„Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.”
A tízcsillagos könyv. Plusz szerintem az, amit életem során a legtöbbször olvastam (de az első háromban biztos, hogy benne van). Meglátva a szégyenletesen kevés 78%-ot kicsit bekukkantottam a rossz értékelések közé, hogy vajon miért… ja, igen, hogy 90%-uk úgy értékeli, hogy valamikor, nagyon régen kötelező volt és gyerekkorukban el kellett olvasni és annyira emlékeznek, hogy unalmas volt… Na igen, kérem szépen. Én is emlékszem, hogy utáltam a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, A kőszívű ember fiait és még sorolhatnám, de nem fogok leülni huszonöt évvel később, hogy egy csillagot adva értékeljem, hogy nem tetszett (majd egyszer újraolvasom és akkor igen). Örülnék, ha az értékelők nem egy homályos, gyermekkori érzetükre hivatkozva húznának le könyveket (azon meg egyszerűen nyerítenem kell, hogy milyen könyveknél virít 90%-nál magasabb értékelés). Külön köszönet @boglinc-nak, aki nagyon korrekt értékelésében elismerte, hogy újra kellene olvasnia a kötetet, s így csillagozás nélkül adta le voksát, remélem, újraolvasod majd és tetszeni is fog ! :-D
Bizonyára gyerekként sokakat megijesztett a kötet oldalszáma és tartalma, így volt ezzel a nővérem is. Mikor megkapta kötelező olvasmányként (jól látom, hogy hatodik osztályban? volt kötelező), odajött hozzám (3.5 évvel vagyok fiatalabb, ergo 2-3-os lehettem), hogy olvastad, ugye, mondd el, mi van benne, hogy felelhessek belőle. És én elmondtam. Mert már olvastam! :-D Már akkor is imádtam és most is, két éve is olvastam de még a molyon se jelöltem, de most rájöttem, hogy nem írtam még értékelést, úgyhogy ideje volt erre hivatkozva (na persze) újraolvasni :-D
Mi a fene az, ami nem tetszik ebben a könyvben másoknak? Ez a könyv tele van humorral, csatával, fordulattal, eszes, bátor, erős férfiakkal (sóhajt, főleg a mai romantikus regények „macsóira” gondolva), s tegyük hozzá: nőkkel, valamint hazafias érzelmekkel, történelemmel. Lehet belőle tanulni, lehet rajta elgondolkodni, lehet rajta izgulni! Olvasása közben még én, aki nem tartom magam egyáltalán hazafinak, legszívesebben időgépbe ülnék és visszamennék oda, hogy bemehessek a várba és büszke magyarként harcolhassak a többiekkel! Akkor is, amikor borzongató a látvány (és tényleg, gondoljátok magatok a várfalra, és erre a látványra és hogy valaki ezt tényleg látta-átélte-megharcolta! hát nem borzongtok bele?!):
„Százötvenezernyi emberarcú fenevad. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkuszban készült, vértjük derbendi acél, lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való, ágyúikat Európa legjobb öntői alkotják meg, puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan.
S velük szemben?
Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi, hitvány ágyú meg holmi lyukas vasrudak: ágyúnak nevezett szakállas puskák.”
Gárdonyi gyönyörűen ír, annyira magyarosan, szeretettel telve, szívvel-lélekkel, hogy az ember szíve összefacsarodik:
A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófa láda töredékei, könyvek, gabonahulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy fekete ruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik, a két karját szétnyújtva. S fekete vértócsa van körülötte.
Az a papnak az édesanyja.
– Itthon vagyunk – mondotta a pap, Gergelyre fordítva könnyekben ázó orcáját.„
Ugyanakkor számtalanszor (még a csaták között is) átszövi a humor a regényt, amit főleg Tulipánnak, illetve a cigánynak köszönhetünk:
”- No, maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.
– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Túljárok én még a feleségem eszén is.
S jónak látta utánatenni:
– Mikor józan vagyok."
„- No, cigány – mondja –, te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.
– Hát tehetek én róla? – feleli a cigány. – Egy se gyün oda, ahun én állok, verje meg a Devla!”
A szereplők nagyon jól kidolgozottak, köszönhetően annak is, hogy már évekkel korábban megismerjük őket és követjük sorsukat. Nemcsak Gergőét és Éváét, de Dobót, Mekcseyt, Sárközit és sok más „mellékszereplőt” is. Így mire Egerbe érkezünk, már mind jó ismerős, izgulhatunk értük rendesen. Hatalmas elszántság, bátorság van bennük, s ha belegondolunk, hogy abban az időben milyen sebeket kaptak (és milyen orvosi segítséget), hát, megnézném, a mai bátrak közül hányan állnának oda a várfalakra!
„Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl.”
S végezetül:
„Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.”
MEGÉRDEMLIK!