A ​sárga szoba titka 78% 76 csillagozás

Nem mondhatnám, hogy teljesen véletlenül akadt a kezembe Gaston Leroux A sárga szoba titka című kötete, hisz ez a klasszikus krimi az alapműve a krimitörténeti kihívásnak. Bár itt még holttest sincs, de azért egy gyilkossági kísérlet történik. Egy professzor lányát próbálják megölni egészen fura körülmények között. Az eset egy olyan szobában történik, amely teljesen be van zárva, rácsok az ablakon, egy kijárat.. Szóval senki se ki, se be. Hogy is van tehát ez? A főhős ugyan nem nyomozó, de Rouletabille bűnügyi újságíró, és ő lesz az, aki a kis szürke agysejteket megmozgatja, és megoldja az ügyet. Az 1907-ben született írás inspirálója lehetett Poirot-nak, illetve Agatha Christinek is, ahogy ezt egyik könyvében meg is erősítette. Külön öröm, hogy a megoldásban semmi misztikum nincs, ebben nem éri az olvasót semmiféle csalódás. Jó írás, jó írás, de ahogy egy korábban általam ismert döntéshozó mondaná, olyan „avétos”, ami nála az avitt, azaz idejétmúlt jelző korszerűsített változata volt. Ma már a könyvpiac nem értékeli túl e művet, használtan már akár 90 Ft-ért is kapható, de a Magyar Elektronikus Könyvtárból ingyen letölthető.

Kicsit lóg az orrom!! Sokkal jobbra számítottam, az volt a baj vele, hogy hatalmas kerülőutakat kellett tenni, írhatnám a „vargabetűt” is, míg egyáltalán valamit ki lehetett hámozni egy-egy fejezetből, cselekményből. Az az igazság, hogy nem esett le az állam a megfejtés miatt sem, na persze azt is cirkormányosan (na milyen szót találtam ki!) tudtuk meg. A mondatok olyan hosszúak voltak, hogy volt amelyik egy oldalt is kitett (hallod @Lénaanyukája, ez tetszene neked:)), mire a végére jutottam elfelejtettem az elejét.
Sajnos nem sokáig fogok emlékezni a történetre……..

Agatha Chrsitie kapcsán jutottam el ehhez a könyvhöz. Kíváncsi voltam, mi lesz a vége. És tetszett. Maga a sztori és a végkifejlet is.
Ami pedig külön emlékezetessé teszi, hogy egy bizonyos jelenetnél bizony féltem. Több tucatnyi krimivel a hátam mögött, amik alatt viszont nem. Különös érzés volt. :)

Régen tartoztam ezzel az olvasással magamnak és Agatha Christie-nek is, de ezzel mások is így voltak az értékeléseket látva. (Az önéletrajzában említi, hogy nagy hatással volt rá ez a könyv.) A Christie-életmű olvasása után mondhatom, hogy érezhető, hogy miért volt ez hatással rá. Más mint a többi ekkor keletkezett krimi, több olyan kis elem is van benne, amit AC később alkalmaz gyakran (zártszoba, spoiler, mindenki hazudik valamiben stb.)
A stílust szokni kellett az elején, aztán csak sodródtam az eseményekkel. Nem igazán érzem azt, hogy magam rájöhettem volna a megoldásra. Mindent tisztáz a végére, még ha ez azt is jelenti, hogy túl is van írva emiatt. A folyosók magyarázása például kevesebb szöveggel is érthető lett volna.
Fekete pont azért, amiért lelövi a Morgue utcai kettős gyilkosság (Poe) és Conan Doyle Pettyes szalag című novellának poénjait. Gyilkosnak nevezi a sárga szobai támadót, holott spoiler
Összességében nem volt ez rossz. Örülök, hogy végre elolvastam.

Váratlan! Izgalmas, egyszersmind egyszerű is. Színtiszta logika, gondolkodás és matematikai pontosságú következtetések sorozata.
Első körben Agatha Christie iránti rajongásom folytán akadtam ebbe a könyvbe és éreztem motivációt az elolvasására, másodsorban őszintén kíváncsi voltam rá, éppen AC miatt. Tény, hogy világosan felfedezhető motívumokat találhatunk az írónő regényeiben, hatása – ha lehet így mondani – egyértelműen észrevehető több művében is (Poirot karácsonya, Paddington 16:50, Gyilkosság Mezopotámiában és sorolhatnám az AC-regényekben fellelhető szikrákat). Még nyomozóik fejformájában is hasonlóság van: Rouletabille „golyófejű”, becenevét is innen kapta, míg Poirot-é közismerten tojásdad formájú. :)
Mindezek az én megállapításaim, mert AC-t eddig is kedveltem, most viszont Leroux is belopta magát kicsit a szívembe.
Nagy lendülettel és kíváncsisággal vetettem bele magam az olvasásba, a kezdeti lelkesedésem azonban a könyv fele tájékán fogyatkozni látszott, alábbhagyott. Azt nem mondanám, hogy unatkozni kezdtem, de talán a túl sok apró kis részlet, amelyet mind mind titokzatosság és a megfejthetetlenség és érthetetlenség rejtélye lengett körül, túl sok lett, veszíteni kezdett abból az izgalomból, amit a tudás vágya, a megoldások után való sóvárgás hajtott. Innentől már szinte csak a végső néhány tíz oldal (nem olyan sok ez, hiszen az egész könyv mindössze ~300 oldal) érdekelt és nem is okozott csalódást. No nem a gyilkos személyére gondolok, hanem annak a sok kis mozaikdarabnak a magyarázatára, amelyek összerakásával Rouletabille megoldotta a Sárga szoba titkát.
Gaston Leroux-tól eddig csak Az operaház fantomját olvastam, ami stílusát, hangulatát, témáját tekintve merőben más, mint ez a regény volt, de azt hiszem, sorra fogom keríteni még több könyvét, mert úgy érzem, érdemes rájuk odafigyelni. :)

Igazi bezárt szoba rejtélyével indítunk, amit megspékelnek továbbá az érthetetlen folyosó titkával. A nyomozópáros a jól bevált Sherlock – Watson példát utánozza, még a rendőrség szerencsétlenségében is. Azt mondanám, hogy ez akár unalmasan megszokottá is válhatna, ha itt se lenne egy plusz csavar. A mellékes szálak is megvannak. Mindenki hazudik, illetve elhallgat valamit. Kicsit engem zavartak a fordításban a magyarosított nevek, de aztán túltettem magam rajta. A helyszín mi más lehetne, mint egy vidéki kastély, illetve egy kísérleti laboratóriumnak berendezett kunyhó?
A végén a csattanó egyszerűen fenomenális! Persze ez is logikus: spoiler Az áldozat viselkedésétől néha én is a legszívesebben a falra másztam volna: mintha mindig azt mondta volna a gyilkosnak: na, ez a kísérlet nem sikerült, gyere, próbáld meg újra!
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam.

Rouletabille József Poirot kisöccse. Vagy nagybátyja? Ha nem Tóth Árpád fordította volna, hamar abbahagytam volna.

Hát ez jobb volt mint amire számítottam. Nagyon tetszett az alapszituáció, ami a Sárga szobában történt, és azonnal gondolkozni kezdtem a megfejtésen hátha sikerül. Viszont egyre rejtélyesebb és rejtélyesebb lett a történet, sehogy sem sikerült megértenem, hogyan ment végbe a merénylet. Az egyetlen bajom vele az volt, hogy nagyon körülményes, rengeteg a kerülőút, mire eljutunk a megfejtéshez, és még az is nagyon késeltetve van. A végére már rendesen tűkön ültem, hogy ki lehet a gyilkos, mivel nem sikerült felvennem a fonalat a nyomozással, így saját gyanúsítottam nem volt. De nem kellett csalódnom az biztos. Rendesen leesett az állam nem is egyszer, miközben Rouletabille elmagyarázta mi is történt valójában. Ötletes volt az egész, nem is kicsit, úgyhogy nagyon örülök, hogy elolvastam.

Ha úgy olvasom, mint krimit, akkor nem kerülheti el a figyelmem, hogy először a 111. oldalon teszik fel érdemben a kérdést, hogy mi volt a gyilkossági kísérlet indítéka. Nyilvánvalóan a szenzációt a sárga szoba rejtélye jelenti: hogyan lehet egy tökéletesen zárt szobából eltűnni? Ráadásul nyomozónk egy tejfelesszájú újságíró, a hangzatos szalagcímek és vezércikkek világából. Szerencsére a regény nem csupán reflektál a nagy elődökre (Doyle és Poe), hanem követi az „if you eliminate the impossible, whatever remains, no matter how improbable, it must be the truth” elvét, és semelyik probléma nem marad megfejtés nélkül. spoiler
Ami a fordítást illeti, halálosan idegesített, hogy Tóth Árpád lefordította a keresztneveket Józsefre és Frigyesre és hasonlókra. (És nem tudom, hogy csak fordítás vagy az eredeti szövegben is így van, de végig az ment, hogy gyilkos, gyilkos, gyilkos, noha spoiler Strangerson kisasszony ellen nem sikerült a merénylet. Tehát merénylőt üldöznek, nem is gyilkost.)
Végezetül nem tudok elmenni amellett, hogy az elbeszélő elég sokat reflektál saját elbeszélői voltára, idéz újságcikket, és egy ponton Rouletabille saját jegyzeteit közli, sőt, egy helyen el is határolódik az ifjú újságíró stílusától, és ez nekem legalább annyira tetszik, mint a krimiszál.

Jó kis olvasmány volt, s nahát, itt is találkozhatunk valakivel, akinek a logikája messze felülmúlja minden más szereplőjéét, sőt, akár az egész emberiségét… :-)