Tündöklő hanyatlás…
Eriont látni… nem ez az.
Minden út Erionba… ez sem.
A Bukott Angyalok városa… még mindig nem az igazi.
Erion, mint megtestesülése a MAGUS eredeti alkotói végzettségének, egyfajta monumentális ókori-középkori városállam, mely dacolva mind önnön világának realitása, mind az az olvasói képzelet befogadó képességével. Jó 500 mérföld hosszú,100 öl magas falaival, 10 milliós népességével közel akkora, mint Pest megye csak 10 annyian lakják.
Erion, az a képtelenül nagy város saját súlya alatt omlik össze, közben viszont éppen ez az irdatlan tömeg akadályozza meg abban, hogy ez be is következzen.
A novellás kötet bár öt művet tartalmaz, valójában egyetlen műért íródott, minthogy az olyan súllyal és erővel uralja az egészet, hogy olyan, mintha a többit csak azért tették volna mellé, mert ez éppen nem rúgott egy regény hosszúra.
Ragadozók: anélkül, hogy az ember tudná, ki-mi-merre-miért-honnan-hová, nehezen értelmezhető darab. Inkább kicsit olyan, mintha két – szigorúan az erősen részrehajló regényírók által terelgetett karakterről szólna, akik két különböző kalandot élnek meg a Városok Városában, hogy aztán egy röpke „tudhogyértsd” pillanatra lepacsizzanak a végén.
Varjúszárnyak: Hasonló mű, főleg mivel az alkotók által rendkívül előnyben részesített istenség köré írták. Amennyiben nem tudja az ember a hátteret, akkor nem kapja meg a teljes képet a novella történetéről. Ha viszont tudja, akkor az elég hamar lelövi a csavart.
Ricaro tévedés: Kicsit, nem is kicsit modul illatú a történet, ismét csak jelentős háttér ismeret igénnyel. Az egyesszám első személyű elbeszélés sokat javít rajta, ám nem menti teljesen.
Lágy szélben, lazacszín hold alatt: Na ez egy igazi csemege. Bár az alapszituáció egy olasz maffia – jakuza háború, ynevi megfelelője, a ’80-as évekből jelentős mennyiségű Keresztapa utalással, mégis azzal, hogy inkább kisregény, sem novella kap elég helyet és időt a karakter ábrázolásra, az ok-okozati összefüggésekre, de legfőképpen arra, hogy megkedveljük a történetet, mely elmondani készül.
Nyilván akadnak benne olyan momentumok melyek homlok egyenest szembemennek azzal, amit a szerepjátékban megtapasztaltunk Ynevből, de ez inkább a játék, sem a mű hibája.
Az a fajta történet, mely emlékezetes marad és amikhez hasonlók egykoron a maguk csendes módján, de meghatározták a MAGUS-t Jó értelemben.
Fekete vér: talán nem véletlen, hogy a Ragadozók írója jegyzi ezt is, így itt is erős a játékos ráhatás, hiszen egyik alap tétele, hogy megválaszolja miként lesz egy szigorúan, klán hűségre nevelt fejvadászból kalandozó – erre gondolom oly sokan keresték annak idején a játékosi választ, remélhetőleg elrugaszkodva a sablon verziótól miszerint „mindenki kihalt rajtam kívül”. A történet így egy e köré felépített áfiumfutam, melyre szintén a nonszensz módon megalkotott Erioni Falban kerül sor. Én értem, hogy nagy ez a Fal, meg régi, meg minden, ám ez akkor is egy városfal. Egy élő város fala, de akár egy különálló univerzum is lehetne és elképzelhetetlenné teszi miként szolgálná valódi funkcióját, ha mint ahogy a könyvben áll, több részére, ember a lábát nem meri rátenni, nem hogy benyitni egy-egy ajtón.
Előnye a kötetnek, hogy viszonylag kis léptékű történeteket tartalmaz, így nem esik abba a hibába, hogy minden karakternek meg kell akadályozni a világ végét – kétszer.
Hátránya viszont, hogy erről az előnyös tulajdonságról gyakran lemond a zavaros misztikum, és zagyva világépítés kedvéért, amik lassan, de biztosan, kötetről, kötetre összeadódva végül ahhoz vezetnek, amiként a mai Ynevet ismerjük.