Lélek-hegy 40 csillagozás

Gao Xingjian: Lélek-hegy

A kínai író 1986-ban miután tévesen tüdőrákot diagnosztizáltak nála, s hogy elkerülje a politikai zaklatásokat, nekivágott egy 15000 kilométeres útnak. Az utazás során született meg e kötet, mely megmutatja, hogy az ősi hiedelmek, sámán énekek, félelmetes-misztikus történetek gyűjtése során hogyan válik a lélek a képzelet által szabaddá.

Eredeti cím: 靈山

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
Noran, Budapest, 2008
608 oldal · ISBN: 9789639716575 · Fordította: Kiss Marcell

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Csuang-Ce; Dzsuang-Dszi


Kedvencelte 12

Most olvassa 7

Várólistára tette 100

Kívánságlistára tette 66

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Gao Xingjian: Lélek-hegy

A ’80-as évek elején Gao Xingjian-nál tévesen tüdőrákot diagnosztizáltak. Ekkor már egy ideje a Kínai Kommunista Párt nemkívánatos személynek nyilvánította, drámáit nem játszották, könyvei nem jelenhettek meg, még a közeli barátai is elfordultak tőle. Gao hogy megszabaduljon a Párt zaklatásaitól, és valami változást vigyen az életébe, útra kelt, felkereste a Jangce forrásvidékét, és onnan, többnyire gyalog egészen a Kínai-tengerig jutott.

Végig magányosan utazott, törekedett a teljes elszigeteltségre, és hogy valamivel eltöltse idejét, összegyűjtötte a helyi legendákat, népdalokat. A könyv egyik része, 2-32 között a páros, 33-81-ig a páratlan fejezetek ezt örökítik meg. Ennek elbeszélője a mindig passzív „én”, vagyis Gao.

Nincs különösebb történet, csak apró történések vannak. Ezeken keresztül beleláthatunk Kína elmúlt majd’ 10000 évébe. Ezek a történetek, melyeket többnyire öregemberek mesélnek el, főleg a kínai történelem sötétebbik feléről szólnak, a Hadakozó Fejedelmek korától egészen napjainkig. Itt sok minden helyt kap: ősi legendák és mítoszok, helyi és globális történelem, építészeti leírások és népdalok, végül azonban mégis a különböző mesélők személyes történetei kerülnek előtérbe. Megtudjuk, hogy a kisembereket hogyan érintette a japán megszállás és a II. világháború, a kommunista fordulat és a megtorlások, a Kulturális Forradalom és az azt követő enyhülés.

Míg egyre több pénzt fordítanak a külföldnek gyártó, selejtet készítő iparra, a jetimegfigyelésre és a káderek személyes igényeire, régi épületeket vernek szét, hogy legyen tégla a disznóólhoz, ezeréves feliratokat vésnek ki, hogy legyen hely a propagandának, elégetik az ősök könyveit. Minden pusztul, és egyre kevesebben vannak, akiket ez érdekel. Gao, bár mindent a Kommunista Párt miatt vesztett el, ezt nem kommentálja, nem fogalmaz meg általános érvényű kritikákat, ráhagyja azt az elbeszélőkre.

És miközben csendben hallgat, benne is felbukkannak gyermek- és fiatalkora eseményei: a japánok elől menekülő család, az öngyilkos nagypapa, a tüdőrákban elhunyt apa, a táborba hurcolt, és többé soha nem látott rokonok, valamint saját „átnevelése” is. Innen fogva családja és ősei is mind kísérik, kísértik útján.

Itt érezhetően megváltozik benne valami, az Útnak célja lesz. Fel akarja adni, majd újra felfedezni saját énjét. Egyre lakatlanabb helyekre jut, meg akarja találni az igazi, még ember nem érintette őserdőt, a teljes magányt. Ám hiába tesz meg mindent, ez lehetetlen. A környezetvédőkkel bejárja a hegyvidéket, lélegzetelállító helyekre jut el, de rádöbben, hogy esélyük sincs a környezetszennyezők, a fakitermelők és az ipari mamutvállatok ellen. A szemben álló erők nem egyenlítik, nem egyenlíthetik ki egymást, az egyiknek mindig győznie kell, akár, Gao szerint, az emberi kapcsolatokban.

Itt lép be egy nagyon fontos kérdés, lehet-e a férfi és a nő egyenlő?

Ezt nagyon különösen vezeti be. A „regény” tükrös felépítésű, az egyik felében az „én”, vagyis Gao szerepel, a másikban viszont a „te”. Hozzá beszél az „én”. A „te” sokkal képlékenyebb, mint az „én”. Csak annyit tudunk róla, hogy keresi a rejtélyes Lélek-hegyet, amiről igazából azt sem tudja, hogy hol van. Útitársául szegődik az „ő”, egy fiatal lány, akivel szexuális kapcsolatba keveredik. Ezután történeteket mesélnek egymásnak; a lány elbeszéléseinek főszereplője a legjobb barátnője, a „te”-éi pedig a régmúlt emberei. Azonban végig érezzük, hogy mindketten saját magukról mesélnek. Ezek a történetek sokszor brutálisak, nem a szerelemről, hanem az áldozattá válásról szólnak. Esély sincs rá, hogy a bennük szereplők közel kerüljenek egymáshoz lelkileg, vagy, hogy egyenrangúakká váljanak. Ez is csak egy hatalmi játék, valaki mindig veszít.

Ezek a történtek sokkal képlékenyebbek, álomszerűbbek, ám hangulatilag megegyeznek Gao-éival. Sokszor átfedés is van az „én” és a „te” között, mígnem az 52. fejezetben az író le is lövi a poént, a „te” csak az „én” árnyéka, azért teremtette meg, hogy legyen kihez beszélnie, és már nem is emlékszik pontosan, hogy melyik a valóságos saját emlék, és melyik a képzelet szülötte.

Gao végül 10 hónappal és 15000 kilométerrel később hazatér. Bár a helyzete a való életben nem sokat változott, mégis rálelt egyfajta békére, a saját Lélek-hegyére.

A könyv maga elég különös és sokaknak talán nehezebben befogadható. Nincsenek fő(bb)szereplő(k). Nincs olyan eseményszál, amit konzekvensen végigvinne, a megkezdett kisebb történetek sokszor nem érnek véget, hanem csak elsikkadnak, a műfajok erősen keverednek, és még a mondanivalót is kinek-kinek magának kell megfogalmaznia. Azonban kárpótol a gyönyörű nyelv, a keserű éleslátás és az egyes emberek megrázó történetei. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki meg akar ismerni egy egyedülálló, és gyanítom, megismételhetetlen nagyregényt.

19 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Önvallomás és beavatás.
Egyszerre:
– valóságos utazás a 20. század végi Kínában, a Jangce folyó mentén;
– szellemi utazás a sok ezer éves múltban, a mitikus történelemben;
– és lelki utazás, azaz egy hitetlen útkeresése és megvilágosodása.
A nyugati olvasó számára is befogadható kínai, posztmodern regény, melynek szerzője méltán érdemelte ki a Nobel-díjat.
600 oldal, 81 fejezet, egy én és egy te – aki az én árnyéka – történetei, a Lélek-hegy megközelítése.

Krasznahorkai Lászlónak azt tanácsolta a buddhista tanítója, hogy hagyja abba az írást, amit ő nem tudott megfogadni, megtenni, azaz nem tenni, hogy elérje a célját – talán a megvilágosodott lélek nyugalmát. Ír azóta is, jobbnál jobb könyveket, a nyilvános szereplései alkalmával szinte kicsattan az energiától, szellemes, sziporkázik, ugyanakkor írásai mélységes pesszimizmusról árulkodnak. Nem tudom, hogy megtalálta-e a boldogságát, a lelki nyugalmát. Talán nem, de az írás kárpótolhatja ezért. Nem a siker, bár én úgy látom, hogy arra is nagyon vágyik. (Egy Nobel-díjat ő is simán megérdemelne.) Az urgai fogoly és a Rombolás és bánat az ég alatt című regényei a Lélek-hegy közeli rokonai.

Gao Xingjian is az írás útját választotta, hogy meggyógyítsa magát – testét és lelkét –, talán mert megfertőzte őt a Nyugat, talán mert Keleten sem csak egy út van.

Az út nem téved, az utazó téved– hangzik el „egy tiszteletreméltó öreg” szájából a bölcsesség, amely akár Coelho valamelyik könyvéből is származhatna, de itt van fedezete, nem csupán egy jól hangzó, de üres közhely. Ez a fedezet a kínai kultúra. Akit ez érdekel, és akinek van türelme a mozaikszerű történetekből összerakott hosszú, nyugodt, elmélyült gondolatsorig eljutni, annak ez nagyszerű olvasmány lesz.

Azoknak akiknek tetszett a Lélek-hegy, még egy szerzőt és könyvet ajánlok. Természetesen Hamvas Bélától a Karnevált. Ez a gigantikus, túlírt, egyenetlen, és néhol befogadhatatlanul regényszerűtlen regény, szellemi monstrum, a keleti és nyugati civilizáció találkozásának alapműve lehetne, ha többen ismernék.

Befejezésül azért visszatérek Gao Xiangjian könyvéhez. Jó volt olvasni. Nyugalmat adott, és lehetőséget a csendes meditációhoz.

>!
Stone
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Azt hittem ez egy nehéz, lassan haladós könyv lesz, de hamar kiderült számomra, h inkább pont az ellenkezője. Az író leült mellém és mesélt nekem, néha egyes szám második személyben, néha első személyben. De személyben. Ott van és folyik, árad belőle a történet, se eleje, se vége, csak elkezdődik a közepén, és befejeződik a közepén. Ezer éves, vagy tegnapi. Mindegy. Visszatérő történet, félbeszakadt történet, érdektelen, de akkor is kíváncsi vagy rá történet, humoros történet, szomorú történet. Emberi életek történetei, sok párhuzamos világ, sok ellenkező világ, sok ellentmondó világ. Nem kínai, nekem egyetemes, nem oktat, tanít, inkább hagyja, h elgondolkozz rajtuk. Lélegzik. Lélek-hegyre tart mindenki. Oda kéne tartanunk. Eltévedünk, h odataláljunk. Saját történetünket elmondja-e valaki majd valakinek?

>!
Dana
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Az olyan regényeknek, melyek egyes szám második személyt használnak, mindig erőteljesen ellenállok. Teszem ezt felháborodva annak tudatában, hogy én pontosan tudom, ki vagyok, tudom, hogy enyém a kényelmes olvasói szerep, kérem Gao úr, ne tegyen fel engem semmilyen távolsági buszra, ne zötyögtessen 12 órát a kínai délvidék buktatókkal teli útjain és ne akarja, hogy a Lingshanra, vagyis a lélegzet-lélek hegyére induljak. A szerző azonban nem ismer határokat én és te között, ami olykor ő-ként lesz elbeszélve, ugyanakkor mégsem leszünk sosem mi, ezzel is fityiszt mutatva azoknak, akik a nagy katarzist várják a Lélek-hegy (灵山) tetején, ti. az egyesülést. Nincs olyan. A Lélek-hegy nagyon hideg, jeges, havas, és a legnagyobb vágy, ami betölt ebben a fehér, fullasztó térben az, hogy „háttér legyek, háttér, melynek nincs különösebb jelentése”. És hogy mi mindenhez háttér? Kína történelméhez, az irodalomhoz, a kulturális forradalom pusztításához, a nők magányához, a tüdőrákhoz, ami csak egy árny a röntgen-felvételen, tudatunk árnya, ahogy talán minden más is. Vagyis háttér valaminek, amit ugyan el lehet beszélni, de érteni sosem, a legüdvösebb, ha úgy teszünk, mintha lenne egy titokzatos szem, ami mindent egyben tart, és mi is tegyünk úgy, mintha értenénk mindent.
A saját definíciója szerinti nem-regény (72. fejezet) a filozófiai eszmefuttatások mellett nagyon sok érdekes és megrázó történetet tartalmaz. Elmeséléseket olvashatunk Kína eldugott vidékein élő népcsoportjainak idős asszonyaitól, férfiaitól, akiket mitikus köd vesz körbe, régi rítusokról beszélnek, ősi dalokat énekelnek, hajdanvolt tárgyakat mutatnak be, és történeteket az elbeszélő én/te családjáról, öngyilkosságokról, küszködésekről, és leírásokat a nagy Jangce-menti túráról, mely több ponton is egyszerűen elvész, megfeneklik, hogy aztán megint búvópatakként folytatódjon a történet, mintha nem hagytuk volna a szerzőt elveszve egy misztikus erdő vastag ködébe burkolózva. Emellett az utazás egy pontján megjelenik a nő, ezzel együtt a nők is, akik valahogy mindig fárasztóak az elhagyatottságukban, és akiket valahogy mindig el is kell hagyni, de a történeteik mégis sajátos, melankolikus színfoltot hagynak azon a tusrajzon, ami a regény.
Mert ez egy tusrajz, odavetett tintapacák, melyekből olykor csak a képzeletünk formál jelentést, és melyek csak azért kapcsolódnak össze képpé, vagy épp a Lélek-hegy című alkotássá, mert ott az a bizonyos háttér, ami ugyan nem jelent semmit, mégis túlmutat önmagán azzal, hogy kapcsolatba hoz eseményeket. Még ha ennek tanulsága nincs is a szerző szerint, aki persze téved. De ez a szerzők luxusa.
Én viszont olvasó vagyok, és pontosan tudom, mit akar mondani Gao, és én olyan kényelmesen gázolok a Lélek-hegy havában, mintha sosem lettem volna biztosabb önmagam önmagaságába.
Így.
(Mivel mostanában a fordítással foglalkozom, a könyv olvasása közben nagyon sokszor járt a fejemben Kiss Marcell, aki eredetiből fordította a szöveget, és olyanokat talált ki, mint a „levesesen ragyogó holdvilág”, ráadásul a próza mellett nagyon sok versbetétet is le kellett fordítania. Szerintem lenyűgöző munkát végzett, a regény minden pontján érezhető nemcsak a szakértelme, és kompetenciája, de a fordítói szenvedélye és kreativitása is.)

>!
Varga_Írisz_Dóra I
Gao Xingjian: Lélek-hegy

@giggs85-nek a mai napon (2018. aug. 15.) a Frissek között feltűnt értékelése (https://moly.hu/ertekelesek/730310) idestova hat évvel ezelőttről visszaemlékeztet, hogy íme, ismét egy regény, amit ötcsillagoznom kell, mert nagyon szerettem, emlékszem, onnantól, amikor (szerencsére már egészen a regény elején, talán mert a férjem, aki előttem olvasta, felkészített, hogy különös az elbeszélőmód) felülemelkedtem a különös regénytechnikán. Leemelve a polcról látom, sok-sok alsó kis szamárfül jelzi az idézni valókat, amit most, hogy már rendelkezem saját bejáratú idézetgyűjteménnyel itt a Molyon, mihamarább meg is teszek. Könyvünk állapotán látom, nagyon megbecsültem, szinte még ropogós, töretlen a gerince, és a szamárfülecskék is szinte szabályos egyenlő szárú háromszögek, egyetlen bejegyzés, az is ceruzával, az olvasási dátum (2012. szept. 17.), semmi aláhúzogatás, jelölés. Szép könyv, jó könyv, tűnődő-bölcsítő könyv, valóban Lélek-hegyre juttató.

>!
tgorsy
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Miközben bebarangolja Kínát, megismeri önmagát. "Zavarban van, nem tudja, hogy vajon a történet elbeszélése a fontos a regényben? Vagy az elbeszélés módja? Vagy nem az elbeszélés módja, hanem az elbeszéléshez való hozzáállás? Vagy nem az elbeszéléshez való hozzáállás hanem a hozzáállás rögzítése? Vagy nem a hozzáállás rögzítése hanem a hozzáállás rögzítésének kiindulópontja? Vagy nem a kiindulópont hanem a kiindulópont én-je? Vagy nem az én hanem az én érzete és tudata? Vagy nem az én érzete és tudata hanem az érzet és tudat folyamata? Vagy nem a folyamat hanem a cselekvés maga? Vagy nem a cselekvés maga hanem a cselekvés lehetősége? Vagy nem a lehetőség hanem a lehetőség választása? Vagy nem a választás hanem a választás szükségessége? Vagy nem a szükségesség hanem a nyelv? Vagy nem a nyelv hanem a nyelv érdekessége? De ő mindenesetre megrészegedett hogy nyelvet használva beszélhet nőről és férfiról szerelemről ás szeretetről szexről és életről és halálról lélek és hús öröméről és fájdalmáról arról hogyan foglalkozik ember és politika az emberrel az ember politika elől való elrejtőzéséről a valóság elkerülésének lehetetlenségéről a nem valódi képzelőerőről az igazán valódiról hogy az utilitariánus célok tagadása nem azonos az elismerésükkel a logika logikátlanságáról hogy a racionális reflexió meghaladja a tudományt a tartalomról és a formáról szóló vitában jelentésteli képekről és jelentéktelen tartalomról a jelentés definíciójáról hogy mindenki isten akar lenni az ateisták bálványimádásáról a filozófiának nevezett önimádatról az önszeretetről a megalomániává változó szexuális érdektelenségről a skizofréniáról a chan meditációról a nem-chan meditációról a meditációról a test táplálásának útjáról ami nem az út divatról közönségesség elleni lázadásról ami hatalmas ütés halálos bunkócsapásról és buddhista megvilágosodásról mit nem szabad megtanítani a gyereknek hogy akik tanítanak azokkal először tintát kell itatni elfeketedésről mert közel vagyunk a tintához hogy miért rossz ha feketék vagyunk jó emberekről rossz emberekről hogy rossz emberek nem emberek hogy az emberek természetüknél fogva kegyetlenebbek mint a farkasok hogy mások a leggonoszabbak és a pokol saját elménk a saját magunkból eredő szorongásról a nirvánáról a beteljesülésről hogy a beteljesülés nem beteljesült hogy mi a jó hogy mi a rossz nyelvtani struktúrák teremtéséről hogy még nem mondani semmit az nem ugyanaz mint nem mondani semmit a párbeszéd haszontalanságáról hogy senki sem győztes a férfiak és nők csatáiban hogy a bábok előre és hátra rakosgatása a sakkban tompítja az emberi természet alapját adó érzelmeket hogy az embernek ennie kell hogy éhen halni jelentéktelen dolog azonban a tisztesség elvesztése fontos esemény de lehetetlen ezt a tapasztalat esendőségének számlájára írni ami csak támaszték zuhanásról ha zuhanni kell a forradalmi regényről ami összezúzza az irodalomba vetett babonás hitet a regény forradalmáról a regény forradalmasításáról.
Ezt a fejezetet el lehet olvasni, de nem kell, bár ha elolvastad akkor már elolvastad" (536-538. o.)
Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban :) :)

1 hozzászólás
>!
Lara
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Hatszáz oldalas önanalízis a kollektív, majd a családi tudattalan mélységeinek áramló megjelenítésével, a könyvet keresztül-kasul összefonó asszociációkkal. Legendák, hiedelmek, mítoszok – talán megnyugvás arra rájönni, hogy az én az Egész része, talán inkább félelemmel tölt el. Inkább kérdések, mint válaszok sora ez a hosszú gondolatfolyam.

>!
_Andrea_
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Amit érdemileg le lehetett írni a könyvről, azt már mások előttem leírták, – ennek örülök.
És örülök, hogy végre a végére értem, – olyan ez, mint egy hömpölygő folyó, egy másik (grafomán) ember monológja önnön kételyeiről, emberségéről, meg egyáltalán bármiről.
Jobb szeretem, ha egy író strukturáltan, vagy koncentráltan ír. Ez meg valami szétfutó, mindent elborító szövegszövedék. Igazán olyan, mint a víz, – óriási, lebírhatatlan tömeg. És ömlik és ömlik és ömlik, – nincs hová rakni. Túl sok és túl kevés. Foltokban megmaradt belőle valami, egy-két érzékletesebb jelenet, de amúgy semmi. Közömbös, semleges, szemlélődő, – mint egy falevél a szélben, mint egy madártoll a víz felszínén. Teljesen értelmetlen, de mégis csak kell, hogy jelentsen valamit. Lebírtam és átrágtam magam, de mégsem lettem rajta úrrá. Értem ezt a kereső érzést, ami vezeti a szöveget, és ami húzza maga után az embereket, – talán nem mindet?, – de nem tudom megfogni.
Olvasás közben sok helyen jártam és figyeltem. Felmásztam egy hegyre, a szokásos útvonalaimon ingáztam, rengeteget fotóztam, és eldobáltam a rossz képeket, a jókat pedig annyit nézegettem, hogy kiüresedtek, láttam az embereket falként elválasztó hallgatást és az apró változásokat egységes elviselhető egésszé olvasztó kegyes hazugságokat. Untig ismétlődő sémák apró variációkkal. Tömegben. Legszívesebben visszamennék a hegyemre, amit kerestem magamnak és le sem jönnék onnan, csak nézném távolról ezt az érthetetlen, kaotikus rengeteget. De a vágyak, a nyughatatlan akarat és valami megint csak érthetetlen lehoz és menni kell. Szóval nem bánom, hogy elolvastam, ennyi és nem több.

10 hozzászólás
>!
jethro
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Én vagyok én, és te vagy te.
Egy kortalan, időtlen barangolás Kína hegyei között, olyan emberekkel, akik ha kihalnak, szegényebb lesz a világ, az emberiség, és ezzel együtt én is.

>!
szigiri
Gao Xingjian: Lélek-hegy

Zavarban van, nem tudja, hogy vajon a történet elbeszélése a fontos a regényben? Vagy az elbeszélés módja? Vagy nem az elbeszélés módja, hanem az elbeszéléshez való hozzáállás? Vagy nem az elbeszéléshez való hozzáállás hanem a hozzáállás rögzítése? Vagy nem a hozzáállás rögzítése hanem a hozzáállás rögzítésének kiindulópontja? Vagy nem a kiindulópont hanem a kiindulópont én -je?
(72. fejezet)

Gao Xingjian (ejtsd: Kao Hszing-csien) könyve után az első keresésem az volt, hogy megnéztem, hogy olvashatta-e az író Pirsignek az A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvét. Olvashatta, mert a Lélek-hegy a nyolcvanas évek végén, míg A zen… pedig a hetvenes évek elején íródott. Szóval akkor azzal indítanám, hogy a Lélek-hegy hasonlít Pirsig könyvére, nem pedig fordítva, csak nincs benne nincs motorkerékpár, ezért kicsit lassabban történnek az események de cserébe ugyanúgy van benne hasadt én, önmagunk keresése, dilemmázás nőkön, menekülés a civilizációból, és beletörődés, hogy nem megy az olyan könnyen. Hasonló road-movie egy irtóan nagy országról, tengernyi helynév, tengernyi kultúra, rengeteg ember, állat, növény és mindezek kis apró tükörcserépszerű történetekbe foglalva. És amivel több, hogy van benne több kultúra, antropológia, meg több önéletírás.
Amit háttérinfóként tudni kell a könyvről, azt leírta @giggs85 már az értékelésében (http://moly.hu/ertekelesek/730310) és jól összefoglalta. Nekem a közepe táján esett le, hogy milyen szimmetrikusan van szerkesztve a könyv.

És egy olyan csodálatos fejezet az elbeszélés nehézségéről (72. fejezet), ami után Ottlik megnyalná Esterházy mind a tíz ujját. Szóval azt tessék elolvasni, szerintem az önállóan is élvezhető.


Népszerű idézetek

>!
Varga_Írisz_Dóra I

De hol a határ az emlékek és az önbecsapás között? Hogyan lehet elkülöníteni a kettőt? Melyik a valódi, és hogyan lehet ezt eldönteni?

365. oldal (Noran, 2008)

Kapcsolódó szócikkek: emlék · önbecsapás
6 hozzászólás
>!
F_Orsolya P

A valóság csak a tapasztalatban létezik, a saját tapasztalatunkban, és bár csak saját tapasztalat, ha elbeszéljük, történetté válik. A valóság nem bizonyítható, de nem is kell bizonyítani, ezt csak hagyjuk meg a valódi élettel foglalkozó kritikusnak, mi pedig törődjünk az élettel magával. A valóság az, hogy itt ülök a tűz mellett, az olajtól feketére füstölt sötét szobában, és látom, ahogy a szemében táncolnak a lángok. Én vagyok valóságos, az, amit ebben a pillanatban érzek, és nem mondhatok el senkinek. Kint leereszkedett a köd, elrejtette a zöldeskék hegyet, a lelkedben őrülten zubogó víz hangja, ennyi elég is.

23. oldal

>!
Maria_pillowbook P

Azok, akik generációról generációra élnek itt anélkül, hogy ismernék a hely történetét, saját magukat sem ismerik.

56. oldal

12 hozzászólás
>!
perecek

Az ablakomon túl, a hóban megpillantok egy apró békát, egyik szemével kacsint, a másik tágra nyitva, mozdulatlanul, engem néz. Tudom, hogy ez Isten. Így jelenik meg előttem. Megnézi, hogy ráébredek e a valóságra… Miközben hang nélkül hullik a hó, beszél hozzám szemeivel, kinyitja és becsukja… Úgy teszek, hogy értem, de végül is nem értem. valójában nem fogok fel semmit, nem értek semmit sem. Így.

1 hozzászólás
>!
Varga_Írisz_Dóra I

Az élet törékeny, mégis csökönyös küzdelem a természete.

591. oldal (Noran, 2008)

>!
déli_báb IP

Ez a kevéssé rendkívüli táj, mely rendesen fel sem tűnne, most benyomásokra késztet, egy vágy születik meg bennem hirtelen, bele szeretnék menni, belelépni a havas tájba, hogy háttér legyek, háttér, melynek nincsen különösebb jelentése(…)

569. oldal

>!
Varga_Írisz_Dóra I

A természet ilyen csodálatos módon teremt, nemcsak ilyen életerővel teli teremtményt, hanem kifinomult, folyamatosan változó női szépséget és gonoszságot is. Ugyancsak a Wuyi-hegyvonulaton, a természetvédelmi területen pillantottam meg egy hatalmas, korhadó kínai torreját, a törzs belseje már teljesen elkorhadt, óriáskígyó is fészkelhetne benne, a vasfekete törzsből kinyúló ágakon megremegnek a sötétzöld kis levelek. A nap lefelé tart, a völgyet elnyelik az árnyékok, és ez a fa magasan kiemelkedik a finom bambuszok erdejéből, melyet zöldre és narancsszínűre fest a hanyatló nap, törött, korhadt, fekete ágait kiterjeszti, van benne valami gonoszan ördögi. Ezt a képet előhívtam, belehűl a szívem, mikor ránézek, és nem tudom sokáig nézni. Azt hiszem felfedi e lelkem mélyének sötét darabját, amitől félek. Csak szépséggel és gonoszsággal szembesülve hátrálok meg.

492. oldal (Noran, 2008)

>!
Varga_Írisz_Dóra I

Mi történt?
Semmi, álmodtam, esett a hó az álombéli faluban, bevilágította az éjszakai eget a hó, nem volt valóságos éjszaka, kegyetlen hideg, üres fejek, hóról és télről álmodtam, és arról, hogy lábnyomot hagyok magam után a téli, havas földön, rád gondoltam (…)

572. oldal (Noran, 2008)

>!
déli_báb IP

Az emberek sorvadnak generációról generációra, nem szabhat gátat ennek semmi.

285. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Mario Vargas Llosa: A beszélő
Czesław Miłosz: Az Issa völgye
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása
Dubravka Ugrešić: Banyatanya
Charles L. Mungoshi: Ahol az eső későn érkezik
Sjón: A cethal gyomrában
Camara Laye: A fekete fiú
Edward Redlinski: Kenderszál kisasszon
Mário de Andrade: Makunaíma
Tamási Áron: Jégtörő Mátyás