Világépítők 87% 371 csillagozás

Bár a számítógépes játék világa áll a középpontban, mégis úgy gondolom, hogy ez egy lélektani regény. Olvashattam a játék születésének fontos momentumairól, szükséges képességekről, tudásról, elhivatottságról, látásmódról, szenvedélyről. De emellett alaposan kidolgozott karakterek, érzelmek, kapcsolati dinamikák adták meg a regény mélységét. Réteges, nagy életigazságokat megfogalmazó regény, amely foglalkozik az identitás, kapcsolati határok, traumák, barátság témáival és sok más fontos kérdéssel, mely elgondolkodtatja, merengésre készteti az olvasót.

Nem vagyok gamer, de csak azért, mert nem merek belemerülni egy játékba sem, mivel tudom, hogy mennyi időt elvenne, és az időből így sincs elég. De mivel informatika területén mozgok, így közel áll a szívemhez ez a világ, sőt, egy játék látványvilágának a megalkotásában szívesen részt vennék! Így a Világépítők címszó felkeltette az érdeklődésem, főleg, amikor már többet is tudtam róla, mint a címe. Az elején kicsit aggódtam, hogy számomra túl romantikus lesz a történet, de hamar megnyugodtam.

A történet Sam és Sadie rendhagyó barátságáról szól, akiket a balszerencse, majd a játékszeretetük egy területre sodor és így együtt kezdenek világokat alkotni. Mindketten különcök, de lehet, pont ezért tudnak ennyire egyedülálló dolgokat létrehozni. Rengeteg jó ötlet volt a könyvben és sokszor azt éreztem, bárcsak most én is ki tudnám próbálni ezeket a játékokat vagy részt vehetnék az alkotói folyamatban!

A szemszögeket folyamatosan váltja az írónő, így mindkét oldal érzéseit és gondolatait megismerhetjük. Végigkövethetjük a két fő karakter felnövését, megszerethetjük az őket segítő mellékszereplőket, vagy utálhatjuk a kevésbé jófejeket és várhatjuk, hogy mi lesz ennek a vége.

Közben nagyon sok érzékeny témát elővesz az írónő, hogy milyen nőként tanulni és dolgozni egy férfiközpontú világban, vagy milyen kisebbséghez tartozóként érvényesülni ez életben.
Sokszor nagyon szívszorító volt a történet, de szerencsére egyáltalán nem csöpögős!

Nagy pacsi a Magnólia kiadónak, mert nekem a borító és a magyar cím is sokkal jobban tetszik az eredetinél!

Ajánlom mindenkinek! :)

A NIOK-nak köszönhetően olvastam el, és mennyire jól tettem! Maradandó élmény lesz. A két főszereplő, Sam és Sadie, okosak, kreatívak, viszont nehéz esetek – persze okkal. Különleges barátság az övék; üdítő volt az ötletelésekről és az alkotásról olvasni, voltak megindító, inspiráló és irigylésre méltó pillanatok, ugyanakkor néha a legrosszabbat hozták ki egymásból. Sam-et sajnáltam, nem volt hibátlan, de éreztem nála a fejlődést. Sadie-t is megértettem, az ő viselkedése viszont néha kifejezetten dühített. De végül is, csak emberek voltak, akik szenvedélyesen szerették, amit csináltak. A kedvencem az egész történetben Marx volt. Annyira imádtam! Azon gondolkodtam, hogy egy saját Marx-ot akarok-e jobban, vagy inkább én szeretnék olyan lenni, és úgy látni a világot, mint ő. Minden(ki)ből ő hozta ki a legjobbat. Sam-re az elejétől kezdve jó hatással volt, Sadie pedig akkor volt a legkedvelhetőbb, ha vele volt.

Én nem vagyok nagy gamer, de kifejezetten tetszettek benne a játékok; az apróságok – pl. a költők szerepe – és a mögöttes tartalmak, amik rávilágítottak világok közötti párhuzamokra. Nagyon átjött az akkori életérzés, kedveltem a mellékszereplőket és a sztorijaikat, mélyebbé, érdekesebbé tették az egészet. Könnyen és gyorsan haladtam vele, hamar beszippantott, egyik pillanatban feltöltött, a következőben felzaklatott. Annál az E/2-ben megírt fejezetnél pedig – ami teljesen és örökre szétmarcangolta a lelkemet, kedvencnek jelöltem.

A magyar cím tetszik, az angolt imádom. Sok mindenről szól ez a könyv: játékokról, ezen keresztül éveken átívelő barátságokról, kapcsolatokról, sikerről és bukásról, az életről és a szeretet szintjeiről. A valóságból való menekülésről. Épp ezért könnyű volt a részének érezni magam.

„– Mi a játék? – tárta szét a karját Marx. – A játék a holnap és a holnap és a holnap. A végtelen újjászületés, a végtelen megváltás lehetősége.”

Nem szoktam NIOK közös könyveket olvasni, most sem terveztem, de annyi pozitív értékelés jött szembe velem a könyv kapcsán, hogy kíváncsi lettem rá.
Az elejével eléggé úgy voltam, mint a Daisy Jones and the Six. c. könyvvel: sok minden tetszett, de sok minden meg untatott (ott a zeneszámok szerzésének állandó részletezése, itt a játékkészítés folyamatának leírása). Sadie-t nem tudtam megszeretni, végig ellenszenves volt és idegesített. Nem is értettem, miért írja róla a szerző, hogy nem kicsinyes és igazán tud örülni mások sikereinek, mikor pár oldalanként nekiesett Sam-nek, hogy elvette tőle a játékát, a sikereit, mindenre ráteszi a kezét, mindent a saját tervei szerint csinál… spoiler
Összességében nem bánom, hogy elolvastam, de nem is tartom kihagyhatatlannak, kanyarban sincs azokhoz a könyvekhez képest, amikről úgy gondolom, hogy a polcomon a helyük.

Nem számítottam arra, hogy ez a könyv ennyire nyomasztó lesz számomra, és arra sem, hogy ennyire elgondolkodtat.
A címcsere szerintem nagyon jó lett, (angolul Tomorrow, and Tomorrow, and Tomorrow) a borítóval megbarátkoztam. :D
Gamerek előnyben, de aki sosem játszik, annak is érdemes elolvasni ezt a regényt, mert Sadie és Sam barátsága megragadó – küzdelmes életükre, sikereikre és kudarcaikra sokáig emlékezni fogok.

Gabrielle Zevin előzőleg megjelent könyve az Egy könyvmoly regényes élete kellemes meglepetés volt a számomra. Egy ideje már fontolgattam, hogy újraolvasom off, mikor jött az Agave / Magnólia bejelentése az írónő új könyvéről, ami ráadásul a játékfejlesztés körül forog, így aztán az újrázás helyett erre vetettem rá magam, amint lehetett.
Ahogy a fülszöveg is említi, két főszereplőnk, Sam és Sadie gyerekként a kórházban találkoznak, hogy aztán némi mosolyszünet után az egyetemi évek alatt újra kapcsolatba kerüljenek és egy játékfejlesztő céget alapítsanak. Ugyan konkrét dátumok ritkán hangzanak el, a különböző emlegetett játékokból (pl. Half-Life vagy EverQuest) vagy épp rendszerekből (Xbox) lehet következtetni, mikor is járunk időben. Sam és Sadie játékinál az írónő ritkán megy bele nagyon a részletekbe, nagy vonalakban leírja, miféle játékról van szó, de túlzásba vitt technikai leírásoktól nem kell tartani – ez egyfelől jó a laikus olvasóknak, másrészt így mindenkinek a képzeletére bízza az adott játékot.
Természetesen a játékok mellett fontos szerepet játszik a két főszereplőnk magánélete és egymáshoz való viszonya. A regény nem teljesen lineárisan halad, időnként visszatekintő fejezetekből vagy épp utólag elmesélt történetekből ismerünk meg fontos részleteket. Alapvetően nem vagyok mindig híve az időbeli ugrásoknak, de itt úgy éreztem, hogy működik a dolog, nem zavart különösebben. Ami jobban zavart, az a főszereplők nyűglődése egymással, különösen a regény második felében, holott csak le kellett volna ülniük, beszélniük egymással. Tudom, ez a való életben is megvan, de nah… Ott is mindig ezt tanácsolják. E mellett Sadie szálának elején befigyelt némi BDSM-vonal ("Most komolyan? Játékfejlesztésről akarok olvasni, nem a Szürke ötvenet…"), de hála az égnek, ez nagyon gyorsan kikopott, bár meglettem volna nélküle teljesen.
Összességében jó érzésekkel csuktam be a könyvet, amikor a végére értem, de nem volt tökéletes. Ha elkezdtem olvasni, mindig elkapott a hangulata, ugyanakkor nem feltétlen rohantam, hogy minél előbb újra a kezeim közt tartsam. Mindenesetre aki az írónő előző könyvét szerette, vagy érdekelné a 90-es, 2000-es évek játékfejlesztői kultúrájáról egy regény, annak mindenképp érdemes belevágnia, csak készüljön fel rá, hogy a magánéleti szál is jelentős szerepet fog játszani.

Nagy lelkesedéssel kezdtem a könyvnek, hisz a fülszöveg teljesen megvett magának, rajta van a romantikus címke, illetve a borító is szépséges. A történet már az elejétől kezdve nagyon lekötött. Nagyon tetszett, hogy ugrál az időben, így mindig többet tudhattunk meg a főszereplőkről. Sőt, még Marx és Sam anyukájának az élete is kapott mélyebb betekintést. Nem vagyok gamer, mégis nagyon lekötött az egész videójáték készítés, valamint Sadie és Sam lelkesedése iránta.
A karakterek szerintem igazán összetettek, csak sajnos egy idő után már túl letörtek, és alig fejlődnek a hosszú idő alatt. Vártam, hogy romantika terén mélyebben megérintsenek, de úgy érzem, pont ez az aspesktus nem volt eléggé kidolgozva. Illetve úgy érződött a szereplők, mindig mást akartak, így sosem éreztem át a szerelmet Sadie és az élettársa között, Sadie és Sam között pedig még annyira sem. Az utóbbinál eléggé egyoldalúnak hatott. Sam mindigis jobban ragaszkodott a lányhoz de az ő kapcsolatuk inkább olyan volt, 'hogy te értesz meg a legjobban, ezért szeretlek'. Sam egész lénye viszont annyira asszexuális volt, ezért a „vágya” Sadie után is keserédes.
Sajnáltam Sam magáról alkotott önképét, ezért tetszett, hogy a vége felé csak kezdte elfogadni magát. Sadie döntéseit is mindig megértettem, de ettől függetlenül számomra ő kevésbé volt kedvelhető. A vége felé pedig határozottan rajta bukott az egész.

Nagyon sokat gondolkodtam a könyvön, miután befejeztem. Befejezés után az első gondolatom az volt, hogy „Ennyi?! Komolyan ezért olvastam végig a szereplők hosszú sztoriját?”, szóval csalódott voltam. A befejezés furcsán lehangoló, igaz ott van az a fénysugár, nyitott véggel, de miért nem lehett volna kicsit pozitívabban megoldani? Sam nagy gesztusa igazán szép volt, az angol eredeti cím elszomorított, Sadieben pedig csalódtam. Ha már olvasok, jobban szeretem a pozitív, kevésbé komor realitású könyveket, elvégre abból van elég a való világban is.

A Világépítők egy újabb könyv, amit csak és kizárólag a NIOK miatt olvastam el és ha Szabados Ági nem választja a februári közös könyvnek, egy órási olvasmányélménnyel leszek szegényebb.

A történet két főszereplője Sadie és Sam, akik egy kórházban ismerkednek meg gyermekként. Barátságukat kisebb-nagyobb félreértések, konfliktusok tarkítják és mintha csak programozva lenne, a kettejük közötti kapocs bizonyos időközönként megszakad, de az egymás iránt érzett szeretetnek köszönhetően mindig visszatalálnak egymáshoz. Amikor az egyetemi éveik során újra találkoznak, közös fejlesztésbe kezdenek, számítógépes játékokat kezdenek közösen írni. Csatlakozik hozzájuk Marx, Sam lakótársa, aki szintén a történet emblematikus szereplőjévé válik és az ő nevéhez kötődik az NPC címet viselő fejezet, aminek az olvasása közben konkrétan hangosan zokogtam.

Kétségtelen, hogy a könyv fontos részét képezik a számítógépes játékok, a virtuális valóság, mégis könnyen emészthetőek ezek a részek. Nem a játékokon van kifejezetten a fókusz, hanem a fejlesztésekkel járó nehézségeken, az emberi tényezőkön, a különféle ötletek összeegyeztethetőségén és az azoknak az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásukon. A szerző szépen belemossa a szereplők életébe a játékokat, azok sokkal inkább kísérői az emberi sorsoknak, mint központi témája.

A történetet csalódások, barátságok, szerelmek, betegségek és veszteségek, tragédiák tarkítják, nem egy habos-babos, rózsaszín tündérmese, mint amit a borító egyébként üzen. Komoly, megterhelő olvasmány, ami ugyanakkor a nyelvezetének és a dinamikájának köszönhetően meglepően könnyen és gyorsan olvasható. Az olvasót hajtja a kíváncsiság és a remény, hogy végül minden jól alakul.

Minden hibájukkal együtt szerettem a szereplőket, akik egyszerre voltak kreatívak, de olykor elveszettek, sikeresek és mégis elégedetlenek, okosak, de érzelmek terén olykor teljesen balgák.

Aprólékosan felépített történet a Világépítők, amely tartalmát tekintve roppant szerteágazó és összetett, szívből ajánlom mindenki figyelmébe!

Az olvasás és a videojátékok kéz a kézben járnak nálam, ez a két dolog szinte teljesen ki tudja kapcsolni a fejem.
A Világépítőkben 2 kisgyerek barátsága egy életen át elkíséri őket, üzlettársakká válnak és végigkísérik egymást az élet viharain

Sam és Sadie két különc karakter, elképesztően okosak így jellemzően mindig, mindenhonnan kilógnak, vagy az irigykedés miatt állandóan bántják őket, ami mélyen megviseli a lelküket.
Ahogy az élet ez a könyv sem habos, sőt gyakran nem is túl vidám, sokan egyes részeit még akár depresszívnek is mondanák. Sam határozottan egy befelé forduló, viszonylag csendes karakter, akit csak Sadie képes megnyitni. Mindkét karakternek megvannak a saját küzdelmei, amelyeket egész életükön át hurcolnak és próbálják megtalálni a megoldást, amely majd feloldja őket. Belső világukat pedig legjobban a játékok és a játéktervezés világában tudják kiélni.

Elképesztően mély és elgondolkoztató könyv. Felnőttéválás, belső vívódások, nőként kiemelkedni egy férfiak uralta világban, veszteségek és még sorolhatnám.
Gamereknek egyértelműen kötelező, illetve, ha egy elgondolkodtató olvasmányt szeretnél a kezedbe venni mindenképp ajánlom, fantasztikus, nálam az év legnagyobb kedvence lett.

Bővebben:
http://wandamaci.blogspot.com/2022/11/gabrielle-zevin-v…

Gamerként nekem csalódás volt ez a regény, ahhoz képest, hogy játékfejlesztés volt benne az egyik központi téma. Keveset kaptam belőle, sokkal több volt a karakterdráma ilyen szempontból. Persze, mindenképp elolvastam volna, mert van benne Nintendo, meg gameréletérzés, de maradt bennem hiányérzet. Ha ezt olvassa szintén gamer, és olvasta a könyvet, írjon nekem, mert nagyon kíváncsi lennék más véleményekre is.

Az egyik legerősebb tulajdonsága a kötetnek, hogy olvasmányos, és vannak benne kifejezetten jól megírt részek. Emiatt sokaknál jól fog hasítani, és eddig alapvetően itthon egész jó a fogadtatása.

Ami miatt viszont részben nem nagyon tudtam szeretni, az az, hogy szerintem ez a könyv szenzációhajhász. Nekem kicsit sok volt a tipikusan meghökkentő elemek behozása, mint egy párkapcsolati random BDSM vonal pár bekezdésben taglalva, vagy épp a másik oldalon egy elhúzódó egészségügyi probléma naturalista leírása – ez utóbbi még mindig él bennem, mert a kötet egyáltalán nem erre fókuszál, csak hirtelen ott volt, és a mentális kép az agyamba égett, és nem tudom nem látni. Akik olvasták, tudni fogják szerintem, mire gondolok. Hasonlóan nem működött nálam a spoiler.

Idefűzhetném még azt, hogy Sam és Sadie közt lévő különleges kapcsolat se volt teljesen szépen kibontva. Nekem nehezen fér bele az egészbe, hogy a kettőjük konfliktusait egyszerűen az okozta, hogy random megsértődnek a másikra, és nem beszélik meg a dolgaikat, csak évekkel később. Ha annyira különlegesek vagytok egymásnak, nem pont hogy menni kéne a másik után, kérdezni, és nem feltételezni? Persze, értem, hogy kisiklik néha az élet, de nekem ezek annyira nem ültek meg.