Gajdos Tibor sokoldalú írói munkássága az utóbbi években azt a megtévesztő látszatot keltette, hogy a műfajt, mellyel negyvenöt évvel ezelőtt megkezdte tevékenységét, a szépirodalmat, illetve a regényírást elhanyagolja. Képzőművészeti jegyzetei és művészettörténeti munkái mellett csak nagy ritkán megjelenő novellái bizonyították jelenlétét irodalmi életünkben, pedig időközben néhány regényt is alkotott. Ezek azonban a leszűkült kiadási lehetőségek és mélye illetékes szubjektív hozzáállása következtében szerzőjük íróasztalának fiókjában várták a kedvezőbb időket.
Az Életjel könyvek sorozatában most megjelenő Végjáték vodkával című regénye is annak bizonyítéka, hogy a mostoha körülmények ellenére sem apadt el regényírói vénája, sőt, ezúttal olyan érettebb és kimunkáltabb prózává lép a vajdasági magyar olvasóközönség elé, mely nem csak tartalmi, de formai szempontból is mást nyújt, mint a korábbi években írott regényei és novelláskötete. Mert míg azokban a társadalmi és… (tovább)
Gajdos Tibor sokoldalú írói munkássága az utóbbi években azt a megtévesztő látszatot keltette, hogy a műfajt, mellyel negyvenöt évvel ezelőtt megkezdte tevékenységét, a szépirodalmat, illetve a regényírást elhanyagolja. Képzőművészeti jegyzetei és művészettörténeti munkái mellett csak nagy ritkán megjelenő novellái bizonyították jelenlétét irodalmi életünkben, pedig időközben néhány regényt is alkotott. Ezek azonban a leszűkült kiadási lehetőségek és mélye illetékes szubjektív hozzáállása következtében szerzőjük íróasztalának fiókjában várták a kedvezőbb időket.
Az Életjel könyvek sorozatában most megjelenő Végjáték vodkával című regénye is annak bizonyítéka, hogy a mostoha körülmények ellenére sem apadt el regényírói vénája, sőt, ezúttal olyan érettebb és kimunkáltabb prózává lép a vajdasági magyar olvasóközönség elé, mely nem csak tartalmi, de formai szempontból is mást nyújt, mint a korábbi években írott regényei és novelláskötete. Mert míg azokban a társadalmi és önéletrajzi elemek domináltak, ebben az alkotásában az individuum, az egyén sorsa és lelki világa kerül előtérbe, a társadalmi hátteret pedig csak halványan érzékelteti a szerző.
A regény első számú hősének, az öregség küszöbére jutott, a nyugdíjazásától már nem messze álló értelmiségiek „elkésett” szerelmi föllángolása összekuszálja az eddig normálisnak tekintett, nagyobb zökkenőktől mentes életét. Nem csak lelki egyensúlya, de családi élete is felborul, majd vakvágányra kerül. A környezet az ilyen köztiszteletben álló polgárnak nem nézi el kilengését, jóllehet bizonyos rétegekben az effajta magatartás szinte mindennapos jelenség. A reménytelen szerelem azután újabb kalandokba és az alkohol mámorába sodorja hősünket, aki végül is nagyon drágán, fizikai összeomlással és talán életével fizet ezért a kései „félrelépéséért”, amit még az elkerülhetetlen generációs ellentétek is súlyosbítanak.
"Kitöltheti-e még életét mindezek után a munka, ami az újonnan előállott helyzetben az egyedüli kiútnak látszik, és képes lesz-e egyáltalán belemerülni a tudomány mélységeibe? Mert az ilyen feladathoz nem egy roncs, hanem egész ember szükséges. És lesz-e még valami, amit fontosnak tarthat, lesznek-e problémái, melyek megoldásához erőfeszítésekre van szükség, vagy csak apró-cseprő kérdésekkel és izgalmakkal kell majd szembenéznie, amelyeket az orvosok által előírt gyógyszerek fogyasztásával, vagy legjobb esetben egy-két pohár vodka felhörpintésével lesz képes megoldani?
Így töpreng az Öregúrnak nevezett főiskolai történelemtanár a regény végén, mely főként hőseinek belső monológjaira épül. Mivel sorsuk mégis összefonódik, időnként drámai feszültséggel telített párbeszédek, összeütközések és diszkrét erotika teszik életesebbé ezt a művet. Mindezt azonban higgadt mederbe igyekszik terelni a szerző, akinek gördülékeny közlési stílusa élvezetes olvasmánnyá avatja a nem túlságosan terjedelmes regényt, amelyet születésének hetvenötödik évfordulója alkalmából jelentetett meg az Életjel.
