Mintha ​élnél (Egy lemur vallomásai 1.) 77% 120 csillagozás

Szokatlan. Kísérleti. Kísérletiesen, kísértetiesen szellemes. Cinikus. Ironikus. …és néha csak úgy egyszerűen kus(s). Nehéz még nekem ez a posztmodern. De jó. Izgalmas. Idegen. Ideges. Plasztikus és elasztikus. Emlékek és rémképek.
Alkohol. Mámor. …esetleg alkoholmámor.
Téboly, diliház, bérház és korok. Gyenge az ember. Ember az ember?
Testnedvek mindenhol és mindenkor. Rémséges gyermeknek lenni, félelmetes felnőni.
És az örök kérdés, az örökléten is túl: „Hogyan iszik a hal?”
Kíváncsiság ül lelkemen.
Hogyan buszozunk majd a „pompásan”?

A legtakarékosabb minimálpróza. Takarékosabb már csak üres lapokkal lehetne. Az első oldal lehetne mindjárt egy üres piros lap, hogy az olvasó legalább megértse, hogy őt máris kiállították. Mert aki hosszas magyarázatokra, lírikus gondolatokra és többoldalas leírásokra vágyik, az később se fogja észrevenni, hogy ő úgy lézeng a könyv lapjai között, hogy valójában már a kezdő mondatnál kiállították. Az legfeljebb majd szidni fogja végén a szerzőt. Mellesleg, anélkül, hogy mazochizmussal vádolnám Garaczit, gyanítom, hogy jobban élvezi ha egy értetlen olvasó tajtékzik ellene, mintha egy többoldalas kritikában dicsérnék az egekig. Nekem persze kortárs lévén könnyű kódolnom az írását, de az érthetetlen nem is ebben van. Minden változás ellenére van ami sohasem változik. Semmi sem az, aminek látszik.

“Mi ez a hülye zene? Ha ki bírnék menni innen.” (a regény utolsó mondatai)

Ha szigorúan nézem, akkor ezt az őskáoszt lehetetlen összeszedetten értékelni. Muszáj hozzá egy kicsit szétesni, mint ahogy az itt összehalmozott (közben-végül mégis eggyé, világossá váló, értelmezhető) szilánkok, képek, töredékek. Amennyiben van a kilencvenes évek elejének-közepének kortárs hazai posztmodern szépirodalmában grunge, akkor annak bálványozásra alkalmas frontembere Garaczi László, a Lemur. Az ötvenes-hatvanas, illetve nyolcvanas-kilencvenes évek hangulata, fel-felvillanó eseményei maximális mértékben átsütnek a lapokon, mi pedig hol egy szegény, szerencsétlen kisgyerek, hol pedig egy út- és identitáskereső, leginkább a hormonok ligájába behívóját váró félig-meddig már felnőtt, de lélekben továbbra is kamasz kör alakú szemüvegén keresztül látjuk Kádárt és Hruscsovot, Bárdos Deák Ágit és Hobót. Érdekes módon pedig a szabályok nélkül született, konvencióktól mentes alig több, mint 120 oldalról legalább dupla ekkora elemzést lehetne kanyarítani. Sokszor egy gondolat tényleg csak egy mondat, filmszerűen villódzó, szürreális asszociációk repkednek, ezért is mertem őskáosznak nevezni. (Nem tehetek róla, hogy eltérően gondolkodunk és különböző nyelvi regiszterekben létezünk, attól még igenis tetszik.) Ha viszont elfogadjuk, hogy ez a lényeg, a koncepció és észreveszünk minden szembe-, illetve ellentétbe állítást, huncut mosolyokat és kacsintásokat, a sorok egymásnak dobált labdáit, egészen szórakoztató tud lenni. Akkor is, ha nem tudunk konkrét magyarázatot adni a felmerülő ez mégis mi volt? kérdésre.

Szóval így vette kezdetét a mi Lemúrunk élete! A kis Ördögfi!
Örökké plezúros térdünkről így tépkedjük örömmel-fájdalommal a ragtapaszt, Kolom, köszönünk, aztán büszke kívülállással rántjuk oldalra a fejünket és Kabbe FelnőttVilág! robogunk tovább együtt elnyűtt, szépiaszín gyermekkorunk homályos felvételein. Kell a francnak az ilyen felnőtt marhaság-valóság! Csináljunk másikat! Légyszi'! De tényleg!
Barátsággal: egy született szurikáta-szerűség.

Apró képek összessége adja az író mondanivalóját olvasójának.
Ezt nézve öt csillagot is adnék, de néhol én magam is elvesztem a sok kicsi sokra megy elvben.
Meglátjuk a többi kötet hogyan hat rám.
Érdekes olvasmány.

Ez egy brutális trip. Eddig csak a Hasítást olvastam Garaczitól is, meg a könyvsorozatból is, és akkor is már az piszkált, hogy igazából az elejéről kellene kezdeni, és sorban kellene haladni, hogy legyen az egésznek füle avagy farka. Nem mondom, hogy ettől kronologikussá vagy egyértelművé vált, de igen, haladjunk tovább így, és majd egyszer, ha odaérek, akkor a Hasítást is újraolvasom.
Az ’50-es és ’60-as évek Magyarországáról már elég sokat olvastam, az írói önreflexió persze azt is meg tudja fűszerezni, de nekem az igazi élményt a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének budapesti éjszakái jelentették, abba volt igazán élvezet belehelyezkedni.

El lett aprózva. Néhány jelenet mindössze villanásnyi. Nincs idő megnézni, hamm bekapod. Garaczinak fekszik az anekdotairodalom. Megvan hozzá az eszköztára, hogy jót hozzon ki belőle, sőt. De őszintén szólva én úgy érzem, hogy ennél a könyvnél nem erőltette meg magát annyira. A gyereklét ocsmány oldalának tételes felsorolását, noha vicces, ilyen formán nem tudtam teljesen értékelni, kevésnek vélem.
A kisgyerek Garaczi és a lemur Garaczi egymás mellé állítása jó húzás, a lealjasodott lemur néz fel a kis Garaczira.
Ha valaki valami körbeérőset keres a kötetben, az nem fogja megtalálni, hiszen itt még nincs vége kérem. Nekem sokat segített, hogy a buszozást olvastam előbb (meg van némi előismeretem a sorozatról), így a kapcsolódási pontok felfedezést jelenthettek.
Nem rossz ez, de szerintem tud ennél jobbat. Lehet rossz passzban olvastam.

Szöges ellentéte Szabó Magdának.

Garaczi Laczi (lassan 60 éves lesz, de azért Laczi ő) azok közé a prózaírók közé tartozik, akik nagyjából a 90-es évek elején kezdtek feltünedezni, és rettentesen infantilisek. Darvasi mesekönyveket ír, Háy a gyerekkorról, Garaczi Laczi meg… hát ő is. De valami hihetetlen szórakoztatóan.

Ne gondoljuk, hogy a gyerekek mind szórakoztatóak, nekünk felnőtteknek általában csak hülye bőgőmasinák, kivétel, ha a miénk a gyerek, de néha akkor is. Miért kérdezi meg, hogy most már jövő hét van-e? Hát noooooormális? Meg hogy miért nem szabad megrúgni az óvónénit, mikor az ronda, és rémálmaiban előjön. Meg miért nem lehet a kakit kivenni a biliből, és rajzolni vele a falra, vagy megkóstolni. A lányoknak mi a fiszért nincs fütyijük? Olyan rosszak voltak, hogy még ezt se érdemelték meg? És akkor hogy pisilnek? Tök macerás lehet, még állva se tudnak pisilni, olyan bénák, ha meg meghúzom a hajukat, ahelyett, hogy megpuszilnának, elrohannak bőgve. Tök hülyék.

Mellette, folyamatosan egybejátszva pereg a huszonéves lemur (lemur = garafilafi, csak a fiktív énje, persze) élete: részeg éjszakák, szipu, higanyozott szpíd, ébredés hajnalban a Mikszáth-szobor mögött, szakadt ingben, beszarva. (Na jó, pl. a Mikszáth-szobrot egy másik novellájából vettem át, de a lényeg ugyanaz, csak így hatásosabb az értékelésben, a regényben úgy, ahogy ott van.)

Kádár, apró, dögei. Lázadás az óvónéni ellen. Rendszerváltás. Anya lesz majd a feleségem. Írószövetség. Munkásőr bácsik. Az orosz elvtárs néni. (Izé, szovjet.) Pálmatex. Patyolat. (Az lehet, hogy Szabó Magda, de ugyanaz a város, ugyanaz a kor. Csak az életkor más.) A villanyszerelőket kizárólag Józsinak hívják.

Állítólag Joyce találta föl a belső monológot, de Joyce ehhez képest kutya füle. (Nehezem olvasható kutya füle, ez is igaz – néha.) Folyamatosan beszél a kiscsávó, majd a nagyobb csávó, vagy hát valaki, nem tudod, hol is tartasz a történetben, ez most hogy is jön ide, de jó elveszni, jó kezekben vagy, nem, semmi érzelmeskedés, nem félsz, mert mitől, könyv nem harap, nem ugrik ki belőle mumus, bár lehet benne világpusztító vírus, de akkor meg már mindegy, szóval nem olyan, hanem hogy ilyen mondatokat még nem olvastál, és folyamatosan ilyen minden mondat. 127 oldal, de tömény, és mégis gyors, de nem úgy, mint a pálinka, bár az is tömény, és gyorsan le kell hajtani… Inkább olyan, mint a whisky, vagy mondjuk a bor, de az más, szóval mondjuk a boroskóla, amit a Bajorban lehet kapni Ibi nénitől (Szeged, a Móra mellett), iszod, iszod, és lassan lerészegedsz, vigyázni akarsz, de hát muszáj innod, mert ez mondjuk legyen olyan boroskóla, meg olyan is, hogy másnap reggel nem arra kelsz, hogy széthasad a fejed, és amúgy is ki ez a ronda csaj, akinek az ágyában fekszem, és addigra már nem érsz rá azon gondolkozni, hogy hol lehet a mosdó, mert odarókáztál a padlóra, szóval nem ilyen, igaz, nő se lesz, mármint a könyvben igen, de hát ha nagyon olvasol, nem jut időd csajozni is, de hát egy rossz dugásnál sokkal jobb ez a könyv, és még triste post coitum se leszel, szóval tök jó.

(Én meg olvasom a többi lemurt is.)

A mondatai körém dobott vasreszelékek. Magam vagyok a mágnes.

Apró képek, villanások sorozata.
Mintha felültem volna egy körhintára, ami nagyon gyorsan megy és időnként elkapok egy-egy pillanatot a külvilágból. Csak azért nem öt csillag, mert néha túlságosan is szédítő volt.