Száz ​év magány 1598 csillagozás

Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

E ​könyvet az író saját gyermekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta. A regény Kolumbia egy kis eldugott falujában, Macondoban játszódik. Nem jó kifejezés a „játszódik”, mert ez a mű minden szempontból rendhagyó. Ahogy az író mondja: „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot.” Ezt a falut sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből ollózta össze. A hangulatot alapvetően meghatározza az éghajlat. Állandóan száraz forróság van, az emberek a napjuk nagy részét árnyékos függőágyakban töltik, hiszen még megmozdulni is nehéz ilyenkor.

Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar – de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét.

A hatalmas házban, ahol a Buendíák élnek, minden megtörténhet. Az öt… (tovább)

Eredeti mű: Gabriel García Márquez: Cien años de soledad

Eredeti megjelenés éve: 1967

>!
Magvető, Budapest, 2017
488 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436167 · Fordította: Székács Vera
>!
Magvető, Budapest, 2016
376 oldal · ISBN: 9789631434972 · Fordította: Székács Vera
>!
Magvető, Budapest, 2014
374 oldal · ISBN: 9789631420494 · Fordította: Székács Vera

14 további kiadás


Enciklopédia 23

Szereplők népszerűség szerint

José Arcadio Buendía · Aureliano Buendía · Melchiades · Ursula · Gaston · Gerineldo Márquez · Irgalmas Szent Zsófia · Petra Cotes · Pilar Ternera

Helyszínek népszerűség szerint

Macondo


Kedvencelte 676

Most olvassa 166

Várólistára tette 768

Kívánságlistára tette 334

Kölcsönkérné 9


Kiemelt értékelések

>!
Frank_Spielmann I
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Félek azt mondani erről a könyvről, hogy mese, de az. Jobb szó nincs rá. Méghozzá huszadik századi mese, varázslatosan hosszú bekezdésekkel, kevés párbeszéddel, meghatározhatatlan humorral, valami ősi otthonossággal, családiassággal (családregénytől mit várjunk?), és esztelenül jó 400 oldallal. Ez tipikusan az a könyv, aminek a borítójáról hiányzik a figyelmeztetés: Vigyázat! Függőséget okoz! Tessék az olvasáshoz előkészíteni többnapi élelmet és ágytálat, és nem árt egy cseléd sem, a kedves neje/férje pont jó lesz erre.

9 hozzászólás
>!
dontpanic P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Egyszerre gyönyörű és piszkos, felemelő és közönséges, filozofikus és zagyva, rajongani és gyűlölni való, varázslatos és földhözragadt.

Ahogy a Buendía család történetén is végigvonul az építés és rombolás kettős körforgása, úgy ez a könyv is csupa kettősség. Az az egy biztos, hogy Márquez valami más, kategóriákon és ítélkezésen felül- és kívülálló, áthömpölyög a kultúrán, irodalmon és az olvasói lelkén, hogy azok a vele való találkozás után már soha ne legyenek többé ugyanolyanok, mint előtte.

3 hozzászólás
>!
csartak MP
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Amikor olvasod rád nehezedik, amikor leteszed hiányzik. A tükrök városa biztosan létezik valamelyik alternatív párhuzamos dimenzióban, mert ezt látni kellett. Márquez ott volt. És lejegyezte nekünk.

5 hozzászólás
>!
Wiggin77
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Nemrég fejeztem be a könyvet, de tudom, hogy ezzel csak az olvasást fejeztem be, a Buendía család története még sokáig jelen lesz a napi gondolataimban. Idővel a történések majd elhalványulnak, de az érzések és a hangulat megmaradnak. Mint ahogy a képek is. Képek egy Isten háta mögötti, az időbe belemerevedett faluról, ahol az elhagyatott főtér porát felkavarja a forró szél, ahol egyszerre minden állandó és minden változik. Képtelen képek kezét a tűzbe tartó nőről, gesztenyefa alatt halott férjével diskuráló asszonyról, hetvenhét „arany” éjjeliedényről, sárga pillangók hada által követett cigányemberről és homlokukon hamukeresztet viselő Aurelianókról.
Márquez meséje olyan, mint egy irodalmi igényességgel előadott szappanopera. Csak éppen amíg egy szappanoperában a hosszas küzdelmek után eljön a boldogság, itt a szereplők előbb-utóbb mind magukra zárják a magány zárkáját. Ki szó szerint, ki képletesen.
Márquez gyönyörűen ír, sokáig elidőztem ilyenek felett, mint:

„…megérezték bőrén a szép Remedios fullasztó szagát: úgy átjárta a testét, hogy a felhasadt koponyából nem vér szivárgott, hanem valami ámbraolaj, telítve a titokzatos illattal, s akkor megértették, hogy a szép Remedio szaga a halálon túl is kínozza a férfiakat, amíg csontjaik szét nem porladnak.”.

Még Aureliano és Amaranta Ursula szenvedélytől izzó pillanatait is úgy tudja leírni, hogy elfeledkezel róla, hogy épp egy vérfertőző viszony (ami a Buendíáknál közel sem szokatlan) leírását olvasod:

„…belehajolt a frissen mosott meztelenség szakadékába, melyben nem volt olyan bőrhorpadás, piheárnyék vagy rejtett anyajegy, amit más szobák sötétségében már el ne képzelt volna. Amaranta Ursula őszintén védekezett, a rutinos nőstény ravaszságával, még menyétesebbre görbítve síkos, hajlékony és illatos menyéttestét, s közben igyekezett a térdével leszakítani Aureliano veséjét, és körmével felszántani az arcát, de azért nem csúszott ki a szájukon, sem az egyikén, sem a másikén, egyetlen sóhajtás sem, amely pontosan olyan ne lett volna, mintha valaki a nyitott ablakon át gyönyörködne a szerény áprilisi naplementében. Vad küzdelem volt, halálos párviadal, de látszólag mégis minden erőszak nélkül, mert tekergőző lecsapásokból és illanó, lassú, óvatos, ünnepélyes kisiklásokból állt, miáltal a kettő közt elég idő maradt, hogy kinyíljanak a petúniák…”

Nagy élmény volt, azt gondolom, hogy ez olyan regény, amit időről-időre újra elolvasok majd.

4 hozzászólás
>!
gabiica P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Nehezen követhető szereplők, és néhol a cselekményszál is az volt, de attól függetlenül nagyon imádtam, faltam a lapokat, és tudni akartam, hogy mi lesz a sorsuk.

>!
nagyange P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Szerettem, imádtam.
Azt hinné az ember, hogy itt senki nem volt magányos, mert a történet rengeteg szereplőt tartalmaz, rokonok, ismerősök, barátok és mind együtt élnek, mint egy nagy boldog, néha kissé kevésbé boldog család, ahol mindenkinek megvan a helye, bár neveikben páran nem különböznek egymástól.
A családtörténet folyt a maga medrében, néha kiárad, viszont abszolút lekötött, egyrészt azért mert figyelni kellett, hogy épp kiről van szó, másrészt mert Márquez leírásai nekem annyira tetszenek, hogy felőlem bármiről is szólhat. Elindít egy gondolat menetet, amely úgy folyik végéig, mint ama bizonyos vér, mely fiúból ontott ki és anyjáig folyt. Néha azt hittem, már az író se tudja, hogy hol is jár, de rá kellett jönnöm, hogy ő nagyon is pontosan tudja. Tökéletesen megszerkesztett mű.
Minden szereplő élettörténete, tettei, gondolatvilága a valóságtól messze szárnyalt és ez volt az amitől én nagyon szerettem őket.
Amikor már nem tudom hanyadik gyereket hívták ugyanúgy a homlokomra csaptam, és mosolyogtam egy jót. Végül már meg is sértődtem volna, ha egy legújabb poronty nem Aureliano, vagy Arcadio lett volna. Eetleg Remedios. Pontosan tudtam követni ki kinek a kije és épp kiről van szó. El is határoztam, hogy megrajzolom a családfát. Folyamatban.
Lassan kibontakozott miért hívnak mindenkit ugyanúgy és miért élnek együtt magányosan.

A Száz év magányt általában a mágikus realizmus csúcsművének tartják, ugyanakkor maga Márquez egyáltalán nem gondolta történetet mágikusnak. „Elég csak kinyitni az újságot, hogy lássuk, minden nap történnek rendkívüli dolgok – mondta 1988-ban. Minden, amit valaha leírtam, a valóságon alapul."
"Ha nem én írtam volna, biztos, hogy nem olvasnám el. Ki nem állhatom a bestsellereket” – nyilatkozta egyszer az író.

Na szóval lehet ezt a könyvet akár nagyon nem szeretni is, aki nem bírja, ha egy regény csak líraian folydogál, látszólag se füle se farka spoiler, de az inkább ne olvasson Márquezt.

12 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I
Gabriel García Márquez: Száz év magány

A legerősebb élményem e könyv kapcsán, hogy hihetetlenül élénk színorgia vonul végig a történeten – olyan ez a regény, mintha egy végtelenített vászonra maga Hieronymus Bosch festett volna, legalábbis az ő képei ugrottak be százszor is, míg olvastam. A szereplők vagy tragikus hirtelenséggel, drámai módon, szó szerint halálnak halálával halnak, vagy átlépve és jelentősen meghaladva a 100 éves kort, elenyésznek. Szinte mindenki bolond, de legalábbis nem százas – viszont szeretnivalóan azok –, mindenki állandóan szerelmes, és üzekednek, bujálkodnak, párosodnak folyton folyvást. Miközben persze magányosak. Magányosak a folyamatosan nyüzsgő, meg-megújuló tömeg közepén. Követhetetlen, hogy ki kicsoda, ki kinek a fia, lánya, szeretője, bátyja stb., de úgy a könyv harmadánál rájöttem, hogy tulajdonképpen ez abszolút nem is lényeges. Aureliánók és Buendiák, Amaranták és Fernandák, Josék és Ursulák Laokoon-csoportja vett körbe, tekeredett rám, és valahogy nem is akaródzott kiverekedni magam közülük.
Nálam is a kedvencek közé került ez a könyv, mégpedig olyan kedvenccé, amit ezután már akkor is leemelek majd a polcról, ha szeretnék gondolatban újra elutazni Macondóba, vagy pusztán csak szeretnék belebújni újra ebbe az elképesztő Márquez-i hangulatba.

37 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Tizenöt éve is megvan már, hogy ez a könyv szívja a port magába a polcomon. Sosem mertem érte nyúlni, a félelem visszafogta a kezem.

A zsibbasztó meleg hozzásegít a hangulathoz, másodpercek kérdése és a történetbe csöppenek. Mit tudnék írni, arról, ami leírhatatlan? Csupán jelzőim, impresszióim vannak. Mágikus, színes, forró, szenvedélyes, párás, makacs, gyászos, eleve elrendelt, fülledt, rettentően magányos, vérforraló, halálos, és magányos, elmondhatatlanul az.
A szereplők élnek, túlságosan élnek, annyira, hogy én is kívánom ezt a szenvedélyes életet, aztán eszembe jutnak a mellékelt szenvedések, a szeretetnélküliség. Az idő jelentőségét veszti, kizökken, a történet burjánzik, tobzódik míg vérfertőzőn körbeér, akár egy kunkori malacfarok. Varázslatos.

3 hozzászólás
>!
Emmi_Lotta IMP
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Az biztos, hogy semmihez sem hasonló azok közül, amiket eddig olvastam. Különleges, és az ilyet általában szeretjük. Olyan, amiről mindenkinek van véleménye, mégpedig gyakran kedvező.

Mindazonáltal nehéz olvasmány. Feltűnő, hogy a könyv szövegét milyen nagy arányban képviselik a dialógus nélküli leírások. A párbeszéd hiánya nem teszi gördülékennyé, dinamikussá a regényt. Ezért a szöveg sűrűvé, töménnyé, mondhatni fárasztóvá válik. A másik tényező, ami miatt nehéz olvasni a művet, a rengeteg egyforma személynév, valamint a családtagok, szeretők, törvényes és törvénytelen utódok szövevényes viszonya.

Ez a könyv nem a földhözragadtak kedves olvasmánya. Egyszersmind szembesülnöm kellett azzal, hogy valószínűleg én az vagyok, mert nem ragadott eléggé magával a szárnyalás, és egy idő után már kimondottan rosszul toleráltam a rengeteg képtelen momentumot (repülőszőnyegen való utazás, vándorló tárgyak, emberek láthatatlansága és feltámadása, négy évig tartó folyamatos esőzés és hasonlók). A regényben ábrázolt számos vérfertőző kapcsolat is felkavarta a gyomromat. Olvasás közben végig volt egy olyan érzésem, hogy az író ezt a művét valamiféle paródiának szánta.

A szöveg helyenkénti humorát bőven ellensúlyozza a nyomasztó, áthatolhatatlan sűrűségű magány ábrázolása. A szereplők magányossága annyira végletes, hogy némelyek évekre bezárkóznak egy szobába, ahová csak az ablakpárkányra letett étel megy be, és az éjjeliedény jön ki naponta egyszer.

Most, hogy szokatlanul lassan (majdnem öt nap alatt) és nehezen végre átrágtam magam rajta, a könyv értékeit, rendkívüli voltát elismerem, de nem lett kedvenc olvasmányom, újraolvasni nem fogom.

>!
Európa, Budapest, 1980
356 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630720914 · Fordította: Székács Vera

Népszerű idézetek

>!
molyito

No hiszen – mondta –, le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban. – Ezek voltak az utolsó búcsúszavai.

>!
Morn 

Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.

378. oldal (Magvető)

Kapcsolódó szócikkek: José Arcadio Buendía
>!
habosvilla

Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.

>!
Morn

Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta a útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés érte.
– Hol van? – kérdezte rémülten.
– Micsoda?
– A féreg – mondta Amaranta.
Ursula a szívére bökött:
– Itt.

275. oldal (Magvető)

>!
Morn 

Oly módon támadt fel bennük a régi szenvedély, hogy nem is egyszer, asztalhoz ülve, csak összenéztek, s aztán szó nélkül újra lefedték a tálakat, és bementek a hálószobába, elpusztulni éhen és szerelemben.

277. oldal (Magvető)

5 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Örkény István: Tóték
Franz Kafka: A kastély
Franz Kafka: A per
Paul Willems: A hattyú krónikája
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
Orhan Pamuk: A fehér kastély
Orhan Pamuk: A fehér vár
Miguel Ángel Asturias: A Kincses úrfi
Miguel Ángel Asturias: Az a félvér nőszemély
Milorad Pavić: Kazár szótár