Szüleim ​gyémántja voltam 77% 13 csillagozás

Mert olvasni is jó, meg aludni is jó. Mikor olvasok, úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna bennem, és ez gyönyörűség; mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem volna egy másik emberben; és ez is gyönyörűség.

– Mi az a költő? – kérdeztem tovább.
Apám felelte:
– A költő, fiam, verseket ír. Az olyan ember, látod, hogy annak a király is köszön.
Eltűnődtem ezen a magyarázaton.

Ha városi ember volnék, a szobám falán ott volna a vető ember képe. Annak a mozdulataiban van valami, ami a teremtést cselekvő ősszellemet juttatja az eszünkbe. Így vethette Ő a végtelenség fekete mezején egyet-egyet lépve a csillagokat.

"- Mondottam pedig neki, hogy ne járjon soha ökörfarkkóró nélkül.
Rátette a parazsat a pipájára, és mindannyiszor lehunyta a szemét, valahányszor megszítta.
Csak néztem.
– Mit beszél kend az ökörfarkkóróról?
– Azt, hogy mért nem vitt magával.
– Minek vitt volna magával?
– Annak, hogy mikor boszorkány röpül a feje közelében, hát suhintson rá vele.
– Hát még kend is hisz a boszorkányban?
– Hisz a fene – felelte szelíden –, csak úgy eszembe jutott."

„…amint a kutyából nem lesz szalonna, a rókából meg kutya nem lesz soha.”

Ami falunkban is vannak olyan történetek, aminőket regénynek szoktak nevezni. Csakhogy a mi regényeink nem olyan karikásak, nem olyan formásan megszabottak, mint a könyv-regények. A mi regényeinknek többnyire csak eleje van, meg közepe. A vége mindnek egyforma: csak egy fakereszt, amit letűznek a földbe a regényhősök feje fölé.