Tl;dr: egyre nehezebb meghatároznom, hogy mit is várok el ezektől az összesítő antológiáktól – ugyanakkor panaszkodni sem tudok. Nem mondanám azt, hogy a kötetre gondolva azonnal egy csomó kiemelkedő/emlékezetes novella az eszembe jut, de ha végignézem a tartalomjegyzéket, nagyon sokról beugrik valami jó. Egy érdekes ötlet, egy szerethető hangulat, egy szép stílus, egy ügyesen bemutatott karakter vagy szituáció – szóval elég jó áttekintő kötetnek érzem.
Folyószöveg: http://ekultura.hu/2020/03/17/gardner-dozois-szerk-a-le…
És akkor egyenként.
Eleanor Arnason: Csontok fazekasa
Csudajó Le Guin-hangulatú és stílusú elbeszélés. Talán egy kicsit hosszabb volt a kelleténél, de én nagyon szívesen merültem el az atmoszférában, a lassan-finoman csordogáló felfedezésekben és életekben, no meg ebben a különleges társadalomban.
Charles Stross: A kóbor farm
Buggyant hommage? Nekem nem annyira jött át a stílus és a humor – jópofa ötletek tényleg, de most nem, pedig általában bírom Stross-t.
Ian McDonald: Kicsi istennő
Szinte mindig rajongok a McDonald-féle egzotikumért, de itt egyszerűen nem tudott elkapni. Furcsa volt a kétszeres fókusz (istennőként és utána), emiatt nem mindig éreztem, hogy tart valahova, a főszereplőhöz pedig egyáltalán nem sikerült közel kerülni.
Paul McAuley: Halálraítéltek
Kompakt, nem túl összetett, de tisztességesen végigvitt történet, viszont kicsit hiányoztak a motivációk, hogy valóban átélhető legyen.
Michael Swanwick: Ónláp
Kicsit sehonnan nem érkező, sehová nem tartó novella, valahogy az előzmények nélkül nem igazán tűnik izgalmasnak vagy átélhetőnek ez a történet. Pedig a világ és a szituáció még érdekesnek is érződött.
Robert Reed: Jóhegy
Összeomló társadalom és férgek! Izgalmas ötletei voltak az elbeszélésnek, de nekem nagyon száraznak és hosszadalmasnak érződött, nem mindig tudtam ráhangolódni. Talán mert olyan volt, mintha az összeomlás közben nagyon furcsa dolgokra koncentrált volna, vagy csak szimplán mintha nem sikerült volna befejezni.
Kage Baker: Hol aranyalma is terem
Szép nyugodtan haladó marsi novella arról, hogy igazából sosem az a jó, ahol éppen vagy. Bár a fiúk mintha idősebben viselkedtek volna a koruknál, és mintha maga a cselekmény is elég véletlenszerűen szerveződött volna, élveztem a hangulatát és a dühöngő srácok élményeit, rácsodálkozásait, problémáit.
Alastair Reynolds: A szánkészítő lánya
Nem túlságosan különlegesnek, de szépen megírtnak tűnő történet. Nem nagyon szolgál meglepetéssel, újdonsággal vagy egyedi koncepcióval, viszont élvezet figyelni, ahogy a főszereplő lány karaktere kibontakozik.
Greg Egan: Glória
Az első pár oldalon nagyon nehéz volt átvergődni magam (hiába, menthetetlenül untat a hard sf), de utána, ahogy lett történet és motiváció, már egészen élveztem – nagyjából az elég gyengének tűnő befejezésig. Érdekes volt, amit a civilizációkról/kultúrákról írt, de most sem lettem Egan-rajongó.
David Moles: Finisterra
Hirtelen a McDonald-féle egzotikum jutott az eszembe, de emellett Moles nagyon izgalmas, a képzeletet megragadó világot is bemutat – kifejezetten gazdag lehetőségekben (vajon játszódik erre más is?) ez a hatalmas élőlények hátán élő gázóriás-világ. Ugyanakkor a cselekmény nem tűnt annyira erősnek, mintha maga sem tudta volna, pontosan miről és hogyan akar mesélni; különösen a vége lett csalódás.
Daryl Gregory: Lord Grimm illusztrált életrajza
Jópofa szuperhős-történet, duplán a másik oldalról bemutatva. Nem mondanám, hogy a szereplőihez nagyon tudtam kötődni vagy nagyon élveztem a stílust, de a hangulatot és az ötleteket abszolút tudtam értékelni.
Robert Charles Wilson: Utriusque Cosmi – Mindkét kozmosz
Na, ez bizony Új Űropera volt a javából! (Ez a kötet a különböző legjobb-válogatások mellett nem akar valahol esetleg megjelenni magyarul?) Imádom azokat a sci-fiket, amik ilyen távlatokkal dolgoznak; azt hiszem, nekem nagyrészt ezt jelenti a zsáner.
John Kessel: A Helvét Reneszánszt megelőző események
Buggyant űropera – szórakoztató őrültség űrhajókkal, szektával, színdarabokkal és istenekkel. Meglepően működő egyveleg, bár azt hiszem, a világkoncepció mögé nem akarok nagyon nézni, ugyanakkor ebben a terjedelemben mókás volt olvasni.
Maureen McHugh: Haszontalan holmik
Szomorú, kilátástalan, fókusztalan novella, élmény elmerülni az érzelmei között. Szinte már banális történet, alig-alig sci-fi, de erősen épít karaktert, nagyon hamar átérzünk mindent. Talán azért is működik, mert olyan közelinek érződik ez a jövő; mindenesetre hatott.
Sarah Monette és Elizabeth Bear: Mongúz
Nahát, most tudtam meg, hogy a Katherine Addison valójában álnév (és Sarah Monette-et rejti). A boojum hajó nagyon izgalmas, ígéretes ötlet, amivel érdekesen próbált kezdeni valamit a szerzőpáros, bár ez a cselekmény annyira nem nyűgözött le.
Adam Roberts: Haj
Nagyon bírtam a stílusát és a karakterei is kifejezetten emlékezetesek. Érdekesen mutatja be a világot, illetve illeszt hozzá részeket. Kár, hogy mindez nem nagyon társult érdemi cselekménnyel, csak egyfajta alibizással, hogy minden másnak keretet adjon. De a stílus tényleg király volt.
Peter Watts: A dolgok
A sci-fi horror nagyon ritkán működik nálam, ez a típusú szöveg pedig extrán érdektelen nekem. De A dolog rajongói biztosan értékelik, mert amúgy a koncepció jónak tűnik.
Allen M. Steele: A Mars császára
Óda a Marsról szóló irodalomhoz – nagyon szerethető és kellemes novella.
Yoon Ha Lee: Virág, Kegyelem, Tű és Lánc
Inkább egy ötletkezdeménynek, egy koncepció végiggondolásának érződik, mintsem hagyományos novellának. Annak viszont igen jó: izgalmas elmejáték.
John Barnes: Marsi szív
Profin előadott, szép történet. A narráció és a stílus nem nagyon adott hozzá sokat és tulajdonképpen az egészben nem volt sok – de szép volt, és néha ez is elég.
Stephen Baxter: A Vénusz megtámadása
Bizonyos értelemben klasszikus stílusú novella az emberek kicsinységéről és hiúságáról, de a tálalás módja mégis izgalmas. Ügyesek a felmerülő ötletek, meglehetősen rémisztőnek tűnnek a novella cselekménye utáni események és bár inkább csak funkciót töltenek be, a nézőpontok (fókuszpontok) kellemesen segítenek az átélésben.
Indrapramit Das: Napsirató
Különös fantasztikum, még a sci-fiségében sem vagyok teljesen biztos. Viszont egyértelműen ráhangolódást kíván: ez nekem nem annyira sikerült, főleg, hogy inkább a háttér, a hangulat, a világ lehetne behúzó, a történések kevésbé.
Pat Cadigan: A lánylény, aki átment szusiba
Állati szokatlan stílusban előadott történet állati szokatlan lényekről. Jópofa és ötletes, szó se róla, de amiért igazán meg tudtam szeretni (még ha néha kicsit bele is gabalyodtam a szusikba), hogy ezen túl, közvetve a mi világunkról is mesél.
Lavie Tidhar: A mémtáros
Engem Tidhar valahogy mindig megtalál. Valószínűleg részben a stílust élvezem annyira, mert mindig annyi érzelmet, annyi réteget érzek benne, hogy az már rögtön hatással van rám. Persze akármilyen környezetben, akármilyen ötletekkel és karakterekkel mesél, Tidhar szinte mindig hangulatprózát ír – ez pedig most is szinte tökéletes volt. Annak külön örültem, hogy ezt a témát nem ijesztő-rémisztő oldalról fogta meg, szimplán csak természetesnek érződött.
Carrie Vaughn: A legtöbb, ami tőlünk telik
Mondhatnám, hogy szentimentális, de valójában inkább úgy gondolom, hogy csodálatosan lelkesítő és szerethető történet. Álmokról, felfedezésről, jelentőségről és az ember helyéről a kozmoszban – rövidke, de annál megértőbb, átérzőbb, szimpatikusabb novella.
Ian R. MacLeod: A felfedezett ország
Szeretem az ilyen karakterek felől közelítő, a világról éppen csak mesélő, inkább a szereplők élményét bemutató novellákat. A végső csattanó nekem annyira nem kellett volna, viszont ahogy mesélt erről a különös helyről, ahogy visszaemlékezett a főszereplő a korábbi eseményekre, ahogy bemutatta a kapcsolatukat, az tényleg parádés.
Nancy Kress: Pályák és ösvények
Nehéz volt elhinnem a narrátort. Nagyon nem éreztem fiatal lánynak – kivéve a párbeszédekben –, valahogy az egyes szám első személyű narráció stílusához nekem nem volt hiteles ez a személyiség. Részben emiatt a családi problémáit sem igazán értettem – bár érezni vélem, hogy mi áll az egész mögött, de mégis nagyon furcsának és hihetetlennek tűnt az egész hangulata. Úgyhogy hiába olvastam szívesen az eseményeket, átérezni nem tudtam.
Elizabeth Bear: Csak a kezem figyeljék
Black Mirror-szerű, ijesztő közeli jövő, izgalmasan felépítve, talán némileg megúszós befejezéssel. Bár azt hiszem, egy kicsit túl egyértelmű, hogy miről is akart itt Bear beszélni, de mégis élvezetes novella: tetszett a főszereplő érzelmi hullámzása, ahogy megtapasztalja ezt a világot.
James Patrick Kelly: Majd egyszer
Meglepően és izgalmasan induló novella, amiből mintha a végére nem annyira lett volna semmi. Olyan érzés, mintha a szerzőnek lett volna egy érdekes ötlete (ezúttal a szaporodással a főszerepben), de a köré írt történet már nem tudott volna felnőni hozzá.
Ken Liu: Egy teherszállító zeppelin útjának krónikája (A Pacific Monthly Szállítmányozási Évkönyvéből, 2009. május)
Inkább szép, mint izgalmas. Kicsit nosztalgikus-felelevenítő, ódaszerű emlékállítás jellege van. Magabiztosan, ügyesen vezet be a bemutatott kapcsolatba és szépen rajzolja meg a hátteret hozzá, élveztem olvasni, még ha nem is lesz annyira emlékezetes.
Aliette De Bodard: Három csésze gyász, csillagfénynél
Szép történet a gyászról és arról, hogy hányféleképpen élik meg az emberek, és hogy mit is jelent valójában a halál és a szeretett ember távozása.
Sam J. Miller: Jégtömbök
Még mindig az egyik kedvenc novellám, újfent teljesen maga alá temetett.
Gwyneth Jones: Tudatosok
Még mindig nem tudom értékelni ezt a novellát, másodjára sem éreztem kevésbé zavarosnak vagy érdektelennek.
James S. A. Corey: A változás foka
Viszonylag klasszikus tematika, ismert problémák, a központi karakter vívódásai és szorongásai miatt mégis hatásosnak érződik. Keserédes, valahol szép, valahol zavarba ejtő történet.
Rich Larson: Jónás és a Róka
Talán az egyik legkevésbé nagyra törő és talán részben emiatt a legszimpatikusabb Larson-novella, ami eddig magyarul megjelent. Szerethető, nem túlbonyolított, de érzelmekkel azért ügyesen árnyalt családi helyzet, háttérben forradalommal – a sci-fi ötlet éppen csak belecsúszik, de szervesen illeszkedik. A nagyon fiatal szereplők ellenére sem volt idegesítő, ez már külön pluszpont.
Kathe Koja és Carter Scholz: KIT: összeszerelést igényel
Viszonylag átlagos alapötletre (öntudatra ébredő MI) közel sem olyan átlagosan megírt történet – ugyanakkor némileg olyan érzés, mintha lerántva a verbális tűzijátékot, nem sok maradna. Pedig a végére még érdekes is lett.
Ray Nayler: Téli társidő
Nagyon szépen elmesélt párkapcsolat – egy kicsit idegen, de bizonyos szempontból elég hihető világban. Nem mondom, hogy minden részlet tiszta lett a végére, de a karakterek egymáshoz való viszonyát és érzéseit hatásosan, érzékenyen ábrázolta.
R. S. Benedict: Angol nevem
Brutális és csodálatos. Fájdalmas és gyönyörű. Talán még jobban a hatása alá vont, mint első olvasásra.