A rothadás bűze lengi be a híres-nevezetes Macondótól nem messze fekvő falut, amely a kolumbiai polgárháború után néhány évvel látszólag békésen szunnyadozik. Ezt a feszült csendet, a baljós nyugalmat zavarják meg a rejtélyes falragaszok, amelyek reggelente megjelennek itt-ott a házak falán, s bár titkot nem árulnak el senkiről csupa olyasmit tesznek közhírré, ami már úgyis jó ideje közszájon forog –, ezek a falragaszok indítják el az események végzetes láncolatát. „Nem a falragaszok okoznak álmatlanságot az embereknek, hanem a falragaszoktól való félelem” – mondja az egyik szereplő, s lassanként azt is megtudjuk, mi is táplálja igazából a falubeliek félelmeit: a rothadás bűze (melyet egy bozótban fennakadt tehén áraszt) már-már emberi alakot ölt, amikor az elöljáró, a véres polgárháborúban győztes új hatalom helyi képviselője rászabadítja a terrort a falura.
Baljós óra 110 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1962
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa
Enciklopédia 6
Kedvencelte 3
Most olvassa 3
Várólistára tette 48
Kívánságlistára tette 39
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Kis kolumbiai nyomorpornó, így lehetne röviden összefoglalni a Baljós órát. Stílusában a korai kisregények (Söpredék és Az ezredes úrnak nincs, aki írjon) sötét, sűrű atmoszférájához hasonlít, azonban az a feszesség, ami az előző két kötetben uralkodott, itt sajna már nem jön át. (Ebben amúgy az Ezredes viszi a prímet.) Az én értelmezésemben a mű a hatalom és az egyén viszonyát vizsgálja, mit tehet a kisember, ha ki van szolgáltatva a nálánál nagyobb erőnek. (Ismerős k.-európai sztori). A könyv elején sok a kérdőjel, a végére még több lesz, talán túl sok is. A nyitány hamar behúzott, a közepére azonban nagyon szétesett az egész, de szerencsére aztán a végére megint erős lett a szöveg. Még egy problémám volt, hogy a karakterek nem voltak eléggé kidolgozva, nagyon papírmasé ízük volt. Sajnos nem a legjobb regénye ez Márquez mesternek, talán majd évekkel, évtizedekkel később egy újabb próbát megér. Persze időrendben innen már csak egy köpés a 100 év magány, ahol a dél-amerikai író aztán sziporkázik rendesen, és fellőve az összes tűzijátékát parádézik.
Nemcsak az óra volt baljós, de ez az alig több mint kétszáz oldal is. Feloldás nem történt, épphogy elkezdődött (újra) valami a faluban. Magyarázatokat nem, inkább csak nyomasztó érzéseket és a múltban történt erőszakos eseményekre való utalásokat kapunk. Márquez a történet rövidsége ellenére az egész falut felsorakoztatja elénk, és engem (ezzel is) vett le a lábamról, mert ezek a szereplők egy-egy oldalon ábrázolva lesznek annyira karakteresek. Az irtandó egerek számának változásától egészen a baljós álmokig, mindennek jelentősége van, és újra átlapozva a könyvet, még inkább szembeötlenek ezek az apró finomságok.
Egy falu, ami épp hogy csak túl van egy polgárháborún, csakis látszólag lehet nyugodt. Az emberekben még ott bujkál a félelem, amihez nem kell sok, és újra a felszínre tőr. Ez a kevés, ami ezt ebben az esetben előhozza, a falragaszok titokzatos megjelenése a házfalakon. Nem mondanak semmi újat, ami ne forogna már közszájon, de mégis tartanak tőle az emberek, mindenkiről beszél, és ezáltal felbolydul a kis falu élete.
A végén talán úgy érződik nincs semmi értelme az eseményeknek, nem derül ki semmi konkrétum az elkövetőkkel kapcsolatban, zavaros a befejezés, de épp ettől kezd az olvasó találgatásokba a történtekkel kapcsolatban megmozgatva ezáltal a fantáziáját, és mi, ha nem ez egy könyv célja.
Lesz végül egy mondvacsinált bűnös, aki meg is fizet érte, de vajon valóban volt köze hozzá? Ki is terelte a gyanút magáról inkább másra? Az elkövetők vajon tudták, hogy miként fog reagálni a nép, és nem használták-e ezt ki véletlenül? Lehet feljebb kéne keresni a felelősöket? Szóval vannak itt kérdések, és nagyon is jó ott a végén az a picit homályos rész.
Érdekes, hogy eddigi Márquez olvasmányaim során talán még egyszer sem szenvedtek ennyire a szereplők a forróságtól, mint ebben a kötetben.
Már rég nem olvastam ilyen jó könyvet. Rövid, velős és dinamikus. Legjobban Makszim Gorkij „Éjjeli menedékhely”-ére emlékeztetett a stílusa. Itt még az is pluszban van, hogy Márquez az alapjában szomorkásnak/egyhangúnak ígérkező prózájába nagyon sokszor be-be tud lopni, olyan részeket, amitől döglik meg az ember a kacagástól, és a leírásmódjára sem jellemző egyáltalán a prűdség.
Az 1975-ös európás kiadást olvastam, amely a Baljós órán kívül még két írást tartalmaz. Az összeválogatás alapját – a rövidség mellett – alighanem az adta, hogy mindhárom történet egyén és közösség viszonyát feszegeti. (Illetve az egyén harcát a hatalommal szemben – és hát hogy mit kezd az egyén a hatalommal.)
A Söpredék felépítése zseniális: három különböző nézőpontot váltogat (nagyapa/anya/fiú, de úgy is mondhatnám, hogy idős/fiatal/gyerek), nekem mégis csak a legvégére sikerült megértenem, hogy ez a lényeg. Hogy a doktort, kinek halála körül forog az egész történet, mindenki csak a maga szemszögéből látta és ítélte meg, nem a doktoréból.
Az ezredes úrnak nincs, aki írjon a legerősebb írás a kötetben, jó volt újraolvasni.
A címadó kisregény tetszett talán a legkevésbé. A fülledt-esős-belülről rohadó hangulat jó volt, de vagy rövidebbre kellett volna fogni, vagy regénnyé dagasztani.
az európai kiadós baljós órát olvastam, amiben a címadó elbeszélés mellett még két korai márquez-novellát is adtak ajándékba: a söpredéket, és az ezredes úrnak nincs aki írjont. szerettem apró részletenként megismerni az ottani világot, hogy amíg olvastam, kint olvadozott a beton a forróságban, és ez a latin-amerikai októberben sem volt másképp. szerettem a három novellát összefűző szereplőket, utalásokat, de hiányzott belőlük az, ami a száz év magányt naggyá tette; ennek ellenére mindet élveztem. szeretem márquez meséit.
A történet a pletyka/rágalom/hitegetés kérdésköreit érinti a falragaszoktól szenvedő lakosság sorsán keresztül. A ki nem mondott, ám mindenki által tudni vélt titkok papírra vésve más színezetet kapnak, ami teljesen felbolygatja az addig megszokott életet. A központi hatalom pedig minden erejét igyekszik latba vetni az elnyomásra.
Itt-ott Macondo (Száz év magány) is felbukkan a kisregényben, ami számomra még izgalmasabbá tette az olvasást.
A rothadás bűze lengi be ezt a művét is Marqueznek. Minden művében, amit olvastam tőle eddig, mindig így éreztem, A pára, a meleg, a trópusi légkör jelenik meg- érzem a csontomban, a véredényeimben, a zsigereimben. Annyira naturális az írásmód, annyira elevenek a szereplők, hogy erre nincsenek szavak. Hihetetlen jó írás.
Népszerű idézetek
Az élet a legjobb dolog, amit valaha is kitaláltak.
130. oldal (Európa; Az ezredes úrnak nincs, aki írjon c. kisregény)
Az a helyzet, hogy ebben az országban nincs egyetlen olyan vagyon, amelynek a hátterében ne bűzlene egy döglött szamár.
88. oldal
– Mi a legjobb gyógyszer fejfájás ellen, doktor úr?
Az orvos odabentről felelte:
– Az, ha az előző este nem iszik az ember.
24. oldal
– Majd ha nagy leszel, te is megtudod, hogy a jázmin visszajáró virág.
Nem értettem, de hirtelen különös remegést éreztem, mintha megérintett volna valaki. Azt mondtam: „Ahá” ; és ő azt mondta: „Tudod, a jázmin olyan, akár az ember, miután meghal, éjjelente még vissza-visszajár.”
Söpredék (48. old.)
Van egy perc, amikor gutaütötten áll a délután. Még a bogarak titkos, rejtett, parányi mozgása is megszűnik abban a pillanatban; megtorpan a munkálkodó természet; a teremtés a káosz szélén tántorog, az asszonyok pedig egy csepp nyállal a szájuk szélén felülnek az ágyban, az arcukra virágot hímzett a párna, fuldokolnak a hőségtől és a bosszúságtól; és ezt gondolják: „Még mindig szerda van Macondóban.” És akkor ismét lekuporodnak a sarokba, egybefonnak álmot és valót, és hallgatólagos szövetségként továbbszövik a suttogást, mintha a falu minden asszonya egy hatalmas vászonlepedőt szőne közös erővel.
44. oldal (Európa Kiadó, Söpredék c. kisregény)
– Higgye el nekem, ezredes úr, én nem vagyok ateista. Az az igazság, hogy nekem éppolyan nyugtalanító, ha arra gondolok, hogy van Isten, mintha arra gondolok, hogy nincs. Akkor inkább nem gondolok az egészre.
67. oldal (Európa Kiadó, Söpredék c. kisregény)
– Adjon valamit, a legerősebbet, fogfájás ellen.
A patikus döbbent tekintettel fürkészte az elöljáró arcát. Azután az üvegajtós szekrények kettős sora közt az üzlet végébe ment; a szekrények tele voltak porcelántégelyekkel, s mindegyiken ott volt a benne lévő szer neve kék betűvel. Ahogy hátulról elnézte, az elöljáró megértette, hogy ez a rózsaszínű, hurkás tarkójú férfi most egy boldog pillanatot élhet át. Ismerte jól. A patikaépület hátsó részében lakott két szobában, s a felesége, egy nagy, kövér asszony már évek óta béna volt.
Don Lalo Moscote egy címke nélküli porcelántégellyel tért vissza a pulthoz, amelyből, miután kinyitotta, édes füvek illata áradt.
– Mi ez?
A patikus beletúrt az ujjával a tégelyben lévő száraz magok közé. – Vízitorma – mondta. – Rágja meg jól, s apránként nyelje le a levét: nincs jobb gyógyszer a gyennyes gyulladás ellen. – Néhány szemet a tenyerébe szórt, s a szemüvege fölött fürkészve az elöljárót, azt mondta:
– Nyissa ki a száját.
Az elöljárónak nem tetszett a dolog. Megforgatta a tégelyt, hogy megnézze, tényleg nincs-e ráírva semmi, aztán ismét a patikusra nézett.
– Adjon valami külföldit – mondta.
– Ez jobb bármiféle külföldi gyógyszernél – mondta don Lalo Moscote. – Három évezred népi bölcsessége garantálja.
55. oldal
Nincs annál rettenetesebb ezen a világon, mint amikor egy ember már csak roncsa önmagának.
Söpredék (80. old.)
– Az ábránd nem ennivaló – mondta az asszony.
– Nem ennivaló, de táplál – vágott vissza az ezredes.
130. oldal Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- John Steinbeck: Édentől keletre 94% ·
Összehasonlítás - John Steinbeck: Egerek és emberek / Lement a hold 92% ·
Összehasonlítás - Földes Jolán: A halászó macska uccája 91% ·
Összehasonlítás - Hermann Hesse: Narziss és Goldmund 91% ·
Összehasonlítás - Albert Camus: Az idegen 90% ·
Összehasonlítás - Kazuo Ishiguro: Napok romjai 90% ·
Összehasonlítás - John Galsworthy: Modern komédia 90% ·
Összehasonlítás - Halldór Kiljan Laxness: Az éneklő hal 90% ·
Összehasonlítás - Halldór Kiljan Laxness: Független emberek ·
Összehasonlítás - Knut Hamsun: Az anyaföld áldása ·
Összehasonlítás