Gálvölgyi János számomra egy ikon. Nemcsak amiatt, mert szeretem a paródiáit, százszor idézem egy-egy mondatát, hanem azért is, mert rengeteg ideig úriember tudott maradni a pályán. Sem botrányoktól, sem politikai állásfoglalásokról, sem szenvedélybetegségekről, sem intrikákról nem lehetett hallani vele kapcsolatban, és ez a bulvársajtó uralta világban elég egyedi. Mondom ezt úgy, hogy persze néztem a Heti Hetest, de szerintem ott sem volt igazán politikus. Emlékszem egyszer a munkám is bekerült a Heti Hetesbe (egy programsorozatot szerveztünk, ami aztán egy rövid időre országos hír lett), és ott épp Gálvölgyi volt az egyik aki kicikizte, de valahogy mégsem volt bántó. Ezt csak intelligensen lehet megtenni.
Az a Gálvölgyi aki Pszrtivcsák Mónika tudott lenni, Benny Hill, vagy épp Izaura tudott lenni, közben hitelesen maradt Gálvölgyi János is. Szerintem ez maga óriási teljesítmény.
A könyv előterében nem a színész-parodista áll. Pályatársakra, régi műsorokra, rajongva tisztelt kollégákra vetül a fókusz, de közben erősen a háttérben Gálvölgyi János élete és munkássága is markánsan láthatóvá válik. Mégis számomra szájtátós élmény ahogy Rátonyi Róbertről, Márkus Józsefről Sas Józsefről mesél. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik még ismerik ezeket a neveket.
A könyvből (is) kiderül, hogy elképesztő agya van. Nyílván nagyon tehetséges színész, és csodás parodista, de borzasztóan összetetten gondolkodik, apró részletességgel emlékszik, mindennek alaposan utánanéz, és tanul a szakmáról sokat, és minden másról is, ami érdekli. Ebből egyenesen következik egyfajta alázat a szakmai iránt, és talán a világ iránt is. Ráadásul túl a hetvenen friss, érdeklődő.
A könyvben többször mesél arról, hogy a színházi világ intrikus. Azt kell mondjam, Gálvölgyi János is az (sajnos). Ki-kiszól, persze név nélkül arról (hogy aztán nyugodtan találgathassunk), hogy ki tehetségtelen, ki törtető, és persze nem kíméli a mai színházakat, színházi életet, de a televíziózást sem. Ezek a mondatok különösen nem tetszettek, valamiért azt gondoltam, hogy Gálvölgyi nagysága jóval felette áll a névtelen beszólogatásnak.
Persze érthető a keserűség, és érthető az is, ha az általános, mai magyar valóságot kevésbé igényesnek, celeborientáltnak érezzük, de azért látni kell, hogy a végeken, talán kicsit elnyomva, de vannak tehetségek, vannak hangok, vannak jó színészek, minőségi előadók. Ugyanez igaz a humorra is. Sajnos a Gálvölgyi féle paródiának ma már nincs tere. Többször említi a Vidám Színpad és a Mikroszkóp tudatos lerombolását, bár én azt gondolom, hogy előbb-utóbb elfogyott volna a közönség. A paródia kiveszőben lévő műfaj, a stand-up átvette a helyét. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom megítélni, de hiszem azt, hogy vannak ennek a műfajnak is kiemelkedő alakjai. Bödőcs Tibort épp ki is emeli Gálvölgyi, de csak őt egyedül.
A könyv riportkönyv. Szerintem annak borzasztó. A beszélgetőtárs Kövesdi Péter, bensőséges hangulatot teremt, de úgy teszi ezt, hogy az olvasó kizáródik. Ők ketten folytatnak egy beszélgetést, amiben többször visszautalnak korábbi beszélgetésekre, amikről az olvasónak fogalma sincs. Nem zárnak le fejezeteket, néha gondolatköröket sem, néha visszakanyarodik egy kérdéssel az eredeti témához, máskor elengedi. Érződik, hogy ezt a beszélgetést nem ma kezdték, és folytatják is. Mi csak egy részletet látunk.
Ráadásul szörnyű olvasni az élőszövegben nem zavaró, de leírva rettenetes, halmozott nem és igen válaszokat. Pl.: Igen, igen, igen, igen. Tudom, hogy ennek a kötetnek volt szerkesztője, és hiszem, hogy erőteljesebben kellett volna szöveget gyomlálnia.
Az olvasás után megnéztem Radnai Péter „Első Influenszerek” műsorát Gálvölgyi Jánossal. Szinte ugyanezeket mondta el, de élőszóban sokkal érdekesebben. Nem azt mondom ennek nyomán, hogy kár volt leírni ezt a beszélgetést, de valahogy más formában érdekesebb lett volna.
