Az ​elveszett délelőtt 8 csillagozás

Mindig meglepődöm, ha egy könyvnél megtapasztalom a mulandóságot. Ha azt látom, hogy miképpen változhat, akár enyészhet el teljesen a jelentősége. Egy adott kultúrán belül még talán könnyebben vissza lehet nyúlni egy másik korba. Az élő és a tanult hagyomány segít élővé vagy legalább értelmezhetővé tenni valamit, vagy legalább az emlékmű előtti tiszteletadás érzését előhívhatja. Mindez egy fordítás esetében kevésbé lehetséges. Ez a könyv 1983-ban off, még a kommunizmusban jelent meg – nekünk magyar olvasóknak ez akár bejárást is engedhetne a műbe. Úgy látom, a 2010-es években egészen sok fordítása készült el, és a magyar kiadást a nagyobb nyelveket tekintve talán csak a francia előzte meg. Vagyis egy nemzetközileg is nagy karriert befutott és komoly visszhangot kiváltott műről van szó. Mindezt csak azért írom le, mert nagyon erős a szakadék a kortárs olvasási elvárások és a klasszikushoz való közelítés között.
A szöveg a belső gondolatsorok és a megszólalások közötti távolságra épít. Mindig megtapasztaljuk, hogy a gyakran a negatív véleményt tükröző gondolatsorból mi marad az illendő megszólalás keretei között. Vagy hogy a beszélő a szándékát milyen úton-módon kívánja elérni. Ez különösen az I. világháborús részben erősödik fel, ahol egy család belső viszonyait egy szerelmi háromszög által meghatározott térben ismerhetjük meg, és az adott eseményeket mindhárom fél átéli és átgondolja.
Próbálom elképzelni, milyen lehetett ezt a (ha jól tudom, akkoriban még cenzúrázott) könyvet a ’80-as években is szigorú légkörű Romániában olvasni. Milyen érzés lehetett, hogy a 20. századról semlegesen, a hivatalos értelmezéstől függetlenül beszél valaki. Milyen lehetett olyan művet olvasni, amelynek a legfontosabb kérdése az, hogy kinek mit mutathatunk meg magunkból, ki mit gondol rólunk, hogyan helyezkedünk magánviszonyainkban is, milyen apró feltételezések, vádak indulhatnak meg akár egy figyelmetlenségből megválaszolatlanul hagyott kérdés nyomán. Próbálom megbecsülni a könyv helyi értékét. Nehezen megy csak.
Élvezhetném még az egyszerű elbeszélő figuráját. A szerző az előszóban említi, hogy a ’70-es években találta meg a szegény, kiszolgáltatott idős nő hangját. Az ő napjából nőtt ki a regény. A román múlt elbeszélhetőségét jelenleg nem lehet értékelni, hiszen a történelmi tudás most hozzáférhető, viszont a női nézőpontok erőssége és hitelessége talán a jelenleg legérdekesebb vonása ennek a műnek. Mindössze két férfit ismerhetünk meg igazán off – éppen a liaison kapcsán. A finomkodó szalonlégkör mindig is untatott off, így számomra (akárcsak @ppeva számára) a közepe érdektelen volt. Biztos vagyok benne, hogy ma egy teljesen női hangra szerelt nagyregényként óriási siker lehetne. De az írói eszközök, a tartalmi különlegességek egykori újdonsága mára megfakult.
Összességében úgy érzem, ebből a mécsesből örökre eltávozott a szellem, és az élvezhetősége nagyban múlik azon, hogy az olvasó rendelkezik-e személyes élményekkel.

Huhhh. Hát ez feladat volt, pontosabban menet közben vált feladattá. De kiolvastam, befejeztem.
Ez a könyv többször a kezembe került a könyvtárban, addig kerülgetett, míg végül hazahoztam. Számos oka volt, többek között az, hogy rájöttem, szinte nem is olvastam még román irodalmat.
Olvasás közben egy idő után gyakran eszembe jutott a szarka meg az ő farka. Mert ha ez a regény kevesebbet markolt volna, rövidebb lett volna a hatszáz oldal vagy 2-300 oldallal (vagy esetleg az a 2-300 oldal jobb lett volna…), mennyire más lett volna! Így az első 120 oldalt olvasva örültem, milyen jó könyvre leltem, aztán jött a neheze, amikor folyton elaludtam rajta, szenvedés volt kézbe venni, és ha ránéztem a borítóra, még a címét is félreolvastam – Az elveszett délelőtt-ből elcseszett délelőtt lett… De megérte kitartani, mert a végén megint feltámadt a regény, és a befejező rész megint nagyon tetszett. Mert volt benne ötlet is, svung is, humor is, gondolat is, teljesen magával ragadott a monológfolyam. (Emlékeztetett kicsit egy lengyel regényre, Wiesław Myśliwski Traktat o łuskaniu fasoli című, szintén monológfolyamos regényére.)
Jó volt, hogy a könyv végén volt egy történelmi összefoglaló, hiszen Románia történelméből nekem csak egyes erősen kivonatos részek voltak ismerősek, és így legalább utólag megértettem néhány összefüggést. Egyébként pont a középső rész volt az, aminek szándéka lehetett a családtörténet mellett az országtörténet bemutatása is – voltak benne számomra teljesen ismeretlen, figyelemfelkeltő momentumok. Akár érdekes is lehetett volna, de nekem nem az volt. Hosszú lett és unalmas, ellentétben a remek kezdő és befejező részekkel.

Elolvastam, végigrágtam magam rajta. Nem erre számítottam, és igazából nem is tetszett. Biztos megvan a maga szépsége, és biztos vannak olyan olvasók, akiknek tetszik, de engem nem nyűgözött le. Nem tetszett a folyamatos nézőpontváltás, a hirtelen 50 év ugrás az időben, majd kb. 300 oldalra ottragadás. De biztos megvan a szépsége, mondom.