Inkák ​és konkisztádorok 7 csillagozás

Garcilaso de la Vega, az Inka speciális figurája a spanyol XVI-XVII. századnak: apja spanyol konkvisztádor, anyja indián hercegnő, így ő maga kétféle civilizáció között lebeg, mint Mohamed koporsója. Ha a kultúrát tekintjük a nemzethez tartozás mércéjének, hősünk egyértelműen spanyol: tökéletes spanyol nyelven ír, és a spanyol kultúrát (inkvizícióstul-mindenestül) vallja magáénak – sőt, több is a spanyolnál: európai, aki olasz szerzők műveit olvassa és fordítja. Ráadásul a spanyolok oldalán harcol a kontinens különböző háborúiban, valamint a lázadó granadai moriszkók ellen. Ugyanakkor ismeri az inka legendáriumot, és alighanem az elveszett civilizáció emléke egyfajta aranykorként jelenik meg tudatában. Ez a fajta kettősség különös dinamikát ad e kötet mindhárom írásának.

Az első részben Vega igyekszik olvasójának összefoglalni az inkák birodalmának történetét – érződik a szövegben az az akarat, hogy pontosítsa korának jellemző tévedéseit. Hangsúlyozza, az inkák nem voltak kannibálok, és egyáltalán: nem barbárként tengtek-lengtek a hófödte csúcsok alatt fűmagon meg erdei bogyón élve, hanem komoly, tiszteletreméltó kultúrát hoztak létre, ami – és ezt Vega külön hangsúlyozza – bizonyos párhuzamokat is mutatott a keresztény civilizációkkal*. Ebből fakad érzésem szerint az író első problematikája: ha az inka civilizáció olyan csodás és remek és hipiszupi volt, akkor vajon hogyan tudja majd eladni a második részben, hogy a spanyol hódítók a jó fiúk, akiknek örülni kell? Megoldása az, hogy a konkvisztádorok érkezését Atahuallpa, a zsarnoki és kegyetlen inka uralkodó véres tetteinek leírásával vezeti fel, azt a hatást keltve, mintha az európaiak tulajdonképpen csak beteljesítenék az inkákon azt a sorsot, amit bőven megérdemeltek. Meg hát az is milyen jófejség már, hogy mellesleg elhozzák az Evangéliumot szegény nyomorultaknak.

Ez a „mi spanyolok elhozzuk az Evangéliumot” gondolat amúgy is refrénként fel-felbukkan a szövegben, fura ellentmondást teremtve. Én magam azt gondolom, nem annyira Vega mélyen átélt hite jelenik meg emögött, hanem hogy a Szent Inkvizíció lektorainak is megadja, ami jár. Olyan lehet ez, mint az ötvenes évek szakmunkáiban a „vörös farok”. Ezt megerősíti, hogy közben a szövegben nem nagyon látjuk a hódítók vallási motivációit – persze csata előtt mindig imádkoznak kicsit, de ez afféle dolog csak, mint a puskák závárzatának ellenőrzése: megszokás, meg hát készüljünk fel minden eshetőségre. Ami spanyoljainkat foglalkoztatja, az bizony a jó öreg ARANY, meg az álnok indiánok lemészárlása**, illetőleg a maradék egymás közötti szétosztása azzal a céllal, hogy rabszolgát csináljanak belőlük. Amely rabszolgák aztán nem annyira örülnek a rabszolgaságnak, sem az Evangéliumnak, hanem újra és újra fellázadnak, és ez fényesen bizonyítja, milyen álnokok is ők. Vega ezt világosan látja, pengeéles kritikáját be is illeszti a szövegbe, ám van annyi lélekjelenléte, hogy Vitachuco, a lázadó indián vezér szájába adja, aki a harmadik rész központi szereplője. (Amely rész a megírás sorrendjét tekintve az első lenne – de ebbe ne bonyolódjunk bele –, és a spanyolok kudarcba fúlt floridai hódítási kísérletének állít emléket.)

Összességében Vega műve egy nem túl gördülékeny, helyenként pedig kifejezetten zavaros mű, ami olyan slendriánul kezeli az ok-okozati összefüggéseket, mint ahogy azt manapság csak egyes konteó-íróknál látjuk. Ugyanakkor mégis tükrözi szerzőjének őszinte igyekezetét, hogy tárgyilagosan felvázolja nem csak a spanyol hódítók, de az inkák cselekedeteit is. Ráadásul egy olyan személy munkája, aki közvetlenül találkozott elbeszélése számos szereplőjével, így írása alighanem felbecsülhetetlen értékű. Szóval mindenképpen megérte elolvasni.

* Persze ezek a párhuzamok, könnyen lehet, csak a szerző utólagos konstrukciói. Meg hát ugyan melyik földi civilizáció az, ami nem mutat bizonyos párhuzamokat más civilizációkkal – ha mást nem, azt a sajátos hasonlóságot, hogy mindkettőben fontos szerepet játszottak az emberek.
** Amúgy meg a spanyolok egymást is mészárolják nagy buzgalommal – a második rész jelentős része az ő belvillongásaikkal foglalkozik. Nemcsak a hódoltatásban, hanem ebben is jelentős eredményeket tudnak felmutatni: egészen biztosan több honfitársukat kaszabolják le, mint amennyit az inkáknak sikerült megölniük. Úgy is kell: spanyol testbe spanyol kardot!

Don Garcilaso de la Vega El Inka mesztic volt. Édesapja egy spanyol nemes, Sebastian Garcilaso de la Vega, aki részt vett az Indiák meghódításában, édesanya pedig egy inka hercegnő Isabel Chimpu Ocllo. A spanyol gyarmati kormányzat az indián előkelőket, a kurakákat elismerte nemeseknek, a volt királyi családot, az inkák népes nemzetségét pedig egyfajta arisztokráciának tekintették. Nem hiába illesztette szerzőnk is a nevébe büszkén a származására utaló a jelzőt: „Le Inka” "Az Inka"…
Családja gazdag és befolyásos volt, így bár formális iskolába nem járt, a legkiválóbb házitanítók oktatták. Igen magas szintű, a korszaknak megfelelő, reneszánsz és barokk műveltséget szerzett. Huszonegy éves koráig Peruban élve, megismerkedett anyai rokonságának, az inka nemzetségnek hagyományaival, és az Inka birodalom működésével, igy amikor, már Spanyolorszagban nekiállt megírni az Inkák és a hóditás történetét volt bővel anyaga. Ezt még ócánon keresztül folytatott kiterjedt levelezéssel is bővitette. Művének első kötete az spanyolok előtti inka világgal, történelemmel, gazdasággal, kultúrával foglalkozik, a második részben a spanyol hóditást irja le. Prózája igen kifinomult, a spanyol barokk irásművészet kiemelkedő alkotasa. Pontos és jó ábrazolast adott témájáról, de jó néhány helyen elfogult volt. Az inka múltat idealizálva mutatja be, és nyilván családja becsületés is védve elhallgatja a pogány inka vallás vállalhatatlan aspektusait (emberáldozatok stb.) Ennek ellenére munkája igen fontos a korszak megismerese szempontjából. Ebből a két műből tartalmaz válogatást ez a kötet. De la Vega El Inka irt egy krónikas beszámolót De Soto Florida feltárására induló, és Észak-Amerika belső területeire először behatoló expedíciójáról, az ebből válogatott részletek is bekerültek a kötetbe.

Értékes kordokumentum.

“Az inka birodalom” címmel a Franklin társulat 1930-as évek beli “Világjárók” sorozatában már kiadták ezt az írást. A régi kiadás jóval rövidebb de a lényeges fejezetek benne vannak. A fordítás is egyszerűbb, kevésbé ragaszkodik az író régies komplikált stílusához. Ez az újabb változat nem feltétlenül ad többet az “amatőr” világjáró számára. Ha valaki csak érdeklődik a téma iránt és nem specialistává szeretne válni szerintem az első változat bőven elég és élvezetesebb olvasmány mint ez a későbbi. Ráadásul ebbe az újabb verzióba még egy szerencsétlen térképet sem tudtak betenni . Így aztán lehet folyamatosan előrángatni egy régi atlaszt vagy az internetet hogy tudjuk hol is járunk.