Nagyapám ​fegyvert rejteget 6 csillagozás

Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget

A ​százados úr csendes, jó humorú ember volt, aki szinte egyáltalán nem törődött a politikával. Az első világháború kitörése előtt nyugodt jómódban élte a Pajzán Farsangnak nevezett békeévek mindennapjait. Úgy élt, mint a többi budai polgár. Úgy élt, mintha az aranykor évei sohasem érnének véget.

Mi vehette rá ezt a kedélyes úriembert arra, hogy néhány évvel később egy zászlóalj felszereléséhez elegendő hadiarzenált rejtegessen a házában? Minek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a mókamester szembeszálljon az antanttal?

Gärtner-Kertész Tibor, a kései unoka kiváló alibit talált a soha nem ismert nagyapa személyében: időutazásra invitál bennünket. Korabeli sajtóidézetek, porosodó kéziratok, a magyar kémelhárítás titkos iratai, szerteágazó angol, francia, orosz források adják a korrajz alapját. A szerző előszeretettel idézi fel a száz évvel ezelőtti világ hétköznapjait, a korabeli pletykákat, hazugságokat, ostobaságokat. Kajánul mosolyog: tisztában van vele, hogy… (tovább)

Tartalomjegyzék

>!
Scolar, Budapest, 2012
280 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632443492

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

zyzmut>!
Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget

Köszönöm az írónak, hogy a sok érdekesség mellett megtudhattam, mi történt Raszputyin legnemesebb szervével, hogy a Wikipédiának külön szócikke van a nevezetes farokról, melynek puszta látványa is meggyógyítja az impotenciát. link

Roppant informatív, képekkel, korabeli forrásokkal, újságcikkekkel erősen megtűzdelt könyv. Hiteles képet kapunk arról, hogy milyen volt a közhangulat a I. világháború kitörését megelőzően, milyen tényezők kényszerítették bele a Monarchiát a háborúba. Hogy milyen volt az élet a fronton és a hátországban, hogy az elhúzódó háború miként hatott katonára és civilre. Megdöbbentő és elszomorító volt ismételten arról olvasni, hogy a győztesek milyen megalázó módon viselkedtek Magyarországgal; erről olvasni számomra mindig megterhelő.
A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy ezek a néha groteszk, igencsak mulattató részek valóban megtörténtek.

A könyvnek van „szép hozadéka” is: a kézzel írt levelek, feljegyzések gyöngybetűit látva (meg hogy a napokban örököltem meg egy gyönyörűséges töltőtollat), nagy kedvet kaptam a kalligráfiához. :)

2 hozzászólás
VNoel>!
Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget

Nehéz erről a könyvről rövid értékelés írni. Azt elmondhatom hogy nagy gonddal készítették el, a tárgyalt korszakot tökéletesen visszaadja. Olyan alkotás amit egyszer mindenkinek a kezébe kellene vennie.
A pajzán farsangtól az emberiség egyik legvéresebb és legvisszataszítóbb korszakáig követjük az eseményeket. Közben nem tudjuk hogy sírjunk vagy nevessünk, mert mai szemmel hihetetlenül abszurd dolgok történtek, hangsúlyoznám megtörténtek. Az a legszomorúbb hogy a könyv a valóban lejátszódott eseteket meséli el. A szinte bicskanyitogató témák, máskor elképesztő politikai manőverezések és a végén a fegyverek rejtegetésének komikus részletei egy régen letűnt egykori világot elevenítenek meg. Egy világot melynek hibáiból muszáj tanulnunk. Ugyanis a könyv nagyonis aktuális mondanivalóval bír.
Lassan haladtam az olvasással, de nem azért mert unalmas a téma, hanem mert folyton elgondolkodtatott, ezernyi érzelmet váltott ki belőlem. Gratulálok a szerzőnek, nem kis munka lehetett az információkat összegyűjteni.
A Nagyapám Fegyvert Rejteget egy olyan kötet amit kötelezővé tennék a diákok számára amikor az első világháborúról tanulnak. Ennél emberibben megközelíteni a pusztítás borzalmait nem igen lehet. Javaslom hogy mindenki vegye kezébe Gartner-Kertész Tibor könyvét aki teheti.

bjsz>!
Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget

A történelemkönyvek száraz évszámai után felüdülés a személyes hangvételű leírás a múlt eseményeiről. A szerző kitűnő érzékkel keveri az életrajzi stílust és a precíz, tudományos igényességű forrásmegjelölést. „Ki nem hiszi, járjon utána” – számtalan levéltár polcain át vezet a rejtélyes nagyapa története, és ha akarnánk magunk is követhetnénk a nyomdokait, egész a frontig. A lapokon megelevenedő események azonban olyan életszerűek, hogy lelki szemeink előtt filmkockaként peregnek le az első világháború előtti, és utáni évek mindennapjai.

Vikto>!
Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget

Szemléletes könyv korabeli forrásokkal, újságcikkekkel, képekkel, ennek ellenére egyáltalán nem száraz. Néhány dolgot csak említésképpen szerepeltet, amelyek utánaolvasására kedvet kaptam útközben.


Népszerű idézetek

zyzmut>!

Négy évvel később így számol be naplójegyzeteiben a katonák ruházatáról vitéz Sréter István, a későbbi honvédelmi miniszter, dandártábornok, aki az albániai összeomlás idején e katonai körzet legmagasabb rangú magyar parancsnoka:

„…a hőségben vastag téli csalánszövetruha volt a katonák meztelen testén. A ruha rongyos, foltos; ha egy-két jó nevelésű magyaromnak azt mondtam: »Mehetsz, fiam!«, ő vagy hátrafelé ment, mint a rák, vagy feszesen tisztelgett, és így szólt: »Ezredes uram, alázattal kérem, forduljon hátra, mert kilátszik a seggem«…”*

                    
* Vitéz Sréter István: Összeomlás az albán fronton. Bp., 1924. 20. o.

19. oldal

zyzmut>!

Az első világháborúban a kettős Monarchia magyarországi fele által hadba állított katonák száma eléri a hárommillió-nyolcszázezret. A statisztikai adatok szerint az elesettek, a sebesültek és a foglyok összesített száma pedig meghaladja a kétmilliót, tehát minden második katona meghal, megsebesül vagy hadifogságba kerül. Ebben a statisztikában a nagyapám nincs is benne! Pedig az „egészségesen” hazatért kétmillió katona közül is sokan rettenetes kórokkal, nyavalyákkal küszködnek. A malárián kívül mindennapos betegség a tífusz, a kolera, a vérhas, a tetanusz. A szentpétervári Kreszti börtönben sínylődő magyar hadifoglyok körében skorbut és tüdővész pusztít. De olyan egészségügyi bajok is sújtják a katonákat, amelyeknek ma már jóformán a nevét sem ismerjük. A huszárok közül sokan szorulnak ápolásra fellovaglás, azaz a combjuk belső részén elfertőződött sebek miatt. A hadiszív a folyamatos idegi és fizikai túlterheltség miatt fellépő szívizomgyulladás, a lövészárokláb furcsa neve alatt pedig a sárban, vízben álldogáló bakák elfekélyesedett lábait emlegeti az orvostudomány. És ezek azok, akik „egészségesen” térnek haza! Még 1921-ben, három évvel a Nagy Háború után is rendszeres témája a napilapoknak a hadifoglyok két tipikus betegsége, a leromlás, ami gyakran a szervezet teljes leépüléséhez vezet, és a drótsövénykórság, amely azzal jár, hogy „elposhad a lélek, meglazulnak az idegek, és fényes nappal kísérleti víziók látogatják a szerencsétlen rabot.”* 1921-ben még hatvanezer magyar hadifogoly raboskodik Szovjet-Oroszországban. Nemzetgyűlési felszólalásában Huszár Károly megemlékezik arról a körülbelül tízezer oroszországi magyar hadifogolyról is, akik erdőirtásoknál és egyéb munkáknál vesztették életüket, vagy akiket a tomszki szénbányában egy tiltakozó sztrájk után a kozákok kancsukával vertek agyon.* De akár a frontról, akár a hadifogolytáborból térnek haza a katonák, mindkét esetre azt mondja a korabeli szóhasználat, hogy a „pokolból szabadultak”.

                    
* Az Est. 1921. július 3., idézet az „Idegorvosok” című cikkből.
* Az Est. 1921. július 15.

157-158. oldal

zyzmut>!

A háború melletti általános lelkesedést a társadalom egyetlen csoportja sem kerülheti meg. Dunka Lajos erzsébetfalvai háztulajdonos országos mozgalmat indít azzal a kezdeményezéssel, hogy azoknak a lakóinak, akik bevonulnak, elengedi az augusztusi házbérnegyedet, sőt, élelemmel és útravalóval is ellátja őket.
Venetiáner Ernő, cobolyfalui állomásfőnök arra kéri a nagytekintetű ügyvezetősét, hogy méltóztassanak fizetéséből 10%-ot levonni a véderő céljaira. Egy Lipót körúti fodrász felajánlja, hogy ingyen borotválja és nyírja a háborúba bevonuló tartalékosokat. A világosi konyakgyár ezer palack gyógykonyakot küld a Vöröskeresztnek a harctéren küzdő katonák részére. (…)
A budapesti térparancsnok értesíti az átutazó tiszteket, hogy ingyen használhatják a Császár fürdőt. Hann Arnold pénzügyi tanácsos bejelenti, hogy felfüggesztik az adóbehajtásokat azokkal szemben, akiket a mozgósítás anyagilag érint. (…) Népkonyhák nyílnak, egyik a másik után. Az izraelita nőegylet Dob utcai népkonyháján például „az ebédadagok húsz fillérért valláskülönbség nélkül kaphatók”.

24. oldal

1 hozzászólás
zyzmut>!

A harctérre induló huszárkapitányok között van Kozma Miklós is, a későbbi szegedi radikális tisztek – a tizenkét kapitány egyike, leendő belügyminiszter. Két héttel a háború kitörése után így ír naplójában:

„Nekünk ebben a háborúban fene kevés a keresnivalónk! Ha győzünk is: mi semmit sem kaphatunk, de ha bukunk: mindent elveszíthetünk.”*

                    
* Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplója 1914-1918. Bp., Révai, 1931. 12. o.

38. oldal

zyzmut>!

1903-ban nagyapámék a norvégiai Bergenbe mennek nászútra. Nagyapám útlevele – a mai ember szemében – legalább három meglepő dolgot tartalmaz. (Az, hogy nincs benne fénykép, végülis érthető. A hatóságok a fényképet legfeljebb körözött bűnözők felkutatására használják, nem úriemberek azonosítására.) Az első, ami meglepő, hogy a keresztnevét franciára is „lefordítják”, így a magyar Tibor név mellett ott szerepel a hozzá legfeljebb csak hangalakban hasonló „Thibaud” név is. A második, hogy a lakhelye (lieu d'appertance) alatt csak annyi szerepel, hogy: „capitale” (főváros). A harmadik meglepő dolog, hogy nagyanyámnak nincs saját útlevele, ő a „noms des compagnons” (az útitársak nevei) alatt szerepel. Csak annyi, hogy: Margit neje", franciául meg csak: „son épuse”. Az utazó személy leírása alatt semmi! Ha egy úr azt nyilatkozza, hogy a feleségével utazik, az úgy is van. (Ha pedig a vele utazó hölgy mégsem a felesége, az legyen az ő baja, a hatóság nem is akar tudni róla…)
Az I. Ferenc József, Ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország apostoli királya ő felsége nevében kiállított útlevél belső borítólapja a következő figyelmeztetést tartalmazza magyar és francia nyelven:

„A Szerbiába vagy Romániába szóló útlevél tulajdonosa köteles Szerbiába való belépte után 24 óra – Romániába pedig három nap – alatt, a legközelebbi császári és királyi osztrák-magyar ügynökségnél személyesen bejelentkezni.”

59-60. oldal

zyzmut>!

„HÁROM NYAVALYA pusztítja Magyarországot: a kivándorlás, Ausztria és a tuberkulózis.”*

                    
* Az Est. 1914. április 22., szerda.

60. oldal

zyzmut>!

A legkönnyebben Raszputyin gyilkosai menekülnek meg a számonkérés elől: gyakorlatilag büntetlenül megússzák a merényletet – az ifjú (huszonöt éves) Dmitrij nagyherceget a perzsai Kaswinba „száműzik” a vezérkar mellé, a perverznek ismert Félix Juszupov herceget pedig a cár egyszerűen „hazaküldi” kurszki birtokára. Puriskevicset, aki a „feketeszázak” egyik vezére és a zsidóellenes pogromok egyik irányítója, még csak le sem tartóztatják! Nem meglepő, hiszen az ő mozgalma hirdeti, hogy a cár Isten személyes küldöttje.

71. oldal

zyzmut>!

(Ismert tény, hogy Raszputyin – az ördögűzés ürügye alatt – még egy apácát is teherbe ejtett Caricin városában.) Grigorij „atya”, a „bozsij cselovek”* országszerte hirdeti, hogy Oroszország Isten akarata ellenére kezdett háborút, és hogy ez a háború Isten ellen való vétek. A háború kitörésekor Raszputyint a falujában ápolják: volt szeretője, egy szentpétervári kurtizán ugyanis késsel megszúrta. Az orosz okkultista arisztokrata körök szerint egyszerű a magyarázat a háború kitörésére:

„Ha a sztarec itt van, nem tör ki a háború! […] Nagyon nagy baj, hogy (Raszputyin) nem volt velünk s nem nem világosította meg a cárt! Látja – mondja P. grófné a francia nagykövetnek – min múlhat egész birodalmak sorsa: egy utcalány bosszút akar állni egy koszos muzsikon […] s tűzbe és vérbe borul az egész világ!”

Azaz: egyes befolyásos cári udvari körök úgy vélték, hogy a Nagy Háború egy féltékeny kurva miatt tört ki…

                    
* „Isten embere”, „a vallás megszállottja” (orosz).

89. oldal

2 hozzászólás
zyzmut>!

Ahogy a korabeli sajtó ismételten hangsúlyozza, „a magyar vezényszó ügyét a legfényesebb szónoklatok és a leghevesebb ellenzéki küzdelmek sem tudták előre vinni”* Botrány viszont akad bőven, főleg amikor a magyar bakának nem áll a nyelve a németre. Ady Endre írja 1899. október 21-én:*

„Néhány nappal ezelőtt vérlázító eset történt Debrecenben. Nem egyetlen! Hasonlókat olvashattunk több vidéki és városi lapban. Börtönbe dobják a magyar embert, mert annyiszor elnyomott, drága anyanyelvén egy szót mert szólani.”

Történt ugyanis, hogy egy Zorscich nevű kapitány öt nap szigorú elzárással büntette Takács Miklós debreceni bakát, mert az egy katonai szemlén harsány „Jelen!”-nel válaszolt az előírásszerű „Hier!” helyett. Ady így folytatja:

„Még néhány évvel ezelőtt felzúdult volna az egész magyar közvélemény a katonai önkény ilyen páratlan brutalitásaira. S most? Ki törődik vele? […] Zorsich kapitány úr nyugodtan szivarozhat és börtönözhet…”

(…)
Nem sokkal a Nagy Háború kitörése előtt a magyar vezényszó ügye groteszk véget ér. A magyar vezényszót ugyanis maga a bécsi (!) hadtest parancsnoka rendeli el 1914. április elején. A rendelet fogyatékossága, hogy a magyar vezényszó használata kizárólag az öngyilkos-jelöltekkel való használatra korlátozódik. A bécsi hadtestnél 1914 elején ijesztően megszaporodnak az öngyilkosságok (akkoriban „életúntak”-nak nevezik őket).
A vizsgálatok kiderítik, hogy a bakák rendszerint valami jelentéktelennek gondolt sérelem vagy összetűzés miatt dobják el az életüket. A hadtest-parancsnok úgy akarja rábírni a katonákat a „gyöngy-élet” elfogadására, hogy ezentúl a káplárok kötelesek anyanyelven kiverni belőlük az önpusztítás könnyelműségét:

„Ha a cseh káplár ezentúl meglátja, hogy a szegény alföldi gyerek nagyon búsan lógatja a fejét, hát köteles lesz odamenni hozzá s magyarul kioktatni róla, hogy az öngyilkosság férfiatlan, katonátlan, gyáva és vallásellenes cselekedet. Ne lőjön hát magába […], s ha már mindenáron meg akar halni, várjon, míg leszolgálja a három esztendejét. A civilnek semmi gyávaság se szégyen…”*

                    
* Az Est. 1914. április 4-i vezércikke.
* Ady Endre: Haladás című cikke a Debreceni Főiskolai Lapokban.
* Az Est. 1914. április 4-i vezércikke.

104-105. oldal

2 hozzászólás
zyzmut>!

A Nagy Háború első évében a Vásárcsarnokban egy kiló cukor ára még 86 fillér, öt évvel később kereken 90 korona, már ha egyáltalán lehet kapni. A feketepiacon ennek két-háromszorosát is elkérik. Egy szakmunkás órabére ugyanezen idő alatt 70 fillérről 15 koronára emelkedik. Sokan a cukrot már csak hírből ismerik. A közélelmezési minisztérium tájékoztatása szerint: „Budapest húsellátásában az áruhiány mérhetetlen drágaságot idézett elő. A közepes jövedelmű tisztviselő és a munkásember hússal való táplálkozásra nem is gondolhat…”
(…) Az 1914-es árakhoz képest az élelmiszerárak legalább ötvenszeresre, a ruhaárak csaknem százszorosra emelkednek. A közalkalmazottak fizetése havi 12-15 svájci franknak felel meg.
(…)
1914 júniusában 100 magyar koronáért még 104 svájci frankot adnak, 1921 decemberében már csak 0,76-ot,* és az infláció még csak ezután kap igazi lendületet.

                    
* Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország gazdasága az első világháború után 1919-1929. Bp., Akadémiai, 1966. 84. o.

252-256. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Baráth Katalin: Az arany cimbalom
Böszörményi Gyula: Szer'usz világ
Száraz Miklós György: Apám darabokban
Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert
Silingi Terézia: Ómama nyaklánca
Kuncz Aladár: Fekete kolostor
Egry Gábor – Kaba Eszter (szerk.): 1916 – a fordulat éve?
Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság
Bánffy Miklós: Emlékeimből
Vladislav Vančura: Három folyó