Az ​ezredes úrnak nincs, aki írjon 83% 256 csillagozás

Ez a kisregény jelentősen elüt Marquez későbbi műveitől. Csak realizmus van minden mágikus behatás nélkül. Amikor később a szerző rátalált erre a képlékeny formátumú stílusra, az irodalom egyaránt nyert és veszített ezzel. A mágikus realizmus megkapta legnagyobb hatású szerzőjét, a pucér realizmus viszont elveszített egy zsenit. Mert csak egy zseni vethette papírra ezt a rendkívül fájdalmas történetet, az ígéretekben és jogban naivan hívő kisemberről, aki másfél évtizede hiába várja, hogy megkapja azt a szerény járandóságot ami neki jár. De túl becsületes és túl szelíd ahhoz, hogy harcoljon. Ő csak kér és vár. Meg éhezik. A feleségében több a harci szellem, de férje esetlensége azt is lassan kioltja. A valósághoz lassan már csak egy harci kakas köti őket, mintegy jelképezve sikertelen életüket, szenvedéseiket, s talán vágyaikat.
Vagyis ez részben egy másféle Marquez. De nekem borzasztóan tetszett.

Én szerettem! Nagyon tetszett a hangulata. Hiányzott már nekem ez a Márquez-i hangulat.
Most, h pár nappal vagyunk csak Mercedes Barcha halála, és a sok megemlékezés után, kicsit azt hiszem az ezredes, és a felesége Ők maguk voltak. Együtt jóban, rosszban, egészségben, betegségben.
Annyira, de annyira bele tudtam magam helyezni minden szituációba, amikor várod a pénzed, de nem jön, amikor nincs enni, de az utolsó falatod megosztod, vagy pedig a büszkeség, amit a nagyszüleink éreztek, de mi nem értettük, mi a baj a szakadt farmerral. Még hiányoltam is közben a nagyszüleimet.

A kolumbiai író korai kisregénye a hemingwayi esztétika szerint épül fel. Szikár mondatok, semmi sallang, semmi mellébeszélés. Sötét, sűrű, nehéz atmoszféra. Macondo, ahol mindig esik az eső, és még Beundía ezredes is felbukkan, aki később a 100 év magányban viszont láthatunk. Teljesen más világ ez, mint az érett vagy a kései Márquez univerzuma. Itt még nem érvényesül a faulkneri szószártjártasság, a jellegzetes márquezi mesélés elragadó varázsa. A dél-amerikai szerző korai műveit olvasva mindig azt érzem, hogy ez csak egy előkészületi időszak, hogy aztán a nagy boom a 100 év magánnyal bekövetkezzen. Persze nem rossz regény, kerek egész, minden a helyén van, csak a későbbiek fényében itt még a pályakezdő, a kísérletező, a saját hangját és stílusát kereső Márquez szól hozzánk. Erős kezdés ez.

Na így kell kérem szépen nyomasztó hangulatot teremteni. Túltengő életkedv esetén mindenképpen tudom ajánlani ezt a kisregényt, garantáltan segít. Komolyra fordítva, egyszer az életben valóban érdemes elolvasni, tényleg jó könyv és nagyon szépen van megírva. Tetszett a stílus, a történet, az igazi hús-vér szereplők, és hogy mennyire él minden, amit Márquez alkot. Bár elég frappáns lett a vége, azért maradt némi hiányérzet bennem. Mindenesetre biztosan nem ez volt az utolsó Márquez-olvasásom.

Cirkalmas, szomorúságos mondatfüzéreit főiskolás koromban morzsolgattam el. Odakinn ugyanolyan volt az idő is: szürke, hűvös, szél se rezdült. Minden úgy állt néma szürkeségében, mint egy hosszú élet bágyadt, megfakult emlékei. Szerettem is, meg nem is. Nem és inkább mégis igen.

Rövid kis történet fontos, nehéz mondanivalóval. Nem lehet könnyű évekig várni valamire ami valószínűleg sohasem fog megtörténni. Nekem ez nem hozta a Száz év magány nagyszerűségét. Talán csak azért, mert ez egy korai kisregénye az írónak. Igaz, hogy itt könnyebb volt követni a történetet, kevesebb volt a szereplő. Súlyos a mondanivalója. A magány, az elfogadás, a tenni nem akarás végig ott van a könyvben. Hiába az elhatározás. Tett nem követi. Próbálkozás van, hogy majd most, de mégsem. Sajnáltam az ezredest és a feleségét. Jobb életet érdemeltek volna.

Márquez nagyon tudja ezt. Színes és szagos. Végig ott a szemem előtt a fotográfia. Ez egy kisregény, azok között is egy rövidebb fajta, úgyhogy csak egyetlen kép fér bele: az öreg ember, a felesége, és a kakas. Meg a várakozás.

Komor hangulatba öltözött gyászos mondatok várják lelkes olvasójukat. Október van, a köd már felszállt, de talán hajnalra újra leszáll. Ilyen az élet is, egyszer lent-máskor fent. A történetet inkább a „lent" jellemzi és átnevezném a könyvet „A kakas bosszújára" vagy valami ilyesmire. Jó lenne most a hideg decemberi fagyban ücsörögni az erdőben egyedül és várni az elmúlást, más vágyam épp nincs…

Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy végtelenített diafilm pár kockáját néztem volna. Bárhol elkezdhetem és bárhol abbahagyhatom. Mert ez a két szerencsétlen ember csak küzd, pénz nélkül – mindössze a fiuk emlékébe és a hátrahagyott kakasba kapaszkodva, mindent áruba bocsátva és minden garast megszámolva és beosztva, hogy aztán ne jussanak előre, csak az életben maradásért küzdhessenek minden egyes nap.
Nem lélekemelő történet, inkább a kilátástalanság és a hiábavalóság lengi körül. Meg a kakasviadalok.

Reménytelen, nyomorgó október – lassan húsz éve. Várakozás. A nyugdíjra, a jobb napokra, arra, hogy a kakassal nyernek egy vagyont. És közben harc a nyomorral, a betegséggel, szinte az éhhalállal. De igazából nem is harc, csak a nyomor elfogadása. Mert jobb nem lesz .