teljes mértékben megbizonyosodjak róla, elmúlt. Majd mikor újra becsuktam és kinyitottam a könyvet, megint elkezdte. Innentől kezdve én is hittem a Fantomban. A regényt szerintem nagyon jól megírta az író. Komolyan mondom, rég szórakoztam ilyen jót egy olvasmányon. Hangosan nevettem és néhány helyen fal fehérré vált az arcom. Baromi jól le tudott kötni. Ez a mű annyira csodálatosan el lett készítve, hogy nem hiszem el! Igaz, egy csomószor nem olvastam iskola vagy rendezvény miatt (a rendezvény alatt színházat értsetek. Igen, akkor is reménykedtem benne, hogy valamelyik fal mögött ott lapul a Fantom), de ezt mindig próbáltam pótolni. Azért ne veszítsük el azt a fonalat, ami az érdekesebbnél érdekesebb cselekményeket írja le. Ugyanis korántsem volt vége. Épp egy izgalmas résznél tartottam, teljesen benne voltam a storyban, amikor az ágyról leesett a telefontöltő. Nem láttam, csak hallottam. Olyan hangosat koppant a padlón, iszonyatosan megijedtem. Az idézetek részben majd olvassátok el az elsőt és akkor megértitek majd azt, amit most írni fogok: csakis a Fantom lehetett! A könyvben pedig találtam még valamit, ami megmelengette a szívemet. Egy üzenetet. Méghozzá egy molytól:

Amire ez volt ráírva:

Szeretsz olvasni? Akkor csatlakozz a molyokhoz? www.moly.hu Az olvasás összeköt.

A szereplőkkel néha volt is, meg nem is bajom.

Rault egyátalán nem tartottam férfiasnak, bármennyire is választottam ezt a „hősies” képet róla. Gyáva volt. A jelleme annyira tenyérbemászó számomra, hogy azt leírni nem tudom. Egyes részeknél tényleg azt mondtam, hogy egész elfogadható, de az, hogy a legveszélyesebb helyzetben nem bírja befogni a száját, az felháborító. (Azt hiszem ennyiből már tudjátok hogy én Team Erik vagyok)

Christine angyali és gyermeki jelleme ellenére felnézek rá, mivel bátor és kitartó volt. Csak egyetlenegy hibát vétett, amit nem kellett volna. Amit nem nagyon díjazok. Egy kikötés volt, egyben egy megszegés.

Amikor Erikről (a fantomról) olvastam és kijöttem a szobából, ez volt az első mondat amit megformáltam: azt hiszem szerelmes vagyok! Méghozzá ebbe a karakterbe! Ebbe, aki belül még mindig egy összetört lelkű kisfiú, egy szerelmes, szenvedélyes lény. Én örültem volna neki, ha egy ilyen személyt ismerhetek meg. Egy olyat, aki ölni is képes értem. A mai napig és még tovább fogok hinni Erik Destlerben. Aki egyes szám harmadik személyben beszél magáról. Akinek a hangja egyenlő egy angyallal. Aki egy A győztes Don Juan című legszomorúbb költeményt szerez. Aki egy fantom, szellem, halott, ember, őrült…Erik.
Csodaszép könyv, csodaszép emberek számára.
További:https://csakegyluca.blogspot.com/2020/10/gaston-leroux-…

„Minden jó, ha a vége jó. Ugye, egyetért velem, kedves Fantom?"

Nem ismertem korábbról ezt a sztorit, filmen sem láttam még – bár régóta tervezem megnézni. A szerzőtől sem olvastam idáig semmit, bár biztosan ez a leghíresebb regénye.
Hatalmas kérdőjel számomra ez a könyv…A közepéig egyáltalán nem kötött le, halálra untam magam. Már-már a félbehagyáson gondolkoztam…Aztán hirtelen történt valami és elkezdett magába szippantani az írás… spoiler
Tetszett a gótikus, sötét hangulat és természetesen a Fantom személyisége. Valamilyen szinten a nőt is meg tudom érteni és tipikus női tulajdonság az is, hogy amíg egy férfi kellőképp rejtélyes és nem hullik le az álarca, addig érdekes és vonzó lehet – jobban bárkinél. De amikor lehullik az álarc, minden kiderül…És nem sokan képesek elviselni a következményeket.
Raoul eléggé semmilyen a könyvben, szerintem a másik két szereplő sokkal jobban ki lett dolgozva.
Sajnáltam a végét is, nem mindig a spoiler a jó befejezés…

Néhol soknak találtam a magyarázkodást, és kevésnek a párbeszédeket. Kicsit lassan indult be a cselekmény. A könyv első harmadát rövidebbre is lehetett volna venni.
A fantomot sajnáltam. Szomorú és nehéz élete volt.
Nem bántam meg, hogy elolvastam. Most kedvet kaptam a musicalhez is :)

Újabb bizonyíték arra, hogy nem kell minden film könyvelődjét elolvasni. Meg arra, hogy az ember akkor olvasson bizonyos műfajban, amikor még fogékony rá. Ezzel most késtem kábé húsz évet. És persze csalódtam, eléggé nagyot.
Pedig maga a történet, a szörnyeteg és a szépség, valamint a sátáni zseni mítosza sokkal többet ígérne – ehhez azonban valaki másnak kellett volna megírnia a történetet.

Leroux gótikus rémregénybe bugyolálta, ami amúgy nem lenne gond, de bevallom, nem sikerült egy jeleneténél sem borzonganom, nem találtam benne a horrort sem, sőt, a misztikum, a bűnűgyi, de még a szerelmi szál sem ragadott különösebben meg. Inkább mosolyogtam a romantikus kliséken, karaktereken, Christine butuska naivitásán, Raoul pityergősségén, mindkettejük patyolattisztaságán. Idegesített a ponyvaszerű kifejezésmód, a hitelesítési szándék túlzott erőltetése, a sok homályban hagyott, ki nem bontott szál és így tovább.
Erik alakja sem vált azzá, amivé válhatott volna egy kis mélyítéssel, sorsának, élete alakulásának részletesebb és árnyaltabb kidolgozásával. Így inkább egy mindenre elszánt, semmitől vissza nem rettenő, intelligens, tehetséges, nagy fantáziával megáldott, de még a legszeretettebb lényt is kijátszó, ennek érzelmeivel sakkozó, apja emlékével mintegy tudat alatt irányító, kívülről láttatott szörnyeteget kapunk. Túl kevés teret kap a szörnnyé válás megindoklása, kibontása, de még a szeretetre vágyó, érző ember is.
De találkozhatunk a sátánnal szerződést kötő fausti lélekkel. Ezt a szálat szépen szőtte bele a történetbe Laroux – a leglényegesebb események a Faust-előadás alatt történnek, Christine Margit szerepében aratja óriás sikerét – igaz, alig ismer önmagára – mert nem is önmaga ilyenkor: az „angyal” képében megjelenő ördögi hang tanítványa. Erik pedig a boldogságot kereső Faust, a komponáló művész, a delejesen vonzó hangú csábító, aki az örök művészet tüzével világít és éget. Jó irányba indult itt Laroux.
Egy másik erősebb szála a regénynek (sajnos ennek sem enged kibontakozást a műfaj) – az elsősorban a mellékszereplők révén kibontakozó, néhol humoros-szatirikus társadalomkritika: leköszönő és új igazgatók, a kormány pártfogoltjainak létrehozott, papíron létező állások, tranzakciók, szerződések, pénz, hatalom, behódolás, Giryné és „leendő császárnő” lánya, – arcok és álarcok… Hiszen Párizsban soha nem ér véget az álarcosbál. Na igen, ebből többet is olvastam volna, így viszont számomra a regény inkább csak fel-felvillantott, töredékben maradt lehetőségeket jelent.
Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy inkább azokhoz szól az elbeszélő, akik, mint a Perzsa országának lakói: nagyon szeretik a fantasztikumot, és nem kíváncsiak az okokra.

A szeretet szükséges, a szeretet elengedhetetlen. Talán a gonoszság a szeretet hiányából táplálkozik? Nem is biztos, hogy minden gonoszság, ami annak látszik. Nem a krimi a kedvencem, de ez egy izgalmas történet volt. Megtanulhatjuk, hogy a külső és a belső nagyban különbözhet. A külső nem mutatja meg, hogy mi lakik belül. De aki megérti a belsőt, az győz. Nem tudom milyen lehet a színpadon, de könyvben jó.