Száz ​év magány 1706 csillagozás

Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Száz év magány

Gabriel ​García Márquez regénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek maradéktalanul igazolják jó előre beharangozott világhírüket. A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben García Marquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. Gabriel García Márquez élményeinek forrása – nyilatkozatai szerint – a gyermekkor. Egy ősrégi hagyományokat elevenen őrző kis kolumbiai falu mindennapi élete s a nagyszülők meséiben megelevenedő múltja csodálatos képeivel benépesítette a gyerekkor képzeletvilágát. S aztán évitzedeken át kísérletezik azzal hogy formába öntse élményeit. Végül 1965-ben a Mexicóból Acapulcóba vezető országúton hirtelen egyetlen pillanat alatt megjelenik előtte „regényfolyója”. „Annyira kész volt, hogy szóról szóra lediktálhattam… (tovább)

Eredeti mű: Gabriel García Márquez: Cien años de soledad

Eredeti megjelenés éve: 1967

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei, Horizont könyvek

>!
Magvető, Budapest, 2018
486 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436167 · Fordította: Szakács Vera
>!
Magvető, Budapest, 2017
488 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436167 · Fordította: Székács Vera
>!
Magvető, Budapest, 2017
332 oldal · ISBN: 9789631434972 · Fordította: Székács Vera

17 további kiadás


Enciklopédia 42

Szereplők népszerűség szerint

José Arcadio Buendía · Aureliano Buendía · Melchiades · Rebeca · Ursula · Amaranta · Gaston · Gerineldo Márquez · Irgalmas Szent Zsófia · José Arcadio · Második José Arcadio · Petra Cotes · Pietro Crespi · Pilar Ternera

Helyszínek népszerűség szerint

Macondo · temető


Kedvencelte 728

Most olvassa 160

Várólistára tette 849

Kívánságlistára tette 386

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

>!
Angele P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Szerettem, imádtam.
Azt hinné az ember, hogy itt senki nem volt magányos, mert a történet rengeteg szereplőt tartalmaz, rokonok, ismerősök, barátok és mind együtt élnek, mint egy nagy boldog, néha kissé kevésbé boldog család, ahol mindenkinek megvan a helye, bár neveikben páran nem különböznek egymástól.
A családtörténet folyt a maga medrében, néha kiárad, viszont abszolút lekötött, egyrészt azért mert figyelni kellett, hogy épp kiről van szó, másrészt mert Márquez leírásai nekem annyira tetszenek, hogy felőlem bármiről is szólhat. Elindít egy gondolat menetet, amely úgy folyik végéig, mint ama bizonyos vér, mely fiúból ontott ki és anyjáig folyt. Néha azt hittem, már az író se tudja, hogy hol is jár, de rá kellett jönnöm, hogy ő nagyon is pontosan tudja. Tökéletesen megszerkesztett mű.
Minden szereplő élettörténete, tettei, gondolatvilága a valóságtól messze szárnyalt és ez volt az amitől én nagyon szerettem őket.
Amikor már nem tudom hanyadik gyereket hívták ugyanúgy a homlokomra csaptam, és mosolyogtam egy jót. Végül már meg is sértődtem volna, ha egy legújabb poronty nem Aureliano, vagy Arcadio lett volna. Eetleg Remedios. Pontosan tudtam követni ki kinek a kije és épp kiről van szó. El is határoztam, hogy megrajzolom a családfát. Folyamatban.
Lassan kibontakozott miért hívnak mindenkit ugyanúgy és miért élnek együtt magányosan.

A Száz év magányt általában a mágikus realizmus csúcsművének tartják, ugyanakkor maga Márquez egyáltalán nem gondolta történetet mágikusnak. „Elég csak kinyitni az újságot, hogy lássuk, minden nap történnek rendkívüli dolgok – mondta 1988-ban. Minden, amit valaha leírtam, a valóságon alapul."
"Ha nem én írtam volna, biztos, hogy nem olvasnám el. Ki nem állhatom a bestsellereket” – nyilatkozta egyszer az író.

Na szóval lehet ezt a könyvet akár nagyon nem szeretni is, aki nem bírja, ha egy regény csak líraian folydogál, látszólag se füle se farka spoiler, de az inkább ne olvasson Márquezt.

15 hozzászólás
>!
Wiggin77
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Nemrég fejeztem be a könyvet, de tudom, hogy ezzel csak az olvasást fejeztem be, a Buendía család története még sokáig jelen lesz a napi gondolataimban. Idővel a történések majd elhalványulnak, de az érzések és a hangulat megmaradnak. Mint ahogy a képek is. Képek egy Isten háta mögötti, az időbe belemerevedett faluról, ahol az elhagyatott főtér porát felkavarja a forró szél, ahol egyszerre minden állandó és minden változik. Képtelen képek kezét a tűzbe tartó nőről, gesztenyefa alatt halott férjével diskuráló asszonyról, hetvenhét „arany” éjjeliedényről, sárga pillangók hada által követett cigányemberről és homlokukon hamukeresztet viselő Aurelianókról.
Márquez meséje olyan, mint egy irodalmi igényességgel előadott szappanopera. Csak éppen amíg egy szappanoperában a hosszas küzdelmek után eljön a boldogság, itt a szereplők előbb-utóbb mind magukra zárják a magány zárkáját. Ki szó szerint, ki képletesen.
Márquez gyönyörűen ír, sokáig elidőztem ilyenek felett, mint:

„…megérezték bőrén a szép Remedios fullasztó szagát: úgy átjárta a testét, hogy a felhasadt koponyából nem vér szivárgott, hanem valami ámbraolaj, telítve a titokzatos illattal, s akkor megértették, hogy a szép Remedio szaga a halálon túl is kínozza a férfiakat, amíg csontjaik szét nem porladnak.”.

Még Aureliano és Amaranta Ursula szenvedélytől izzó pillanatait is úgy tudja leírni, hogy elfeledkezel róla, hogy épp egy vérfertőző viszony (ami a Buendíáknál közel sem szokatlan) leírását olvasod:

„…belehajolt a frissen mosott meztelenség szakadékába, melyben nem volt olyan bőrhorpadás, piheárnyék vagy rejtett anyajegy, amit más szobák sötétségében már el ne képzelt volna. Amaranta Ursula őszintén védekezett, a rutinos nőstény ravaszságával, még menyétesebbre görbítve síkos, hajlékony és illatos menyéttestét, s közben igyekezett a térdével leszakítani Aureliano veséjét, és körmével felszántani az arcát, de azért nem csúszott ki a szájukon, sem az egyikén, sem a másikén, egyetlen sóhajtás sem, amely pontosan olyan ne lett volna, mintha valaki a nyitott ablakon át gyönyörködne a szerény áprilisi naplementében. Vad küzdelem volt, halálos párviadal, de látszólag mégis minden erőszak nélkül, mert tekergőző lecsapásokból és illanó, lassú, óvatos, ünnepélyes kisiklásokból állt, miáltal a kettő közt elég idő maradt, hogy kinyíljanak a petúniák…”

Nagy élmény volt, azt gondolom, hogy ez olyan regény, amit időről-időre újra elolvasok majd.

5 hozzászólás
>!
entropic P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Ez a regény valami mesebeli csoda. Nagyon-nagyon szeretem.

A sokadik újraolvasás után:

Vannak könyvek, amelyekben megáll az idő, és úgy térek vissza hozzájuk és beléjük, hogy tudom, semmi sem változott. Mostanra rájöttem, hogy ez is ilyen könyv nekem.
És nem tudom, hogy lehet így írni: ilyen elragadóan, végzetszerűen, ugyanakkor egyszerűen, magától értetődően. Olyan, mintha tényleg az írás által teremtődne meg az egész világ, s mintha az író adna először nevet a leghétköznapibb dolgoknak is.

Újra, 2018.
~~

Az időről, mi másról.

Megfigyeltem, gyakran bosszankodok angol és amerikai regények 60-70-es évekbeli magyar fordításain, mert úgy érzem, nem ugyanazon a nyelven szólnak, mint amin én beszélek – régiek, mesterkéltek, túl-formálisak, vagy idétlen szóalkotásoktól hemzsegnek (főleg Bartos Tibor fordításai, naná). Ami biztos normális is, mármint a dolgok és fordítások elavulása, mégis szar, amikor arra ébredek, hogy 40-50 évvel később valami már nem igaz.

És nem tudom, Székács Vera mágikus tudományának vagy GGM-nek vagy kinek és minek köszönhető ez, de a Száz év magány magyar változatán nem érzem az eltelt 45+ évet. Néha meglepődök egy-egy szó felbukkanásakor, de csak azért, mert magamtól soha eszembe nem jutna, hogy bizonyos szavakat használjak, viszont amikor Székács Vera használja őket, azonnal felismerem, hogy ez itt ennél jobb nem is lehetne, mert ez pont leírja és kifejezi azt, hogy a világ vadonatúj és ősöreg, hogy az idő néha gyorsan megy, de közben mégsem megy semerre (meg még folyton ismétlődik is), hogy vannak végzetek meg döntések meg makacsságok; mohó ölek, sárga pillangók, fekete gézkötések, lemoshatatlan keresztek, rejtelmes spanyol gályák a láp közepén; és hogy van a legváratlanabb helyeken és pillanatokban felbukkanó nőiesség és férfiasság és magány és szerelem és halált-semmibe-vevő életerő és lelkes pusztítás és önpusztítás.

Tényleg – úgy kb. minden.
A kb. minden meg nekem bőven elég ahhoz, hogy sötétedésig a kedvenc terem kedvenc padjának – kizárólag a város bármely pontjáról látható, néha mégis megtalálhatatlan katedrális holléte iránt érdeklődő turisták, lelkiüdv-kínáló udvarias térítők és az este hétre szóló színházjegyüket váratlanul ingyen felajánló, elegáns, ám hirtelen-elfáradt idős hölgyek által megzavart – magányába dermedve olvassak, amíg be nem lepnek a fákról rámhulló apró rovarok meg a kétpettyes katicák, amik a valóságban egyébként nem is léteznek.

14 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Félek azt mondani erről a könyvről, hogy mese, de az. Jobb szó nincs rá. Méghozzá huszadik századi mese, varázslatosan hosszú bekezdésekkel, kevés párbeszéddel, meghatározhatatlan humorral, valami ősi otthonossággal, családiassággal (családregénytől mit várjunk?), és esztelenül jó 400 oldallal. Ez tipikusan az a könyv, aminek a borítójáról hiányzik a figyelmeztetés: Vigyázat! Függőséget okoz! Tessék az olvasáshoz előkészíteni többnapi élelmet és ágytálat, és nem árt egy cseléd sem, a kedves neje/férje pont jó lesz erre.

9 hozzászólás
>!
csartak MP
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Amikor olvasod rád nehezedik, amikor leteszed hiányzik. A tükrök városa biztosan létezik valamelyik alternatív párhuzamos dimenzióban, mert ezt látni kellett. Márquez ott volt. És lejegyezte nekünk.

5 hozzászólás
>!
dontpanic P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Egyszerre gyönyörű és piszkos, felemelő és közönséges, filozofikus és zagyva, rajongani és gyűlölni való, varázslatos és földhözragadt.

Ahogy a Buendía család történetén is végigvonul az építés és rombolás kettős körforgása, úgy ez a könyv is csupa kettősség. Az az egy biztos, hogy Márquez valami más, kategóriákon és ítélkezésen felül- és kívülálló, áthömpölyög a kultúrán, irodalmon és az olvasói lelkén, hogy azok a vele való találkozás után már soha ne legyenek többé ugyanolyanok, mint előtte.

3 hozzászólás
>!
gabiica P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Nehezen követhető szereplők, és néhol a cselekményszál is az volt, de attól függetlenül nagyon imádtam, faltam a lapokat, és tudni akartam, hogy mi lesz a sorsuk.

>!
Sárhelyi_Erika I
Gabriel García Márquez: Száz év magány

A legerősebb élményem e könyv kapcsán, hogy hihetetlenül élénk színorgia vonul végig a történeten – olyan ez a regény, mintha egy végtelenített vászonra maga Hieronymus Bosch festett volna, legalábbis az ő képei ugrottak be százszor is, míg olvastam. A szereplők vagy tragikus hirtelenséggel, drámai módon, szó szerint halálnak halálával halnak, vagy átlépve és jelentősen meghaladva a 100 éves kort, elenyésznek. Szinte mindenki bolond, de legalábbis nem százas – viszont szeretnivalóan azok –, mindenki állandóan szerelmes, és üzekednek, bujálkodnak, párosodnak folyton folyvást. Miközben persze magányosak. Magányosak a folyamatosan nyüzsgő, meg-megújuló tömeg közepén. Követhetetlen, hogy ki kicsoda, ki kinek a fia, lánya, szeretője, bátyja stb., de úgy a könyv harmadánál rájöttem, hogy tulajdonképpen ez abszolút nem is lényeges. Aureliánók és Buendiák, Amaranták és Fernandák, Josék és Ursulák Laokoon-csoportja vett körbe, tekeredett rám, és valahogy nem is akaródzott kiverekedni magam közülük.
Nálam is a kedvencek közé került ez a könyv, mégpedig olyan kedvenccé, amit ezután már akkor is leemelek majd a polcról, ha szeretnék gondolatban újra elutazni Macondóba, vagy pusztán csak szeretnék belebújni újra ebbe az elképesztő Márquez-i hangulatba.

37 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Gabriel García Márquez: Száz év magány

Tizenöt éve is megvan már, hogy ez a könyv szívja a port magába a polcomon. Sosem mertem érte nyúlni, a félelem visszafogta a kezem.

A zsibbasztó meleg hozzásegít a hangulathoz, másodpercek kérdése és a történetbe csöppenek. Mit tudnék írni, arról, ami leírhatatlan? Csupán jelzőim, impresszióim vannak. Mágikus, színes, forró, szenvedélyes, párás, makacs, gyászos, eleve elrendelt, fülledt, rettentően magányos, vérforraló, halálos, és magányos, elmondhatatlanul az.
A szereplők élnek, túlságosan élnek, annyira, hogy én is kívánom ezt a szenvedélyes életet, aztán eszembe jutnak a mellékelt szenvedések, a szeretetnélküliség. Az idő jelentőségét veszti, kizökken, a történet burjánzik, tobzódik míg vérfertőzőn körbeér, akár egy kunkori malacfarok. Varázslatos.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
molyito

No hiszen – mondta –, le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban. – Ezek voltak az utolsó búcsúszavai.

>!
Morn

Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.

378. oldal (Magvető)

Kapcsolódó szócikkek: José Arcadio Buendía
>!
Lunemorte MP

Sohasem szabad elsietni a dolgokat.

89. oldal (Magvető, 2014)

>!
habosvilla

Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.

>!
Morn

Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta a útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés érte.
– Hol van? – kérdezte rémülten.
– Micsoda?
– A féreg – mondta Amaranta.
Ursula a szívére bökött:
– Itt.

275. oldal (Magvető)

>!
Morn

Oly módon támadt fel bennük a régi szenvedély, hogy nem is egyszer, asztalhoz ülve, csak összenéztek, s aztán szó nélkül újra lefedték a tálakat, és bementek a hálószobába, elpusztulni éhen és szerelemben.

277. oldal (Magvető)

5 hozzászólás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Miguel Ángel Asturias: A Kincses úrfi
Örkény István: Tóték
Franz Kafka: A kastély
Franz Kafka: A per
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
Paul Willems: A hattyú krónikája
Orhan Pamuk: A fehér vár
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Orhan Pamuk: A fehér kastély
Miguel Ángel Asturias: Az a félvér nőszemély