A ​tábornok útvesztője 82% 67 csillagozás

Valaha olvastam Csép Attila könyvét Simón Bolívarról, tehát némileg képben voltam a nagy latin-amerikai szabadságharcos személyével kapcsolatban. Márquez azonban kevésbé a lánglelkű szabadságharcost és diadalmas felszabadítót eleveníti meg, mint inkább a világ által hálátlanul félrehajított nagy embert, a bukott politikust, akinek már szétfoszlottak álmai, s az örökösök egymás torkának esnek, hogy még éltében mindent elkótyavetyéljenek. Bolívar életének drámai végnapjai, haldoklásának eseményei adják a regény keretét, mely egy valaha diadalt diadalra arató sokat próbált ember lelkébe tesz rövidebb-hosszabb túrákat. Nagy emberekről általában felemás képet szoktunk látni, mert az életrajzírók többnyire megfeledkeznek róla, hogy bizonyos mértékig mindenki magánember. Márquez ebből a szempontból is kiegyensúlyozottan ír, nemcsak egy-egy történelmi esemény kulisszái mögé pillanthatunk be, de intim titkokról is fellebbenti a fátylat. Sokkal másabb, mint az eddig általam olvasott Márquez művek, s mégis összetéveszthetetlenül magán viseli a kézjegyét.

Gabriel Garcia Márquez történelmi regénye elviszi az olvasóját Latin-Amerikába, a XIX. század első harmadába, amikor is a földrész puskaporos hordóra hasonlított. Függetlenségi harcok dúltak és számos mai állam ekkor nyerte el függetlenségét. Ebben a főszerep Simón Bolíváré, róla szól ez a regény. Egész pontosan az életének utolsó bő féléve. A tábornok, aki Venezuela szülötte volt, az szinte „magától adódik”, hogy szülőhazája államelnöki tisztét betölthette. Ezenkívül egyesítette Kolumbiát, felszabadította Bolíviát és Peru diktátora is volt pár hónapig. Hihetetlen eseménydús életút fért bele a földi létének 47 évébe. Igen, 47 évesen távozott tüdővész miatt. Az, hogy politikai vezető szerep jutott neki betudható pár Európában töltött évnek, Spanyolországban és Franciaországban. Az európai műveltség felszedése révén jobban tudott érvényesülni abban a környezetben, ahol inkább a puszta erő/erőszak a fő tényező és nem feltétlenül az észérvek. Fontos megjegyezni, hogy arisztokrata család sarja, nem köznépből lett vezér. Sajnálatos módon szüleit hamar elveszítette, még kisgyerek korában. A nehéz gyerekkor ellenére nagyon felragyogott a csillagzata. Márquez a valós események köré kis fantáziával olyan olvasmányos történetet kreált, amit csak kevesen tudnak. A már általam jól megismert stílusa ezúttal is gyönyörűen felszínre tör. Gördülékeny, szépen megírt regény ez a könyve is. Az író közel kétéves kutatást folytatott a témával kapcsolatban, így eléggé hiteles a könyv. Mivel elég kevés hangzott el történelem órákon ebben a témában, így mindenképpen javallott a téma iránt érdeklődőknek elolvasni. A könyv végi kronológiai táblázat meg hab a tortán – ez utóbbit Vínicio Romero Martineznek köszönhetjük. 4,5 csillag, 4,7 pont, csak azért, mert van globálisan jobb regény, de ez sem volt gyenge..

Bevallom őszintén, egészen eddig nem sokat tudtam Simón Bolívárról, és ha nem született volna meg ez a könyv Márquez tollából, akkor ez valószínűleg most sem változott volna.
Ő volt Latin-Amerika egyik legkiemelkedőbb politikusa, aki a kontinens függetlenségéért harcolt. Az észak-amerikai Amerikai Egyesült Államok mintájára szeretett volna létrehozni egy egyesült Latin-Amerikát. Nem véletlen vált hazájában a szabadság, egység szimbólumává, nevét ma is sok minden viseli.
Életének utolsó időszakát ismerhetjük itt meg, mikor már bukott politikusként, betegen közelít felé a vég. Ebből következőleg nem egy fordulatokban gazdag, izgalmas történetről van szó, azonban Márquez stílusa itt is olvastatja magát, és csak azt vesszük észre, hogy szimpatizálunk a tábornokkal, vagy legalábbis sajnáljuk, hogy így kell véget érnie történetének. Valamennyire megismerhetjük a politikus mögött az embert is.
Tapasztalatom szerint a lehető legkevesebb megszakítással sokkal élvezetesebb lesz az olvasás. Közben úgyis csak arra vágyunk majd, hogy egy függőágyban fekve olvashassunk Márquezt, és a forróságot enyhítendően csupán esetlegesen egy-egy eső zavarhasson meg minket olvasás közben.

Ilyen regény születik, ha egy akkora író, mint Márquez egy akkora emberről ír, mint Simón Bolívar.

Mennyi utánajárás, egyeztetés, szakkönyv olvasás, történészek, nagykövetek, nyelvészek önzetlen munkája kellett ahhoz, hogy Dél-Amerika egyik legnagyobb történelmi alakjáról – aki éppen ma 232. éve látta meg a napvilágot – ez a mű megszülethessen.

Nem tagadom, a középiskolai történelemórák alatt vajmi kevés idő jutott Dél-Amerikára. Sajnos. Persze az alapok megvannak, de egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy szinte csak egy-egy név ugrik be egy-egy ottani országból. Sajnos. Így a regényben elősorakozó rengeteg-rengeteg történelmi személy egy részét sajnos még mindig nem tudom hová tenni. Sajnos.

Bolívar álma, amit már egészen fiatalon megfogalmazott a spanyol hódoltság alóli felszabadulás volt. De nem csak egy országra vonatkoztatva, nem ám, hanem az egész spanyol ajkú Dél-Amerikára. Sorra járta az országokat, űzte ki a spanyolokat, tette meg embereit kormányzóvá, elnökké, akármivé. Persze más kérdés, hogy ezek a helyik kiskirályok a hirtelen jött hatalom mámorában megzavarodva elfelejtették miért is vannak ott és jól fellázadtak… Szerencsétlen Bolívár meg kezdhette az egészet előröl… Nem is hívták őt máshogy, mint Felszabadító! Nem kisebb volt az álma, mint – ahogy az a regényben többször is elhangzik – egységes Amerikát létrehozni. Mennyire furcsa lenne ma így emlegetni: Dél-Amerikai Egyesült Államok (bár ő nem államszövetséget, vagy szövetségi államot akart, hanem egy nagy országot, egy nagy Amerikát.)

Korábban olvastam Márqueznek a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak c. könyvét. Ebben pár saját beszédét gyűjtötte egy csokorba. Hányszor megjelent abban is, hogy a latin-amerikaiaknak a sarkukra kellene állniuk, észre kellene venniük, mennyi mindenük van, amit kamatoztathatnának. Bolívár is valami ilyesmit akart – csak persze törtélelmibbet, politikaibbat. Nekem mind a kettő nagy egységesítő.

De nem csak a fenti könyvhöz kötődik ez a regény, hanem A szerelemről és más démonokról-hoz is; megjelenik ugyanis egy város, ami annak a regénynek a helyszíne, és még azt a történetet is felemlegeti, amit abban a regényben mesél majd el. Úgy, hogy a Bolívárról írottat 5 évvel korábban adták ki, mint a másikat! Mintha magának elrejtett volna egy kis jegyzetet itt.

A regény Bolívár utolsó pár hetét mutatja be, nem valami mozgalmas, utaznak szárazföldön, aztán hajókáznak le Magdalena folyón, már beteg, nagyon beteg, de még politizál, leveleket írogat, parancsokat osztogat. De mégis megismerhetjük az életét – a magánéletének egy szeletét is (leginkább persze a nőcsábász énjét) és a közszereplőt is.

Én Márqueznek mindent elhiszek. De tényleg. A következő mondatban:
„Odaállítottak egy asztalkát is, hogy írhasson vagy kártyázhasson, egy könyvespolcot meg egy szűrős szájú vizeskancsót”
ötször!! egymás után szőrös szájú kancsót olvastam. És nem is döbbentem meg. Legalábbis nem nagyon. Pedig nem csak mágikus realista műveket írt, ahol egy ilyen speckó kancsó bőven előfordulhat. De nekem ő mindig olyan marad, amilyennek a Száz év magányban megismertem. Varázslónak!

Ez a könyv két kiemelkedő ember találkozása – Gabriel Gárcia Márquez, az egyik/ nekem mindenképpen A legnagyobb dél-amerikai regényíró és SImon Bolivár, a legnagyobb dél-amerikai szabadságharcos regénye ez. Nem annyira mágikus, mint általában G.G.M regényei, de ez semmit nem von le az értékéből, sőt valahol mintha azt olvastam volna, hogy maga az író jelentősebb művének tartotta, mint az összes többit.
A könyv Bolivar életének utolsó néhány hónapját, haldoklását követi nyomon, a tábornok innen tekint vissza életére, a dicsőséges évekre és száműzetésére. A történet nekem sokszor egybefolyt, nem tudtam hogy a jelenben vagy a múltban vagyok, mintha én is delíriumos állapotban lennék.
Szomorú volt olvasni, hogy múlt el „El Libertador” dicsősége, pedig micsoda nagy álmai voltak!
Minden tiszteletem Az Íróé, aki ilyen alapos kutatómunka után megírta ennek a nagy embernek a történetét.

Egy nagy formátumú politikus, és kiváló hadvezér, Simón Bolívar élete utolsó két évének krónikája ez a regény. Érezhető rokonszenvvel mutatja be a „Felszabadítót”. A tábornok túl van a dicsőséges csatákon, az államszervezői sikereken, és a halálos kórral küzdve csekély számú megmaradt hívével indul utolsó útjára a folyón. Méltósággal viseli sorsát, és közben felidézi a győzelmeket a harctereken és a női szíveken. Állapotának romlása megrendítő,de felemelő ahogy küzd az életért, és igen, az eszméért is, Latin-Amerika egységéért. García Márquez eléri célját, hogy megértsük és megszeressük ezt a rendkívüli embert.

Előzetes ismereteim Simón Bolivárról annyi volt, hogy felszabadította Dél-Amerikát a spanyolok alól, és róla kapta nevét Bolívia.
Márquez nem megszokott módon mutatja be ezt a nem mindennapi embert. Nem a dicsőséges időket meséli el, hanem élete utolsó pár hónapját, amikor már betegen, sokak által megvetve, alig néhány baráttal az oldalán készül elhagyni az országot.
Az utolsó hónap viszontagságai alatt bepillantás kapunk a múltba és a sok apró morzsából, pillanatból megismerjük Bolívárt, az embert. Mindezt Márquez zsenialitásával.

Elolvastam már pár Marquez regényt, de mindig lenyűgőz az író. Folyamatosan olyan érzések kavarognak bennem, mintha az adott könyv lenne az első kötet, amit a kezembe veszek tőle. Az újdonság hatásával van rám.

Marquez stílusa egészen egyedi. Felszabadultság, szabadság érződik minden egyes sorából, de ott bújkál az életöröm, a keserűség is. Nem könnyű, de nagyon jó, nagyon élvezetes olvasni, mert egyszerűen annyi pluszt ad. Az ember sokkal többnek érzi magát, miután leteszi a könyvét.

Simón Bolívar egyike volt modern történelmünk utolsó szabadságharcosainak. Ha szigorúan vesszük, talán ő volt az utolsó „klasszikus” szabadságharcos. Nagy álma volt, és rááldozta az egész életét, hogy ezt megvalósítsa: egyesíteni Latin-Amerikát.
A tábornok útvesztője Bolívar utolsó heteit tárja elénk, elég részletesen. Marqueznek elképesztő kutatómunkát kellett véghezvinnie, hogy ez a könyv, ez a regény így összeálljon. Gondoljunk csak bele: pár hét krónikája fűződik egybe közel 300 oldalon, úgy, hogy Bolívar életének eme szakasza alig ismert.

Ma már tudjuk, hogy Bolívar álma nem valósulhatott meg, ő maga pedig magányosan, csak pár barátjával körülvéve halt meg. Dicsőségében sokan élették a felszabadítót, hanyatlásában, betegségében, halálában szinte mindenki elfordult tőle.
Élete, törekvései mégsem voltak hiába: ma már egy ország viseli nevét, számos ország fizetőeszközének neve is a felszabadítót idézi.

Bár sokan valószínüleg nem így gondolják, de A tábornok útvesztője a marquezi életmű egyik csúcspontja, a mágikus realizmus egyik gyöngyszeme.

Több hónap kihagyás után vettem újra a kezembe ezt a könyvet. Az elején nagyon belelendültem, de aztán már nem tartottam annyira vonzónak…most így újra elővéve, úgy voltam vele, hogy csak azért is végigolvasom. 4 csillagot adtam, végeredményben tetszett, de nem ez lesz a kedvenc Márquez könyvem. Nekem egy picit túl részletesek voltak a tábornok mindennapjai, de ez Márquez stílusa. :)

Régóta szerettem volna már olvasni ezt a regényt, főleg, hogy Gabriel García Márquez az egyik kedvenc íróm, illetve, hogy mindenki szuperlatívuszokban beszélt/írt erről a műről.
Simón Bolívar a regény olvasása előtt számomra csak egy név volt Dél-Amerika történelméből, de ez a könyv után már inkább egy személy, akinek az életébe bepillanthattam.
Érezhetően nagy mennyiségű kutatómunka van a háttérben és tényleg testközeli lett a történet.
A hangulata nagyon vontatott, depresszív és zavaró; spoiler és nekem valahogyan nem akartak összeállni az idősíkok sem, nehezemre esett úgy olvasni, hogy közben ne kelljen megszakítanom az olvasást, átgondolnom, hogy merre járunk időben vagy térben.