Kiálts ​farkast (Kiálts farkast 1.) 82% 82 csillagozás

Ezt nehezen gyűrtem le. Pedig jó ötletek, sőt korát meghazudtoló elképzelések vannak benne.
Viszont előfordult, hogy unalmasnak találtam, valahogy a stílusa nem fogott meg, vagy talán a cselekményvezetése… Folyton úgy éreztem, megakadunk valamin.
Az író sokat tesz azért, hogy ne kedveljük meg különösebben a főszereplőket. A pozitív fél gondolataiba nem látunk bele, és tulajdonképp az lett, hogy nem volt izgalmas, hogy sikerül-e célját elérni vagy sem. Ez a Kefehajúzás is eléggé fura, tehát hogy a főszereplő egy külső tulajdonságát ennyire hangsúlyozni kell, és folyton ezen a nevén szólítani. (tényleg mi is a valódi neve? ;)
De képzeljük el, mondjuk egy elfet, akit egy könyvben egyfolytában hosszúfülűznének.
Végén már vicceskedtem magamban, a másik főszereplőt, Pauknert meg olyannak képzeltem el, mint a Austin Powers főgonosza, Dr. Evil. Kb. olyan teátrális volt, meg persze csúnya is a leírás alapján.
Azért azon elgondolkodtam, milyen lenne filmben. És igen, szerintem nagyon jól működne, látványos dolgot lehetne kerekíteni belőle, mert a háttérvilág viszont nagyon is hangulatos és fantáziadús, a gondolkodó plazmával, a mutánsokkal, űrháborúval és a XXI század végi Budapesttel együtt.

Gáspár András ezen korai regénye közeli rokonságot mutat az Ezüst félhold blues című, szintén korai könyvével. Hasonló a főhős, és vastagon árad belőle a korszak hangulata.

Vogel Zsigmond, a „kefehajú” – ez a megnevezés a narrációban több tucatszor szerepel, és már az első említésnél idegesítő – főhős megjárta a galaktikus háborút, és most lassan itt az ideje, hogy kezdjen valamit az életével itt a Földön. A háború jellege (egymással nem kommunikáló emberiség vs idegenek) és a Földre való visszatérés mutat némi rokonságot Joe Haldeman Örök háborújával, és ez hasznos lehet az olvasónak olyan szempontból, hogy betöltse magában az információs lyukakat – a szerző ugyanis nem viszi túlzásba ezen háborús háttér leírását. Vogel ehelyett ebben a furcsa, kiberpunk-weird-hungarikum keverék világban kavarog össze-vissza, egy viszonylag sablonos, világmegmentős sztoriban.

De a történetnél fontosabb a világépítés, amiben az összefüggések nem túl erősek, viszont az egyes elemek eléggé ötletesek magukban. A társadalmi ranglétrán való előrelépésre kidolgozott szabályok vannak, és az életben való boldogulásodat ügynök is segíti. Repülő autók és mutánsok is vannak, de ennél már elvontabb az egyik főszereplő, a világ számos pontján megjelenő, a semmiből előburjánzó plazma, amelynek láttán még Miéville és Vandermeer is elégedetten bólogatna. Erre tesz rá még egy lapáttal a budapesti környezet, ami hiába jár a 21. század végén, igazából mégiscsak a rendszerváltás előtti-környéki Magyarországot mutatja be.

Ekkor még nem volt Gáspár András akkora sztár, hogy ne merték volna szerkeszteni, illetve viszonylagos kezdőként nem uralkodott el rajta a tőle megszokott modorosság, így rajongás nélkül is élvezhető a regény. Ugyanakkor bizonyos elemek már felismerhetők, így például a „kefehajú”, mint állandó és egyetlen jellemzője főhősünknek, vagy éppen azok a segítők, akik tényleg mindent képesek érte feláldozni, holott semmi okuk nem lenne rá.

A Delta Vision kiadásában helyet kapott még néhány novella is, amelyek nem kifejezetten világbővítő jellegűek, hanem inkább korábbi, alternatív változatai azoknak a történeti- és világelemeknek, amelyekből később a két regény született.

A korról nyújtott keresztmetszetként, valamint a magyar sci-fi fontos műveként legalább egy olvasást megér.

Egy pillanatig sem vettem komolyan ezt az legendás magyar opuszt, így sokkal jobban szórakoztam, mint az Ezüst félhold blues olvasásakor. Persze ennek más oka is lehet: mintha a történet itt jobban össze lett volna rakva, vagy én kalibráltam most eleve elég magasra az ingerküszöbömet.

Kishazánk száz év múlva.
Az átlag pestinek génmanipulált gestaltokkal, kétéltű mutánsokkal és hasonló, olykor tisztázatlan körülmények között kialakult új fajokkal kell osztoznia a munkahelyeken, miközben a bérházak pincéiben és a liftaknákban szerves hulladékból és háttérsugárzásból született plazma hömpölyög. A járókelőket hittérítő plasztikpókok és reklámokat zümmögő műlegyek zaklatják, míg reggelente a Fogyasztói Titkosszolgálat ügynökei pattintják ki az embert ágyából az aktuális horoszkóppal és vásárlási tanácsaikkal.
A háttérvilág tehát pazar és igen eredeti, nem is hiszem hogy végigolvastam volna az amúgy ZS-kategóriás akciófilmek cselekményét idéző regényt, ha az űrháborúból leszerelt, amnéziás Főhős nem a jövőbe álmodott Dohány utcán, Albertfalva vagy a Vérmező felett kergetőzött volna a Főgonosszal. A történet magját(?) képező, részben intergalaktikus, részben interperszonális konfliktusból valószínűleg nem sokra emlékszem majd pár év múlva, de a pasaréti villák fellett repkedő személygépkocsik, a kaszinótoronyházakkal borított Margitsziget, illetve Mr. A. Morphe tartós emlékhorgonyt vertek a fejembe. Megnyugtató érzés volt az is, hogy ebben az őrült jövővízióban töretlen közlekedik a körúton a 6-os villamos. :) Mondom, nem nagyon kell komolyan venni az egészet…

A Kiálts farkast 2010-es kiadása számos kiegészítővel dicsekedhet. A szerző hosszú előszavában, meglehetősen markáns megfogalmazással, a rendszerváltás és az azt követő évek politikai közegében értelmezi saját művét. A kötetet pedig jó 70 oldalnyi extra zárja. Egyrészt egy enciklopédikus Függelék a mutánsok fajtáiról, illetve a növényi mérgekről spoiler. Másrészt két, ugyanebben a világban játszódó, korábban megjelent novella, 1987-ből és 1988-ból.
A másodikra érdemes talán pár szó erejéig kitérni. Vogel Zsigmond helyett, a Teremtünk, teremtőnk c. novellában a regény egyik mellékszereplője, Fellegh a főhős, akire következetesen „a borotválatlan férfi” kifejezéssel utal vissza Gáspár, nem kevésbé indokolatlanul idegesítően, mint a nagyregényben Vogelre „a kefehajú” kifejezéssel. Fellegh azonban itt még nem ügynök, hanem személyiségpszichológus, aki az összezavarodott plazmaszobrászt, Buránt terelgeti az alternatív valóságok útvesztőjében. A gátlástalan vállalkozó megtestesítője már a novellában is Pauker – igaz, temetőbogarak helyett még pszeudonáci testőrökkel gardírozva. A novella alapját nem az idegen Kalmárok ellen vívott küzdelem, vagy a két főhős személyes párbaja képezi, hanem az ún. közelmúlt-manipuláció technológia, amely a regényben egyáltalán nem kap szerepet – a szerző rövid bevezetőjéből kiderül, hogy a Két életem, egy halálom című folytatásregényben annál inkább. Ez a kis novella egyébként a Kiálts farkast egyfajta előképének tekinthető, ez a bevezető nélkül is nyilvánvaló a számos jelenet alapján, amelyek átdolgozva ugyan, de a regényben is megjelennek.

Zsigmond fiam, csak ne lennél ennyire modoros!
Hiába ez a legötletesebb és legnagyobb hatású magyar sci-fi regény a kilencvenes évekből, ha egyszerűen Gáspár modora teljesen megöli az élményt. Na jó, nem öli meg teljesen, de igencsak megnehezíti az ember dolgát abban, hogy elmerüljön ebbe a részleteiben zseniális világba. spoiler
Ugyanis a regény remek elegye a magyar valóságnak és a sci-finek, az ötletei a mai napig frissnek hatnak, plazmástól, gestaltostól, kalmárostól. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy Gáspár nagy Rejtő-rajongó, ugyanis az ő figurái inkább illenének az utóbbi regényeibe, mint a XXI. század végére, a Pauker-família története vagy a különféle reklámok (Meinl gyarmati kávé!) erre gyönyörű példák.
A történet egyszerű bosszúsztori, a főhős igazi űrmacsó, aki puszta kézzel teszi helyre a dolgokat, az ellenfél pedig egy klasszikus Bond-főgonosz. Ettől a vonaltól nem kell sokat várni, az igazi eredetisége inkább abban a furcsa eklektikusságban rejlik, amit aztán szerintem sokan igyekeztek leutánozni.
Nem igazán lehet mit mondani: ez egy érzés-regény. Annak pedig nagyon jó, az ember tökéletesen el tudja képzelni, milyen érzés egy ilyen világban élni. A többivel meg ki-ki vérmérséklete szerint birkózhat meg.
(A legújabb kiadás végén két novella kapott helyet, ezek a Vogel-univerzum kezdeti stádiumait mutatják meg, és ezekben is főleg az ötlet, és nem a kidolgozottság az értékelendő.) Mivel ez volt a harmadik olvasásom, ezért sokat rontott a dolgon, hogy minden fordulatot és sok jelenetet ismertem, más újdonságot pedig elvétve fedeztem fel. Na de talán a folytatás!

Már olvasás közben is, de főleg a végén az jutott eszembe, hogy mit szívhatott a szerző, hogy ilyen elszállt világot talált ki. A másik az, hogy nekem kissé modorosan és körülményesen fogalmazott, főleg a „kamrád” szó ismételgetésétől másztam kissé a falra. Másik, ami nem túlságosan volt szerencsés, az a kiszámíthatóság. Mivel tudom, hogy van folytatás, így tudtam, hogy nagy apokalipszis nem állhat be a szereplők életében, így pedig kissé illúzió romboló volt nekem. De ennyit a negatívumokról, mert voltak pozitívumok is.

A legpozitívabb dolog a világépítés volt. A világ részletes, fokozatosan ismerjük meg, nem tolnak a képünkbe mérföld hosszú expozíciót, ami nálam külön pluszpont. Jó az információ adagolás is, bár a fentebb említett kiszámíthatóság miatt néhol sérül, főleg a vége felé.

A karakterek érdekesek. Paukertől a falra másztam, jellegzetesen megcsapkodni való karakter, de az író elérte vele a célját. Vogel a tipikus katona, de pont ezért szerethető. A kedvencem Fellegh lett a kütyüivel és a stílusával.

Nem váltotta meg a világot nálam a könyv, de nem is volt rossz.

Az első és második részről bővebben:

https://luthienkonyvvilaga.blogspot.hu/2017/07/egy-ossz…

Nem, nem, nem. Pedig annyira akartam szeretni, tényleg. Több okból is.
És milyen kár érte. Mert tele van szupernél szuperebb ötletekkel, kreatív, újszerű, és most komolyan: ezt csak így,1991-ben? Zseni ez az ember, én mondom néktek. Ha nem hiszitek, csak annyit mondok: plazma!
De van ez a fajta stílus, amit egyszerűen nem és nem vagyok képes befogadni. Ez a mesterkélt, szépelgő, túlcizellált, modoros izé, amit bármennyire próbálok merő jóindulattól eltelten olvasni, akkor is úgy érzem, hogy itt az alapvető íráskészség hiányát látom.
És rohadtul utálom, ha a cselekmény egyik fő mozgatórugója a főhős pszichéjének ilyen-olyan manipulálása. Az amnéziánál csak egy dolgot utálok jobban: a hipnózist.
És nem jó pont, ha az író nem tud legalább a főhős számára egy értékelhető személyiséget összehozni. Hanem kefehajúnak hívja folyton, mert az olyan… elidegenítő, igen. Az meg tökre irodalmi, ugye?

Szóval. Én akartam szeretni. Igazán. De nem jött össze. Nagyon sajnálom. Van ez így. És most már azt sem tudom, akarok-e folytatást. (Bár van az a kihívás… Ehh.)

Gáspár Andrástól még nem olvastam, @acélpatkány kihívása jó alkalmat teremtett arra, hogy erre felhívja a figyelmemet, s e mulasztásomat jóvá tehessem. Mert valóban mulasztásról van szó, a Kiálts farkast stílusa és világa szerintem annyira magával ragadó, sodró lendületű, s annyira – kifejezetten jó értelemben – magyar, hogy kár lett volna kihagyni. Bár jócskán tartalmaz kiberpunk elemeket is – melyekkel szemben erős ellenérzéseket táplálok –, ez most különösebben nem zavart, mivel Gáspár Andrásnak egy olyan sajátos világot sikerült kikevernie, ami ezt is feledtetve kifejezetten élvezetessé tette a könyvet. Bár maguk az események kicsit pszichedelikusan követték egymást, nem alakult ki bennem olyan kakofónia, mint a Neurománc olvasásakor, a könyvben szereplő lények és a sajátosan magyar jellegzetességek, ez a furcsa – mai felépítését, utcaneveit megtartó – Budapest pedig különös, s érdekes módon nosztalgikus hangulatot varázsoltak Madár viszontagságai mögé.

Egy megjegyzésem lenne csupán: az Alfa Centauri – Proxima Centauri nem kettős rendszer, hanem egy hármas rendszer két tagja.*

Egy dolog viszont nagyon zavart: sajnos pont a finálé legizgalmasabb része maradt ki abból a kiadásból, amit sikerült beszereznem (Valhalla, 1997, úgy látszik, ez nem csupán az első kiadás hibája, duplázva viszont nem voltak oldalak), ezért egy fél csillagot kénytelen voltam levonni.

*spoiler

Ahogy előttem olyan sokan leírták: a könyv erőssége a világépítés: igen sajátos, egyedi környezetet alkotott a szerző a története elmeséléséhez (vagy fordítva: a történetet írta a világhoz, igazából mindegy). Amit én különösen szerettem benne, hogy remek érzékkel fogta meg azokat a dolgokat, amitől az olvasó úgy érzi, hogy a könyve kőkeményen magyar. Az. Nem csak a helyszínek miatt, ezeket kifejezetten jól esett olvasni, hanem a stílusa, hangulata miatt is.
A történetről igazából nehéz bármit is mondani, belesimul a világba a maga módján.
Nehéz megmondani, hogy számomra mi vitte a könyvet, valószínűleg az, amit @Spaceman_Spiff úgy fogalmazott meg az értékelésében, hogy „érzés-regény”. Ennél jobb kifejezést én sem találok rá.

Lehetett volna jó. Sőt, megkockáztatom, hogy lehetett volna nagyon jó.
Hangsúly a feltételes módon…

Az állandó eső helyett hóesésbe öltöztetett, kellemesen cinikus cyberpunk Budapesten, egy meglehetősen átlagos történet, kissé semmilyen főszereplővel, az idegrendszeremet erősen megkínzó tálalásban…

Budapest, 2091, karácsony előtt pár nappal. Vogel kefehajú Zsigmond nemrég tért vissza az űrháborúból. Vannak neki rémálmai, van amnéziája, barátnője, aki megvárta, meg persze egy nemezise, aki hősünk életére, általánosságban meg világuralomra törne, Vogel nőjét meg lenyúlná spoiler.
A történet egy teljesen átlagos akció sztori spoiler. Ennek ellenére lehetett volna jó, ha jól van megírva…
Én szeretem a cyberpunkot, nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet is, de minden elszántságom ellenére sem sikerült, és erről első sorban a kefehajú kifejezés tehet. Merthogy Vogelt három esetből úgy kétszer (tehát minen oldalon többször) így emlegeti a könyv, és engem valahol a tizenkettedik oldal környékén már irritált a szó, mert annyira jellegtelen, meg személytelen, hogy azt szavakba önteni nem tudom, és az amúgy sem kifejezetten mély karakter egyszerűen semmilyenné vált tőle.

Ha lehetne részletesen csillagozni, a világra becsszó, megadnám az 5-öt, mert az tényleg nagyon tetszett. A könyvben megjelenő, XXI század végi Budapest érdekes, összetett, hangulatos volt, ugyanez áll a szinte mindenütt jelenlévő plazmalényre is. Csak a világ viszont részemről nem elég arra, hogy megmentse a könyvet, így a végeredmény egy jóindulatú hármas.
Annyira azért felpiszkált, hogy tervbe vegyem a folytatást is, de előbb ki kell hevernem ezt a kötetet.

@Leonidas ajánlatára vettem meg a könyvet, ő mondta, hogy a magyar sci-fik terén Gáspár Andrást és ezt a korai művét ki ne hagyjam! :)
Szerintem megérte megvenni és elolvasni! Egyvalamit nagyon jól eltalált az író: a cselekmény fokozását és ahogy haladunk előre, annál többet értünk meg a korábban olvasottakból is. Az ilyesmit szeretem, meg a nyomozgatós részeket is. Meglepő volt, hogy néha mintha csak az ausztrál Damien Broderick: Lenni vagy nem lenni c. könyvében olvasottak jelentek volna meg előttem. Furán ismerősnek tűntek Gáspár képei! Egyébként Gáspár ezen műve készült el előbb, Broderick 7 évvel később adta ki a fent említett könyvét. Broderick egyébként bevallottan épít mások korábban írt műveiből, ahogy azt már az ottani értékelésemben is jeleztem:
„A szótéglákat, amelyeket mi, SF-írók használunk építkezéseink során, gyakran igenis el kell lopni így a korábbi írók által előre megálmodott világokból.„
Most már csak az a kérdés: Megjelent a Kiálts farkast angolul? :)