Száz ​év magány 2492 csillagozás

Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány

Gabriel ​García Márquez regénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek maradéktalanul igazolják jó előre beharangozott világhírüket. A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben García Marquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. Gabriel García Márquez élményeinek forrása – nyilatkozatai szerint – a gyermekkor. Egy ősrégi hagyományokat elevenen őrző kis kolumbiai falu mindennapi élete s a nagyszülők meséiben megelevenedő múltja csodálatos képeivel benépesítette a gyerekkor képzeletvilágát. S aztán évitzedeken át kísérletezik azzal hogy formába öntse élményeit. Végül 1965-ben a Mexicóból Acapulcóba vezető országúton hirtelen egyetlen pillanat alatt megjelenik előtte „regényfolyója”. „Annyira kész volt, hogy szóról szóra lediktálhattam… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1967

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion · Magvető Világkönyvtár Magvető · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi

>!
Magvető, Budapest, 2023
488 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436167 · Fordította: Székács Vera
>!
Magvető, Budapest, 2021
490 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436167 · Fordította: Székács Vera
>!
Magvető, Budapest, 2020
484 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436167 · Fordította: Székács Vera

23 további kiadás


Enciklopédia 56

Szereplők népszerűség szerint

José Arcadio Buendía · Aureliano Buendía · Rebeca · José Arcadio · Melchiades · Ursula · Amaranta · Irgalmas Szent Zsófia · Második José Arcadio · Petra Cotes · Pietro Crespi · Pilar Ternera · Gaston · Gerineldo Márquez

Helyszínek népszerűség szerint

Macondo · temető


Kedvencelte 1008

Most olvassa 227

Várólistára tette 1241

Kívánságlistára tette 818

Kölcsönkérné 11


Kiemelt értékelések

Maminti9 P>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Végtelenül sokszínű regény a Száz év magány, a kimeríthetetlen írói képzelet nyoma minden egyes során végig hömpölyög. A helyszín Macondó, melyet a fülledt trópusi levegő ölel körül, és ahol Aurelianok, Arcadiok és Remediosok generációinak körforgását követhetjük. Látcsöveket, alkimista felszereléseket áruló cigányok, pávatollas karneválok, sárga pillangó hadak, klavikord művésznők tarkítják a delíriumos képeket. Meghökkentő képzettársításokból csöppenünk ironikus-cinikus humorba, mesebeli hangnemből földhöz vágó realizmusba.
A gyönyörű stílus mellett a történések sokszor bizarr, sőt egyenesen perverz fordulatokat vesznek: vérfertőzés, falat és földet habzsoló lány, megrontás, disznófarkú gyerekek is megjelennek a lapokon.
Az idő és a tér meghatározhatatlan, egyedül az események ciklikussága válik bizonyossá, folyton az az érzésünk, “mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez.” A történet folyamatosan visszakanyarodik az idő múlásával elhatalmasodó bogarassághoz, a káprázatos szépséghez, a pusztítóan harcias viselkedéshez, mely mind azt igazolja, hogy ha a nevünk nem különböztet meg bennünket, lényegében ugyanolyanok vagyunk. A nyomasztó magány is végigkísér minket, melynek alapja, hogy a szereplők képtelenek az igaz szeretetre, és a magány hol házastársként, hol aljas szeretőként, hol katonai vezetőként kísért, hol pedig csak egy tisztességes szerződés az öregkorban. A kérdés csak az, hogy ez az állapot hova vezet, és van-e értelme magányosan küzdenünk.
A matuzsálemi kort megélő ősanya, Ursula az, aki ösztönös erővel valamilyen összetartó kapocs a történet szereplői között, belső vívódásai és cselekedeti alapján számomra a leginkább a realitás talaján maradó szereplő. Ő az első, aki felismeri, hogy az idő csak forog önmaga körül, a szereplők életútja egyazon spirálon örvénylik, és a család tagjai ugyanazon hibák csapdájába esnek.
És végül mi magunk is rájövünk, hogy nincs új a nap alatt, életünk “az elkerülhetetlen ismétlődések láncolata”, a történelem ismétli önmagát, ahogy sorsunk is egy “olyan kerék, mely akár az idők végezetéig is forogna, ha lassan és óhatatlanul el nem kopna a tengelye.”

1 hozzászólás
Chöpp >!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Ha egy dolgozat, vagy egy doktori disszertáció sem lenne elég, miért is írnék értékelést. Elég annyi, hogy: Tökéletes. Pont.
vagy:
„Félre az útból, tehenek, rövid az élet…”

2 hozzászólás
BoJack>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Módfelett hálás, örömteli feladat úgy írni egy könyvről, hogy az maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hovatovább jócskán meg is haladta azokat; nem igazán emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy egy könyvet szándékosan lassan, a napi penzum határértéke spoiler alatt olvassak, csupán azért, hogy a lehető legtovább tartson az élmény, az a nagybetűs, kivonatolt, esszenciális ÉLMÉNY, amit már megannyi könyvben, megannyi történetben kerestem, jobbára hiába, és amire most végre rábukkantam ebben a csodálatos mesében, mert mondhat bárki bármit, ez bizony mese a javából, García Márquez álomittas, delíriumos, varázslatos meséje egy isten háta mögötti faluról, Macondóról; mese a Buendía család hét nemzedékéről, Arcadiókról, Aureliánókról, Josékról, Ursulákról, Remeidosokról, Amarantákról, akik rendre a felmenőik neveit viselték, és akik egyfajta transzgenerációs krízisként folyamatosak megörökölték őseik minden jó és rossz tulajdonságait, ily módon sorra megismételve azok hibáit; mese az időről, amely "…végül is nem múlik, csak forog önmaga körül.”; mese egy lányról, aki a szelek hátán emelkedett a mennyek országába; mese egy halottról, aki a gesztenyefák árnyékában beszélgetett; mese egy cigányról, aki aranysárga pillangókkal közlekedett; mese egy kislányról, aki homokot evett; mese egy esőzésről, ami négy évig tartott; mese egy csecsemőről, aki malacfarokkal született (…), de leginkább mese a magányról, a Buendíák hét generációjának életét megkeserítő magányról, száz viharos esztendőn keresztül.

Külön kiemelném még Székács Vera mesterremek fordítását, amelyen gyakorlatilag semmit sem fogott az idő, és amely az egyik legragyogóbb munka, amivel olvasóként ez idáig találkoztam; és noha maximálisan tisztában vagyok a kijelentés bombasztikus mivoltával – nem adhatok mást, csak mi lényegem: a Száz év magány messze, messze a legjobb regény, amit valaha olvastam.

2 hozzászólás
Wiggin77 P>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Nemrég fejeztem be a könyvet, de tudom, hogy ezzel csak az olvasást fejeztem be, a Buendía család története még sokáig jelen lesz a napi gondolataimban. Idővel a történések majd elhalványulnak, de az érzések és a hangulat megmaradnak. Mint ahogy a képek is. Képek egy Isten háta mögötti, az időbe belemerevedett faluról, ahol az elhagyatott főtér porát felkavarja a forró szél, ahol egyszerre minden állandó és minden változik. Képtelen képek kezét a tűzbe tartó nőről, gesztenyefa alatt halott férjével diskuráló asszonyról, hetvenhét „arany” éjjeliedényről, sárga pillangók hada által követett cigányemberről és homlokukon hamukeresztet viselő Aurelianókról.
Márquez meséje olyan, mint egy irodalmi igényességgel előadott szappanopera. Csak éppen amíg egy szappanoperában a hosszas küzdelmek után eljön a boldogság, itt a szereplők előbb-utóbb mind magukra zárják a magány zárkáját. Ki szó szerint, ki képletesen.
Márquez gyönyörűen ír, sokáig elidőztem ilyenek felett, mint:

„…megérezték bőrén a szép Remedios fullasztó szagát: úgy átjárta a testét, hogy a felhasadt koponyából nem vér szivárgott, hanem valami ámbraolaj, telítve a titokzatos illattal, s akkor megértették, hogy a szép Remedio szaga a halálon túl is kínozza a férfiakat, amíg csontjaik szét nem porladnak.”.

Még Aureliano és Amaranta Ursula szenvedélytől izzó pillanatait is úgy tudja leírni, hogy elfeledkezel róla, hogy épp egy vérfertőző viszony (ami a Buendíáknál közel sem szokatlan) leírását olvasod:

„…belehajolt a frissen mosott meztelenség szakadékába, melyben nem volt olyan bőrhorpadás, piheárnyék vagy rejtett anyajegy, amit más szobák sötétségében már el ne képzelt volna. Amaranta Ursula őszintén védekezett, a rutinos nőstény ravaszságával, még menyétesebbre görbítve síkos, hajlékony és illatos menyéttestét, s közben igyekezett a térdével leszakítani Aureliano veséjét, és körmével felszántani az arcát, de azért nem csúszott ki a szájukon, sem az egyikén, sem a másikén, egyetlen sóhajtás sem, amely pontosan olyan ne lett volna, mintha valaki a nyitott ablakon át gyönyörködne a szerény áprilisi naplementében. Vad küzdelem volt, halálos párviadal, de látszólag mégis minden erőszak nélkül, mert tekergőző lecsapásokból és illanó, lassú, óvatos, ünnepélyes kisiklásokból állt, miáltal a kettő közt elég idő maradt, hogy kinyíljanak a petúniák…”

Nagy élmény volt, azt gondolom, hogy ez olyan regény, amit időről-időre újra elolvasok majd.

5 hozzászólás
dontpanic IP>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Egyszerre gyönyörű és piszkos, felemelő és közönséges, filozofikus és zagyva, rajongani és gyűlölni való, varázslatos és földhözragadt.

Ahogy a Buendía család történetén is végigvonul az építés és rombolás kettős körforgása, úgy ez a könyv is csupa kettősség. Az az egy biztos, hogy Márquez valami más, kategóriákon és ítélkezésen felül- és kívülálló, áthömpölyög a kultúrán, irodalmon és az olvasói lelkén, hogy azok a vele való találkozás után már soha ne legyenek többé ugyanolyanok, mint előtte.

3 hozzászólás
csartak P>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Amikor olvasod rád nehezedik, amikor leteszed hiányzik. A tükrök városa biztosan létezik valamelyik alternatív párhuzamos dimenzióban, mert ezt látni kellett. Márquez ott volt. És lejegyezte nekünk.

5 hozzászólás
Angele>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Szerettem, imádtam.
Azt hinné az ember, hogy itt senki nem volt magányos, mert a történet rengeteg szereplőt tartalmaz, rokonok, ismerősök, barátok és mind együtt élnek, mint egy nagy boldog, néha kissé kevésbé boldog család, ahol mindenkinek megvan a helye, bár neveikben páran nem különböznek egymástól.
A családtörténet folyt a maga medrében, néha kiárad, viszont abszolút lekötött, egyrészt azért mert figyelni kellett, hogy épp kiről van szó, másrészt mert Márquez leírásai nekem annyira tetszenek, hogy felőlem bármiről is szólhat. Elindít egy gondolat menetet, amely úgy folyik végéig, mint ama bizonyos vér, mely fiúból ontott ki és anyjáig folyt. Néha azt hittem, már az író se tudja, hogy hol is jár, de rá kellett jönnöm, hogy ő nagyon is pontosan tudja. Tökéletesen megszerkesztett mű.
Minden szereplő élettörténete, tettei, gondolatvilága a valóságtól messze szárnyalt és ez volt az amitől én nagyon szerettem őket.
Amikor már nem tudom hanyadik gyereket hívták ugyanúgy a homlokomra csaptam, és mosolyogtam egy jót. Végül már meg is sértődtem volna, ha egy legújabb poronty nem Aureliano, vagy Arcadio lett volna. Eetleg Remedios. Pontosan tudtam követni ki kinek a kije és épp kiről van szó. El is határoztam, hogy megrajzolom a családfát. Folyamatban.
Lassan kibontakozott miért hívnak mindenkit ugyanúgy és miért élnek együtt magányosan.

A Száz év magányt általában a mágikus realizmus csúcsművének tartják, ugyanakkor maga Márquez egyáltalán nem gondolta történetet mágikusnak. „Elég csak kinyitni az újságot, hogy lássuk, minden nap történnek rendkívüli dolgok – mondta 1988-ban. Minden, amit valaha leírtam, a valóságon alapul."
"Ha nem én írtam volna, biztos, hogy nem olvasnám el. Ki nem állhatom a bestsellereket” – nyilatkozta egyszer az író.

Na szóval lehet ezt a könyvet akár nagyon nem szeretni is, aki nem bírja, ha egy regény csak líraian folydogál, látszólag se füle se farka spoiler, de az inkább ne olvasson Márquezt.

15 hozzászólás
entropic P>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Ez a regény valami mesebeli csoda. Nagyon-nagyon szeretem.

A sokadik újraolvasás után:

Vannak könyvek, amelyekben megáll az idő, és úgy térek vissza hozzájuk és beléjük, hogy tudom, semmi sem változott. Mostanra rájöttem, hogy ez is ilyen könyv nekem.
És nem tudom, hogy lehet így írni: ilyen elragadóan, végzetszerűen, ugyanakkor egyszerűen, magától értetődően. Olyan, mintha tényleg az írás által teremtődne meg az egész világ, s mintha az író adna először nevet a leghétköznapibb dolgoknak is.

Újra, 2018.
~~

Az időről, mi másról.

Megfigyeltem, gyakran bosszankodok angol és amerikai regények 60-70-es évekbeli magyar fordításain, mert úgy érzem, nem ugyanazon a nyelven szólnak, mint amin én beszélek – régiek, mesterkéltek, túl-formálisak, vagy idétlen szóalkotásoktól hemzsegnek (főleg Bartos Tibor fordításai, naná). Ami biztos normális is, mármint a dolgok és fordítások elavulása, mégis szar, amikor arra ébredek, hogy 40-50 évvel később valami már nem igaz.

És nem tudom, Székács Vera mágikus tudományának vagy GGM-nek vagy kinek és minek köszönhető ez, de a Száz év magány magyar változatán nem érzem az eltelt 45+ évet. Néha meglepődök egy-egy szó felbukkanásakor, de csak azért, mert magamtól soha eszembe nem jutna, hogy bizonyos szavakat használjak, viszont amikor Székács Vera használja őket, azonnal felismerem, hogy ez itt ennél jobb nem is lehetne, mert ez pont leírja és kifejezi azt, hogy a világ vadonatúj és ősöreg, hogy az idő néha gyorsan megy, de közben mégsem megy semerre (meg még folyton ismétlődik is), hogy vannak végzetek meg döntések meg makacsságok; mohó ölek, sárga pillangók, fekete gézkötések, lemoshatatlan keresztek, rejtelmes spanyol gályák a láp közepén; és hogy van a legváratlanabb helyeken és pillanatokban felbukkanó nőiesség és férfiasság és magány és szerelem és halált-semmibe-vevő életerő és lelkes pusztítás és önpusztítás.

Tényleg – úgy kb. minden.
A kb. minden meg nekem bőven elég ahhoz, hogy sötétedésig a kedvenc terem kedvenc padjának – kizárólag a város bármely pontjáról látható, néha mégis megtalálhatatlan katedrális holléte iránt érdeklődő turisták, lelkiüdv-kínáló udvarias térítők és az este hétre szóló színházjegyüket váratlanul ingyen felajánló, elegáns, ám hirtelen-elfáradt idős hölgyek által megzavart – magányába dermedve olvassak, amíg be nem lepnek a fákról rámhulló apró rovarok meg a kétpettyes katicák, amik a valóságban egyébként nem is léteznek.

14 hozzászólás
Frank_Waters I>!
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Félek azt mondani erről a könyvről, hogy mese, de az. Jobb szó nincs rá. Méghozzá huszadik századi mese, varázslatosan hosszú bekezdésekkel, kevés párbeszéddel, meghatározhatatlan humorral, valami ősi otthonossággal, családiassággal (családregénytől mit várjunk?), és esztelenül jó 400 oldallal. Ez tipikusan az a könyv, aminek a borítójáról hiányzik a figyelmeztetés: Vigyázat! Függőséget okoz! Tessék az olvasáshoz előkészíteni többnapi élelmet és ágytálat, és nem árt egy cseléd sem, a kedves neje/férje pont jó lesz erre.

9 hozzászólás

Népszerű idézetek

molyito>!

No hiszen – mondta –, le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban. – Ezek voltak az utolsó búcsúszavai.

Morn>!

Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.

378. oldal (Magvető)

Kapcsolódó szócikkek: José Arcadio Buendía
habosvilla>!

Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.

Morn>!

Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta a útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés érte.
– Hol van? – kérdezte rémülten.
– Micsoda?
– A féreg – mondta Amaranta.
Ursula a szívére bökött:
– Itt.

275. oldal (Magvető)

Morn>!

Oly módon támadt fel bennük a régi szenvedély, hogy nem is egyszer, asztalhoz ülve, csak összenéztek, s aztán szó nélkül újra lefedték a tálakat, és bementek a hálószobába, elpusztulni éhen és szerelemben.

277. oldal (Magvető)

6 hozzászólás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kertész Imre: Sorstalanság
George Orwell: 1984
Thomas Mann: A varázshegy
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
John Steinbeck: Egerek és emberek
Joseph Heller: A 22-es csapdája
Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor
Mario Puzo: A Keresztapa
Szabó Magda: Für Elise
Colleen McCullough: Tövismadarak