Aranyszív (Történelmi trilógia 1.) 89% 39 csillagozás

Hogy is akadtam a könyvre? Gráczer L. Tamás könyvét olvastam , ami nagyon tetszett, és ott láttam hogy talán akkor ezt is ő írta álnéven? Most nem tudok ezen kiigazodni, van rá esély, hogy igen. 7 éve írta ha ő volt, ja akkor sokat fejlődött.
Nincs bajom a történelmi regényekkel, ezzel azért volt:) Nem is fogom olvasni tovább, mert annyira nem kötött le a sok ruha meg bál, meg találkozók, meg sok minden leírása hosszan. Cselekmény alig volt, a folytatást elolvastam a Wikipédián, nem kell még 1400 oldalon átrágnom magam.
Mária és II. Lajos gyerekkora és családi kapcsolatai voltak előtérben, vagy lettek volna, de sajna mint írtam háttérbe szorult a sok körítés miatt, 500 oldal és még fel sem nőttek a gyerekek!!! Nem kellett volna ebből három részt csinálni, egy könyv is elég lenne belőle.
Sajnálom.

Ha röviden akarnám jellemezni ezt a könyvet, akkor úgy fogalmaznék, hogy Bán Mór mínusz nép-nemzeti tanítómese egyenlő az Aranyszívvel.
Nagyon kellemes meglepetést okozott, pedig vegyes érzésekkel közelítettem a könyv felé. Ez főleg annak tudható be, hogy a központi Szabó Ervinben a tiniirodalom közé sorolták be, és hát elég furán éreztem magam, amikor őszülő fejjel nekiálltam turkálni a tinédzsereknek fenntartott földszinti polcon. Másrészt egy kicsit aggódtam azért, hogy valami csöpögős romantikust kapok, mert arra most igazán nem lettem volna ráhangolva.

Szerencsére nem így alakult. A könyv Habsburg Mária és II. Lajos király gyermekéveit meséli el, egészen a házasságukig. Itt-ott egészen meglepő tájékozottságról tesz tanúbizonyságot, aminek külön örültem. Az előzetes értékelésekkel szemben én egyáltalán nem találtam benne soknak a leíró részeket, pont annyi van a könyvben, amennyi szükséges. A késő középkori világ, főleg a diplomácia világa, szép ecsetvonásokkal kerül megfestésre. Jól sikerültek a karakterei is, minden uralkodói vonásukkal együtt meglepően emberiek maradtak. Nem győztem együtt szurkolni Máriával azért, hogy az élete jól alakuljon, és annak is örültem, hogy Lajos határozottabb jellemet kapott, mint amelyet a régi történelemkönyvekben olvashatunk róla.

A legnagyobb pozitívumnak azt említeném meg, amire a bevezetőben utaltam: Bán Mórral szemben nem kíván valamiféle tanítói pozícióba emelkedni. Nincs nemzetkarakterológia, nincsenek kiszólások a modern világra, egyszerűen egy történelmi regényt kapunk. Végre lehet pozitív karakter egy Habsburg, lehet egy osztrák vagy egy német szerethető figura. A nemzeti kánonban annyira utált Brandenburgi György is olyan főhőssé válik a regényben, hogy hasonlóval ritkán találkozni magyar írók műveiben. Cserébe viszont Szapolyai Jánosnak jutott a gonosz szerepe, erősen eltúlzott színekkel. A történelmi karakterek közül egyedül Ulászlót emelném ki, mint rosszul bemutatott figurát: végre le merte írni valaki, hogy ő meg a királynéja szerették egymást, de azon még mindig nem léptünk túl, hogy egy tutyimutyi dobzsekirályról beszélünk. Pedig három ellenfelet legyőzve szerezte meg a magyar koronát és amikor az Újlakiak fellázadtak ellene, úgy takarította el őket, hogy arról egész Európában csodálkozva beszéltek.

A pozitív meglepetés ellenére a könyv közel sem hibátlan. Szerintem a terjedelmet legalább a harmadával vissza lehetett volna fogni, és az ütemezést sem mindig sikerült eltalálni. Megmaradnak utalás szinten olyan események, amelyekre később párbeszédek épülnek (például Szapolyai veresége a törökök ellen), és túlfuttat olyan jeleneteket, amelyek utóbb semmilyen reflexiót nem kapnak. Kicsit furcsának hat, hogy így is közel ötszáz oldal a könyv, (valójában nagy méretű betűkkel, szellős sorokkal szedték, gyorsan lehet olvasni), mintha szégyellnivaló lenne, hogy ha valaki a bűvös félezres szám alatt jelentett meg valamit. :)

Mindenesetre a folytatásra határozottan kíváncsi vagyok.

Nagyon, de nagyon régóta tervezetem elolvasni ezt a könyvet. Már a megjelenésekor szinte azonnal megvettem, és a várólistámra is került. A fülszöveg és a téma azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Imádom a történelmi regényeket, főleg a XVI. századot feldolgozókat.

A magyar történelem nem éppen egy dicsőséges korszakába kalauzol el bennünket az írónő. A történelemórákon sem hallottam mást ezekről az évtizedekről, hogy nem jellemezte más, mint a széthúzás, a pénzhiány, az acsarkodás. Hunyadi Mátyás halála után zűrzavar és káosz következett jogos örökös hiányában. Az ország trónját végül II. Ulászló cseh király foglalta el. A magyarok, fogalmazzunk úgy nem nagyon tűrnek meg idegen hódítót maguk fölött….ezt már számtalanszor bebizonyítottuk, bár sokszor a saját vérünkből valót sem. De hát Corvin János nem kellett, akkor maradt a kisebbik rossz, vagyis Ulászló, aki nem tartozik a „dicsőített” vagy „hősies” királyaink sorába. Gúnyneve a „dobzse László” volt, mert mindenre ez volt a válasza. Megítélése napjainkban már sok vitát szül. Nem tekintik a történészek annyira negatívnak, mint azt nekünk is még tanították. Igaz, hogy a hadseregre és a török elleni védekezésre nem költött a királyi kincstár, de az uralkodása alatt béke honolt az országban, amely gazdasági fellendülést köszönhetően az Újvilág felfedezésének nem hozott. Uralkodását csúfítja a Dózsa-féle parasztfelkelés. Komoly lázadás volt ez, amely nem kifejezetten csak a pórok részvételével zajlott, hanem katonák és papok hozzájárulásával is. De ebben az időszakban készült el a Tripartitum, Werbőczy István Hármaskönyve is. A szokásjogi gyűjteményt egészen az 1848-as forradalomig alkalmazták a bíróságok.

Egyszóval számomra remek olvasmány volt, alig tudtam letenni a könyvet. Igazi, hamisíthatatlan történelmi regény, ahol a történelemből ismert- és eleddig számomra ismeretlen (Brandenburgi György)- személyek hús-vér emberekké váltak. II. Ulászlóról eddig is rendelkeztem információkkal, de most beleláthattam az uralkodásának éveibe, amelyek nem voltak ugyan dicsőségesek, -mint Mátyáséi- de annyira borzasztóak sem, mint ahogy lefestik azokat. A regény olvastatja magát, és szinte lehetetlen letenni. A kötet igazi főszereplői a történet elején éppen, hogy megszületnek és a gyermekéveiket követhetjük nyomon e trilógia első részében. Habsburg Mária és Jagelló Lajos, a szerencsétlen sorsú magyar királyunk, aki Mohácsnál tragikus sorsú körülmények között fogja életét veszteni. Bár eme körülmények is rengeteg vitára adnak okok. Nem hiszem, hogy valaha megtudjuk mi történt valójában. De visszakanyarodva a főhősök mellett számos szereplő válik központi karakterré egyelőre háttérbe szorítva az igazi főszereplőket. Ide sorolnám Brandenburgi Györgyöt, akinek szégyenkezve de bevallom, én a létezéséről sem tudtam. Nekem ő volt az egyik kedvenc szereplőm. Egy igazi fiatal főnemes, aki hódol az élet örömeinek, kiemelkedik lovagi teljesítményével, de ugyanakkor hűséges, becsületes férfi. Nem tudom a valóságban milyen lehetett vagy miért tette, amit tett, de a történetben kiáll királyi rokona mellett és mindent megtesz a Jagellók uralmának biztosítására. Nélküle nem biztos, hogy Ulászló ennyi éven át tudott volna uralkodni. Nagyon a szívemhez nőtt a karaktere, és a szerelem terén sem tétlenkedett. Bár furcsálltam a választását és nem is végződött boldogan, mégis újra reménykedtem, hogy rátalál a boldogságra. Bár e téren annyi fájdalom és szenvedés érte, hogy lehet a szíve soha nem tud már újra szeretni.
A másik üde színfolt a történetben nekem egy magyar udvarhölgy volt. Angelitha, a kis Lajos herceg „nevelője”, vigyázója. Úgy szereti a gyermeket, mintha a sajátja volna. Bár nem is nehéz ez számára, mert születése óta vigyáz rá, mivel a királyné gyermekágyi lázban halt meg a szülést követően. Angelitha okos, éles eszű nő. Számos esetben bizonyítja, hogy egy igazi harcos amazon, ha királyi csemetékről van szó. Anyatigrisként védi meg őket, szem előtt tartva az érdekeit, biztonságukat. És neki is drukkoltam, hogy György gróffal szorosabbra forduljon a viszonyuk, bár a csípős-csattanós jelenteiket imádtam. Szövetségesek a királyi család védelme érdekében, de azért a csipkelődések, az oda-oda mondogatások sokszor többletjelentéssel bírtak. Igazán pörgős, megmosolyogtató jelenetekkel feldobták a regény hangulatát.

Habsburg Mária sem egy mindennapi hercegnőként mutatkozott be.Későbbi királynénk egy művelt, éles eszű, akaratos, makacs és szép lány képében jelenik meg. Első látásra szimpatikus karakter lesz az olvasó számára, és együtt izgulunk vele a kalandjai során, és éljünk meg a mindennapjait. Ahogy Lajos herceggel is. Mindkét gyermek szinte tökéletes természettel rendelkezik, bár mindkettőnél vannak persze hibák, de ezek nagy aggodalomra nem adnak okot.
Ami ki kell még emelnem az a Szapolyai család. Bányai D. Ilona műveiben is találkoztam már az akkor erős pozíciót betöltő famíliával. Szapolyai Jánossal és családjával ebben a kötetben ismerkedhetünk meg, a későbbi magyar király itt még csak ácsingószik a trónért egy olyan anyával, akit Cersei Lannisterhez tudnék a leginkább hasonlítani. Ármányban, cselszövésben, gyilkosságban nincs hiány. Hatalmas vagyonuk minden lehetővé tesz, csak a királyi címet nem. Érdekes volt az ő történetüket olvasni, és kíváncsian várom mit produkálnak még a következő részekben. János a kötet végre egy igazi főúr, harcedzett katona, erdélyi vajda lesz támogatókkal és sereggel a háta mögött. Az évek óta lenyelt béka számtalanszor kikívánkozott a száján, hogy aztán újra visszamenjen. De elszántságból és becsvágyból ebben a családban aztán nincs hiány az biztos. Egy az egyben a Lannistereket juttatták eszembe a Trónok harcából.

A történelmi trilógia a nevéből kifolyólag is történelmi. A komoly kutató-és háttérmunka meglátszik rajta, szinte átüt a lapokon. A kor minden jellemvonása, az ételek, a ruhák, a fegyverek, a beszéd mind-mind tökéletesen voltak megjelenítve. A politikai viszonyokról nem is beszélve. Nem volt száraz- mint az sok történelmi regény-, hanem érdekfeszítő és figyelmet magával ragadó. Én egyszerűen imádtam olvasni, és nagyon sajnálom, hogy csak most kerítettem rá sort. De jobb később, mint soha. Így jöhet is a folytatás, mert kíváncsian várom mi lesz főhőseink sorsa.

Kritikával kezdem: nekem kicsit billeg a ponyvairodalom és a komoly történelmi regény között. Mintha az írónő nem tudta volna eldönteni, hogy kinek is szánja a könyvet.
Ami nagyon tetszett az, hogy egy csomó háttér-információt megtudtunk főleg a családi vonatkozásról Mária és Lajos részéről. II. Lajosról szerintem a történelemkönyvekben fél oldalnyi van, annak nagy része is a mohácsi csatáról szó. Mikor annak idején megláttam ezt a kötetet és elolvastam a fülszöveget, akkor rögtön tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. (Mohácsiként főleg. Barátnőim, ha meglátogatnak ragaszkodnak a zarándoklathoz az új Lajos szoborhoz, ami irtó ronda, és legalább 60 évesnek látszik rajta Lajosunk.) Alapvetően nem is bántam meg. Sőt azt sem, hogy a könyvklubban ezt olvastattam. Kíváncsi leszek hétfőn a többiek véleményére. A szereplők jó jellemek, a történelmi tények is a helyén vannak, a stílus is olvasmányos, mégsem 5 csillagos nekem. Valamiért van bennem hiányérzet. Azért kíváncsi vagyok a folytatásra is.

II. Lajos a kevésbé „ismert” magyar királyaink egyike. A legtöbbünk tudása megáll ott, hogy 1515-ben a Habsburg-Jagello kettős házassági szerződéssel „kiházasították”, és hogy 1526-ban a mohácsi csata után a megáradt Csele-patakba fulladt (na jó, most hagyjuk, hogy a legújabb kutatások alapján nem is a Csele-patak volt az, hanem a Duna).

Ez a könyv ezen a hiányosságon segít. A trilógia első kötete, az Aranyszív II. Lajos és Habsburg Mária gyerekkorát mutatja be, születésüktől kezdve egészen az eljegyzésükig.

spoiler

Magyarországon II. Ulászló a király, Lajos és Mária pici gyerekek, az ő első éveiket ismerhetjük meg a regényben. A könyv hűen követi a történelmi eseményeket, váltott helyszínekkel. Hol Mária, hol pedig Lajos környezetét, neveltetését, jellemének kialakulását követhetjük. Úgy olvastam, mint egy tényleges beszámolót regényes formában, végig hitelesnek éreztem. A szereplők élnek, érdekesek, közel kerültek hozzám, bár Brandenburgi György meglepetés volt számomra, mert a könyvben szimpatikus karakter, tiszta fej jellemzi, talán önzetlen szeretet Lajos irányában, felelősség, határozottság. Megismerhettük a politikai összefüggéseket, érdekeket és következményeket, természetesen az ehhez szorosan tartozó intrikákat, cselszövéseket. Mohács előtti idő számomra csak címszavakban maradt meg, tetszett hogy élettel telt meg a magyar múltnak ez a nem igazán dicsőséges korszaka is.

Mint minden történelmi regénybe, ebbe is bele kellett rázódnom az elején, helyére tenni az említett szereplőket, stb. Ebben sokat segített a könyv hátsó oldalain található térkép és családfa. Utána már nagyon élveztem az olvasást, szépen kidolgozottak karakterek, és a leírások is érdekesek voltak.
A borító stílusa erőteljesen azt sugallja, hogy az ifjúságnak íródott, ez nem igazán tetszik, szebb is lehetett volna.

Kedvelem ezt a korszakot, gyakorlatilag az utolsó nagy, királyi időszak, mielőtt jön a török vész, és mindent megváltoztat. Ez egy nagyon fontos történelmi esemény, eltemettetik a régi Magyarország, és születik valami más, ami már soha nem lesz olyan, még a törökök távozása után sem. Jönnek a Habsburg uralkodók, és számtalan rossz döntés, elnyomás forradalom, stb… Gondolom ezt nem kell spoilerbe tenni, mindenki tanult történelmet.
Vagyis annak ellenére, hogy egy trilógiáról beszélünk, engem pont az zavart ebben a regényben, hogy … nos, nem elég történelmi. Megpróbálom elmagyarázni: szóval hogy hiába van tele létezett és kitalált szereplőkkel, hiába a sok apró részlet, szokások, szokásjogok, valahogy nem attól hiteles egy regény, hogy szép díszleteket húz fel a szöveg köré a szerző (és a kiadó), hanem hogy nem mesél, hanem tényként közöl. Elmond. Emlékeztet. Itt a baj, hiszen már a címek is árulkodóak, a mindenféle szív és a nem kevés utalás a fülszövegben, ajánlókban arra, hogy itt a fő téma bizony két ember szerelme, elbagatellizálja, hogy a fő motívum nagyon nem a királyi szerelem kellene, hogy legyen, hanem hogy egy igazán jelentős korszak végét zárjuk le éppen ezekben az évtizedekben, bár erről a szereplők nem tudnak (legfeljebb sejtik). Mi viszont már tudjuk. Így az ábrázolásnál figyelembe kellett volna venni, hogy sokkal fontosabb lenne a közelgő veszély, a változás ábrázolása, mint egy Philippa Gregory-regény magyarosított verziója. Mert sajnos ez jutott eszembe. Az angol királynőregények sikerén felbuzdult, a magyar történelembe kissé erőszakosan beleszuszakolt királyi romantika gyors megvalósítása, hogy kiszolgálja egy közönségigényt, azokét, akik már kiolvasták az összes Tudor-királynős és hercegnős történetet, és torkig vannak a rózsák háborújával is. Talán nincs igazam, nem tudom, de úgy érzem, hogy a magyar történelem nem nőközpontú, a magyar királynék, királynők mindig háttérszereplők, nem pedig regényfolyamokat megtöltő individuumok, hiába mondják Beatrixról, hogy féltékenykedett, és megmérgezte Mátyást, és hiába ármánykodott II. Endre távollétében Gertrudis. Nem főszereplők, nem szerelmes szívű hölgyek, kevésbé függetlenek, mint angol kolléganőik. A magyar történelem szerintem nagyon is férfias, izzadság- és verejtékszagú. Ez a lányregény nem lett rossz, de kilóg ebből a képből. Szerintem nem sikerült sem jól adaptálni a külföldi nőszerzős nőregényeket, sem pedig az érzelmekre ható királytörténetes lektűröket. Sajnos.

Félreértés ne essék, nem rossz könyv.
De nem is jó.
És bármennyire is sokat gondolkodtam azon, miért nem, nem biztos, hogy meg tudtam pontosan fogalmazni.
Egyrészt szerintem nem igazán derült ki belőle, mit kellett megírni Mária és Lajos összekerülésében (egy teljes, külön könyvben). Igen, tudjuk, mi az életük vége, és jó, hogy Lajos nem olyannak van -egyelőre- lefestve, mint amilyen kép él talán mindenkiben, aki egy kicsit is figyelt töriórán: magyarán, nem az „apja fia”, hanem határozottabb). De sajnos ezt a részt, ami csak annak volt dedikálva, hogy a születésüktől az eljegyzésükig/házasságukig elmesélje a történetet, kevésnek találtam egy külön könyvre. Mert egyszerűen nem volt elég szenvedélyes (amit most nem szerelmi értelemben értek, hanem hogy süt belőle az a bizonyos miért írtam meg), pörgő, színes.
És nem, itt megint nem a lektűrt, a nagy, de üres frázisokat értem.
(kis kitérő: Philippa Gregory, akitől mostanra inkább már vakarózni szoktam, de attól még a történelmi regények nagyasszonyának számít, tuti egyetlen könyvet írt volna Lajos -pontosabban Mária, hiszen NŐI történelmi regényekről van szó, ahol csak a nő lehet a főhős- születésétől haláláig, ahol két sor jut a legfontosabb életeseménynek, ahol két jelent közt akár tizenöt év is eltelik, de ez a ló másik oldala)
A szereplők viszont ennek ellenére nem lettek túl „élők”, keveset tudunk meg róluk, a mozgatórugókról, a jellemfejlődésükről (ha volt olyan nekik), inkább csak egy-egy tulajdonságuk tér vissza-vissza jellemzőként.
Ehhez hozzájárul egy nagyon alapos leírós rész, ami olyan, mintha egy hirtelen látásvesztett embernek akarnék elmesélni mindent, amit épp látok: tehát a ruhák szabásától, anyagától, színétől a szőnyeg pontos mintájáig minden benne van, mégsem filmszerű lesz ettől az elbeszélés stílusa, hanem egyszerűen csak kicsit unalmas (magyarán, ha „történés” van, akkor a szemünk könnyen és büntetés nélkül átugorhat 1-2-3 oldalt, amiben mondjuk a két antagonista kinézete íródik le, mert egyszerűen nincs jelentősége, hogy Szapolyai kék vagy piros zekében vágtat-e Budára)
Mondom, a fentiek nem azt jelentik, hogy a könyv rossz, pláne, hogy élvezhetetlen, csak hogy nem hibátlan.
De egy vélhetőleg friss próbálkozótól reménykeltő darab, talán még csiszolódni fog a dolog (annak ellenére, hogy megvan már a második rész)
Ja, és már csak azért sem rossz a könyv, mert el is fogom olvasni, amit nem tennék, ha csak bosszankodtam vagy unatkoztam volna. :-D

U.i. Az viszont bosszankodásra ad okot, hogy a könyv hátulján lévő térképek, családfák megint csak olvashatatlanok* az e-könyves kiadásban. Pedig természetesen boltban vett, legális példányról beszélek, nem sufni másoltról. Nem tudom, mi erre a megoldás, van-e technikailag, de ha már egy e-könyv közel annyiba kerül, mint egy papíralapú, akkor szeretném abban a minőségben is olvasni, de eleve azt kapni, amit az író az olvasónak szánt (ha úgy ítélte meg, hogy legyen, kell családfa, akkor nézhessem meg. (a korrigálatlan elütésekről nem is beszélek: ez neten természetes, nem érdekel, de egy KIADOTT, lektorált könyvben ne legyenek már felesleges karakterek, szóközök, elütött betűk)
*álló helyzetben tartva az olvasót minden kb. harmad oldalméretű. A betűk hangyányik. Ha nagyítom a betűméretet sem lesz nagyobb, hisz nem pdf-ben olvasok -az NEM e-könyv formátum- hanem én épp mobiban. De a kép szvsz képformátumban van, amit nem nagyít az olvasó. Ha esetleg egy teljes oldal lenne a családfa, egy e-book oldalnyira átszerkesztve, már valahogy ki tudnám silabizálni (akkor meg pláne, ha nem is álló, hanem fekvő formában lenne egy teljes oldal) A tréképeknél ugyanez a gond (betűméret olvashatatlan), megfejelve azzal, hogy az olvasó ugye fekete-fehér, így a nem nagyon kontrasztos megkülönböztetéseket elég nehéz rajta értelmezni (rosszabban látható, mint akár egy fekete-fehér, de nyomtatott verzión) Persze ez sem érdekel senkit a kiadáskor :-(

Örültem, hogy rátaláltam erre a trilógiára, nem nagyon olvastam még magyar történelmi regényeket. A középkori Magyarország utolsó 20 évét bemutató trilógiából az első II. Lajos és felesége Mária gyermekkorát mutatja be, az ország állapotával, szokásaival együtt. Jó volt erről a korszakról ilyen részletességgel olvasni, nem pedig száraz szakirodalomként.
Érződik a regényen, hogy rengeteg kutatómunka van mögötte. Viszont az egész regényen azt éreztem, főleg az elején, mintha a magyar történelem egy részét leöntötték volna rózsaszín cukormázzal, ahol vannak a jóságos szereplők, és a félőrült gonoszok. Nagyon megszerettem Brandenburgi György és Angelitha karakterét, viszont Hedvig és Szapolyai János már kevésbé tetszett. A Hedviggel folytatott párbeszédeik valamiért egy Disney mese gonoszait idézték fel bennem, pedig azt gondolom, hogy az ő jellemük ennél jóval bonyolultabb lehetett, minthogy mindenáron megszerezzék a trónt és Anna hercegnő kezét. Bár a regény szempontjából nyilván ez a fontos.
Ugyanilyen érzésem van Őrült Johannával kapcsolatban, akinek az őrültsége ugyanúgy kapóra jött a férfi családtagjainak az ő félreállításához, mint Báthory Erzsébet állítólagos vérfürdői.
Ezektől függetlenül tetszett a történet, bár hiába szurkolok a boldog befejezésért, sajnos tudom, hogy mi lesz a vége. Szívesen olvasnék ilyen regényeket a többi magyar uralkodóról is, vagy történelmi személyről, ilyen részletességgel, ilyen sok utánajárással.