Üvegfiú 3 csillagozás

Ehhez hasonló memoárt még soha életemben nem olvastam. Nagyon megrázó volt. Ennyi fájdalmat kibírni! Szegény fiúnak egyébről sem szólt az élete, mint a kórház, fájdalom, kórház, fájdalom váltakozásáról. Igaz, közben mérhetetlen szeretetet kapott a szüleiről, akik gondoskodtak róla, és már a legelején eldöntötték, hogy kerül, amibe kerül, akkor sem mondanak le róla soha.
Az édesapa és édesanya emlékeit a ’80-as évekből szívfacsaró volt olvasni. Én is átéltem hasonló szegénységet, tudom, milyen, és ez még csak a kisebbik rossz. De örökkön örökké készenlétben lenni; hogyha baj van a gyermekkel, azonnal riasztani a szomszédokat, mentőket, vagy aki épp elérhető közelségben volt… Ez minden erőt felőrlő megpróbáltatás volt mind a szülőknek, mint a fájdalmat elszenvedő gyermeknek.
Érdekes volt olvasni, hogy gyermekként olyan természetességgel rázta le magáról Karcsi a fájdalmat, mint más gyermek a port a térdéről, ha elesik.. mondván, hogy ez csak egy törés, olyan, mint a többi. De ahogy növekedett, rájött, hogy valami nincs rendben vele, nem olyan, mint a többiek, és soha nem is lesz normális élete. Ez az eszmélés megviselt engem. A miértek szívszaggatóak voltak, annál a kérdésnél tettem le a könyvet néhány rövid percre, hogy „milyen érzés járni?” … Elpityeregtem magam.

Az olvasmány hatalmas gondolkodnivalót hagyott maga után. Akármelyik lelkiismeretes egészséges ember magába nézne, és rájönne, hogy az ő gondjai eltörpülnek egy ilyen betegség elszenvedőjéhez képest. Ahogy Karcsi írta, roppantmód figyelmesen, mindenkinek megvan a maga keresztje, ami annak az illetőnek a legnehezebb, de az övé valahogy mégis ólomból öntetett. Megszakadt érte a szívem.

Jó ötlet volt a könyv végére mellékelt néhány fotó. Karcsi édesanyjáról süt a jóság, az édesapjáról az odaadó szeretet. A rokon bácsinak is a jóságtól sugárzó arca mindent elmond. A Karcsit támogató lányok mindegyikéről árad a kedvesség. Annyira jó látni, hogy ilyen jó emberek vették őt körül… és ha néhol fájdalmas is volt, de jó volt első kézből olvasni Karcsi gondolatait. Egy csodálatos ember, egy törékeny testben. Ennek ellenére hiszem, hogy érdemes élnie. Valami éltette idáig is és tiszta szívből remélem, hogy ezután is lesz, ami éltetni fogja.

Megrázó visszaemlékezés, amiből megismerünk egy nem mindennapi életet. Amíg csak élek, emlékezni fogok Karcsira és a történetére.

Végezetül egy vers, amelyet Karcsi írt. Potyogtak a könnyeim.

Álomkép

Furcsa álmom volt éjszaka,
Örömben úszva jöttem haza.
De nem ám a kerekes székben,
Hanem két lábamon, és teljesen épen.

Édesanyám nyakában sírtam,
Boldogan, s örömben úszva.
– Nézd anya, két lábamon járok,
S ha akarok, fél lábon ugrálok!

És mi csak tovább sírunk,
S újra egymás nyakába borulunk.
Milyen szép e pillanat,
De tovaszállhat egy perc alatt!

Nem akarok felébredni,
Az álomképben akarok élni!
Örömömben táncra perdülni,
S az utcán nagyokat sétálni!

Az álom sajnos eltűnt,
Arcomon egy könnycsepp gördült.
S ha az álmom valóra válna,
A lelkem már többé nem fájna!

(2004. január 16.)

Megint egy szomorú, és legfőképpen mélyen elgondolkodtató történet. Hatására az ember a nagyobb baját is apróságnak érzi, és jobban méltányolja a saját sorsát. (Persze akad(hat) kivétel.) A nehéz téma, és a sok fizikai fájdalom leírása ellenére, a rövid fejezeteknek köszönhetően gyorsan olvasható a könyv. A gyermek-és ifjúkort feldolgozó részeknél végig kettős érzésem volt. Mindamellett, hogy hősnek, és elszántságát, kitartását irigylendő embernek tartom Karcsit, felmerült bennem a kérdés: ennek mi értelme? A sok kín, fájdalom, az állandó kiszolgáltatottság… Élet ez? A maga nemében élet, csak éppen messze van a teljességtől! Erre szokták mondani, hogy nem az élet mennyisége, hanem a minősége a fontos! S bizony megfordult Kareszben is, hogy kell-e ragaszkodnia mindenáron ehhez a fajta élethez? De az ember már csak olyan, hogy féli a halált, így rettegés volt számára minden olyan műtét, amiből nem volt biztos, hogy felébred. Ez borzasztó! A kisgyermekként feltett, betegségére, állapotára stb. vonatkozó miért kezdetű kérdésektől a szívem szakadt meg. Nem szabadna, hogy egy gyerek olyan élethelyzetbe kerüljön, hogy ilyen kérdések merüljenek fel benne!
A szülők mindent elkövettek azért, hogy a gyermekük (túl)éljen, s valahol, ill. egy ponton túl ezt sem tudtam elfogadni. Ez nem gyermekkor volt, hanem szó szerint a szenvedések kora! Az odaadó gondoskodásra, az állandó készültségben levésre pedig maguk a szülők is szép lassan rámentek.
Karcsi felnőtt időszakát is szívesen olvastam, s jó, hogy megtalálta az élete, ill. szenvedései értelmét. A liftes dolognál volt egy kis értetlenség bennem. Miért nem jutott senkinek eszébe, hogy keressenek személyzetet, aki képes levinni Karcsit a levegőre? Ha már a közel másfél milliós emelő beszereltetése oly lehetetlennek tűnt. Méltányolom Karcsi (jelenleg is tartó) munkáját, a segítséget, amit szervezeteken keresztül nyújt(ott) betegtársainak. De ez a támogatós rész kicsit elnyúlt a könyvben. Sok volt a Tégy jót! szervezet, a pénzgyűjtős történet. Nekem ez annyira nem tetszett. Viszont, tekintve, hogy fontos, és sokszor fájdalmas gondolatokat is tartalmaznak ezen fejezetek, helyük van a könyvben. Csak meg kellett volna találni az arany középutat, és elegendő lett volna egyetlen záró fejezet erejéig írni minderről, röviden, benne a szívet sajogtató gondolatokkal. A szervezet amúgy nem teljesen idegen számomra: spoiler A mögötte álló alapítványnak pedig utánanézek majd, mert közeleg a karácsony… Adni jó, főleg, ha beteg gyermekekről van szó! A memoárokból nem szoktak hiányozni a fényképék, így természetesen ehhez az íráshoz is hozzátartoznak. Ennek örültem. A könyv végén az Üvegfiú (ahogy Ő nevezte Magát) ismerősei, barátai beszélnek Róla egy-egy oldal erejéig.
Karcsi egy nagyon mély érzésű ember. Sok szép verse született, melyek a neten olvashatóak. Had idézzem itt, az értékelésemnél Karcsi egy, a könyvben is szereplő versét, ami annyira meghatott:

Köszönöm
Köszönöm, hogy engem felneveltetek,
S hogy értem ennyit küzdöttetek.
Köszönöm, hogy a szüleim Ti vagytok,
S nekem nagy szeretetet adtok.

Anyukám, köszönöm, hogy világra hoztál,
S hogy engem a széltől is óvtál.
Mindent köszönök Neked is édesapám,
Ki még ünnepnap is dolgoztál rám…

S ha beteg voltam, Ti készen álltatok,
Hogy akár éjszaka is, kórházba szállítsatok…
Értem küzdöttetek, értem harcoltatok,
S minden pillanatban szeretetet adtatok.

Miért beszélek múlt időben? Hisz' most is szerettek!
Magatok mellől el nem engedtek!
A széltől is óvtok, s vigyáztok reám!
Szeretlek Titeket, édesanyám, édesapám!

Életrajzi könyvet írni nagyon nehéz! Legyen valósághű, adatokkal, nevekkel, összemorzsázgatott történetekkel, vagy legyen fikcióval kevert valóság, kerek történettel, idővezetéssel, párbeszédekkel, természet- (vagy környezet-)leírásokkal. Bevallom, én az utóbbinak jobban örültem volna, mert szerintem tud(na) írni ilyet is ez a srác, sőt, talán jobbat is, mint ez.
Ez a regény viszont tulajdonképpen nem is „klasszikus” regény, inkább egyfajta tiszteletadás: „hogy ha nem Ganyi Károly az édesapám és Farkas Ágnes az édesanyám, akkor fogalmam sincs, hogy túléltem volna-e azt a sok szörnyűséget, fájdalmat, amit átéltem harmincegy éven keresztül a családommal együtt. Azt hiszem, nem.” – a könyv lényegében erről szól és emiatt íródott, örök emléket akar állítani ezeknek a jó embereknek. Ez a könyv nem GK-ról szól, hanem anyuról, apuról, Tibi bátyáról, Katiról, Pistiről, haverokról, barátokról, mindenkiről, akit GK szeret, tisztel. Ez a regény az ő szeretetének és hálájának a kifejezése. Minden „borzalmas volt”-ra jut egy „de anyu és apu”, minden „lelkileg szétestem”-re jön egy „de Kati jött és talpra állított”. És tulajdonképpen ez volt a csodálatos ebben a regényben, hogy áradt belőle a szeretet, GK szeretete.
Természetesen volt benne mindenféle fájdalom: törés, ciszta, vesekő, önismereti válságok –, felsorolni is rettenetes. De mégsem fulladtam bele a szenvedésbe (Nem úgy, mint pl. a Péterfy-Novák Éva: Egyasszonyban, ahol ráült a keserűség a könyvre.)
Természetesen voltak benne tojom le-hivatalnonok és bunkó vagyok-orvosok –, még undorítóbbá tette őket, hogy a következő oldalon találkoztunk a nem tojom le, hanem segítek-hivatalnokkal és a mindent megteszek érted-orvosokkal. (Nem úgy, mint pl. a Péterfy-Novák Éva: Egyasszonyban, ahol mindenki idióta volt.)
Természetesen ez a regény önmagában nem ér 5 csillagot. De a regény oka, célja és szándéka mindenképpen.