A ​szerelemről és más démonokról 86% 708 csillagozás

Fülledt, párás, álmos-andalító közeg, erős marquezi atmoszféra, szeretem. Egy diszfunkcionáló 'család': széthulló házasság, önző és gyermeke iránt szeretetlen anya, nem sokkal különb apa és a kallódó gyermek, aki jobban járt volna, ha az addig érdektelen apja nem kezdené el 'megmenteni'. Az én olvasatomban nem annyira a szerelmi-témán a hangsúly, hanem a fentieken, az emberi kegyetlenségen és a gyermek sodródásán, elkerülhetetlen végzetén.
'Szerelem a veszettség idején', 'Lolita-szindróma'
Sok év utáni újraolvasás ez nálam, mégis, ugyanúgy elvarázsolt ez a mágikus realista szomorú-szép világ.
Kedvet kaptam pl. a Száz év magányban is újra elmerülni (csak sűrűbben adná az időm az újraolvasásokat).

Túl vagyok már jó pár könyvén és mindig az a vége, hogy darabraimra hullok és megint Márquezt akarok olvasni.
A történetei olyan stílusúak, amitől valami andalító függőágyban érzed magad, kicsit feszült vagy, mert sejted, ennek bizony nem biztos, hogy jó vége lesz. Ez a könyve az életről szólt, és a halálról, kicsit elvont formában.
Ahogy az Márqueznél lenni szokott.

Márquez mint egy öreg mágus, ül az íróasztala előtt és szövögeti a színes Ariadné fonalát. Mindig rádöbbenek, hogy az igazi mély szerelemre nem a romantika csúcs írótól számíthatok, hanem ez a kicsit fura ember tőri sokadszorra darabokra a szívemet. Nem tudom honnan jött ez a hatalmas tudás, amivel belepillant a legmélyebb gödrökbe és ott is igazgyöngyökre talál. Már meg se lepődöm, csak hagyom magam sorolni az árral, és arra az egyre azért figyelek, néha levegőt is vegyek, mivel ha nem vigyázok, belefulladok az érzések kavalkádjába. Rómeó és Julia vagy Humbert és Lolita, nem tudom eldönteni, de talán nem is kell, ez így szép és tökéletesen értelmetlen, mivel minden Isten és vallás a sors ellen játszik.
Kegyetlenül csodálatos. Most megyek és valahogyan összekaparom a széthullott darabokat.

Márquez sikere és titka valószínűleg abban rejlik, hogy elbeszéléseiben a narráció lényeget ragadja meg, vagyis a mesélés élményét, amit az író teremtő csodaként, az olvasó meg eksztatikus varászlatként él meg. Itt mindig ezerrel égünk és pörgünk, mintha folyamatosan kolumbiai kokacserjét rágcsálnánk. Azonban a mester ügyesen egyensúlyoz, hogy sohasem váljon ez az egész szenvedéllyel teli, karibi lángolás olcsó, dél-amcsi szappanoperáva.

Adva van egy szenzációhajhász bulvár hír, amit először röviden egy újságcikként, majd bővebben e regényben ír meg. Van itt minden, diszfunkcionális család, spanyol inkvizíció, szinte már „Lolitás”, pedofíliába hajló papos szerelmi történet, szenvedés, halál, tragédia, szerelem, ja, az már volt, élet, szenvedély és különböző démonok. Mindez akár rosszul is elsülhetne, és valami töméntelen (negatív) giccs is kikerekedhetne belőle, de mégsem ez lesz a végeredmény, mert szerencsére Márquez varázstolla írja ezt a könyvet. Még így újra olvasva sem tudnám megítélni, hogy mennyire mély ez az egész regény, vagy csak egy ócska, felszínes bűvésztrükk. Mindenesetre a kolumbiai írónak megint sikerült jól átvernie, én meg hagytam magamat rászedni, hogy elcsábítson erre a kalandra. Megérte.

„Nincs az az orvosság, ami meggyógyítaná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani.”
«No hay medicina que cure lo que no cura la felicidad».

Nekem ez a könyv az abszolút és örök szerelem. ♥

Pedig nem indult jól a kapcsolatom Gabriel García Márquez-zel: 16 körül lehettem, mikor a kedvenc tanárom magyar fakton kötelező olvasmánynak adta fel a Száz év magányt, amit akkor nem bírtam elolvasni. Az volt az egyetlen kötelező, amit kihagytam a sulis évek során… Elkezdtem, de nagyon nem tetszett, túl éretlen voltam hozzá.
Aztán a húszas éveim közepén egy jó barátom rábeszélésére csak beszereztem az író minden könyvét, és pont a Szerelemről és más démonokról lett az első szerencsés, amely elindított a rajongás útján. Azóta se tudok betelni vele. ♥ Most direkt lassan olvastam, hogy tovább benne maradjak a hangulatában. off

Kb 20 évvel későbbi újraolvasás.
Nem volt ez másképp most sem, ugyanúgy imádtam, és kedvenceltem is volna, ha még nem tettem volna meg.
Nagyon szeretem ezt a fajta mágikus realizmust, amit Márquez és Allende elém terít. Most hirtelen a Suttogások uradalma jut még az eszembe.
De az is lehet, h csak amikor Elsy mondta, h 9 év után hazamegy Kolumbiába, h lássa az anyját, kapcsolt be valamit az agyamba, h Márquezt kell olvasnom.
Varázslatos, színes, fűszeres, és tragikus, mélyen sebző.
Pont mikor befejezem, dobott fel egy cikket a Facebook egy nőről, akit a nyaralás alatt megharapott egy veszett kutya.

Ez igen! Eddig nem voltam odáig meg vissza Marquezért. Nagyon régen olvastam a Száz év magányt, arra emlékszem, hogy unalmasnak találtam. Aztán láttam filmen a Szerelem kolera idején, amit csak a humoros részei és a lenyűgöző képi világa mentett meg számomra (ismét az unalomtól, mert kissé hosszúra nyújtották). Ezek után úgy ahogy van, elkönyveltem, hogy Marquez nem lehet az én emberem :-D (korai volt). Tavaly bevállaltam tőle mégis az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, ami megadta az esélyt a további ismerkedésre. És végre, végre, ki merem jelenteni, hogy rátaláltam egy Marquez-írásra, ami nem vontatott, izgalmas, lendületes, megdöbbentő!

A történet – annak ellenére, hogy tudjuk a végét, hiszen azzal kezdődik, sőt már a fülszöveg is elmondja – nagyon izgalmas, valamiért hajlamos az ember megfeledkezni a történet elejéről, és drukkolni, hogy valahogy meneküljön meg ez a lány. Szerencsétlent sajnálni lehet – annak ellenére, hogy nem lesz a történet során szimpatikus, nem kapunk szinte semmilyen pozitív benyomást róla –, amilyen életet kapott, ahogy felnőtt, eltaszítva a szülei által, sőt, megvetve és utálva. Jobb lett volna neki, ha az apjában nem ébredt volna fel a gondoskodás, akkor simán túlélt volna mindent.

„Majdnem mindent megpróbált, csak azt nem, hogy elgondolkozzon rajta: valóban így teszi-e boldoggá a kislányt.”

Plusz ott a zárda meg a katolikusok, ők aztán nagyon tudták, hogy kinek mi a baja és kire hogyan lehet ráhúzni a vizes lepedőt, vagyis a „megszállta az ördög”-sémát. Legszívesebben megfojtottam volna a márkitól kezdve az apátnőig és püspökig mindenkit. :-D A könyvtáros-pap pedig, nofene, nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak (szó szerint) a dolgok.

A vége kicsit hirtelen lett lezárva, de összességében egy nagyon pörgős, érdekes, lebilincselő történet. Külön pont a marquezi tájnak, annyira nyomasztó-fullasztó-mellkasra telepedő – ugyanakkor gyönyörű – tájakra vezérel, hogy az ember érzi a párát, a szúnyokat, a pocsolyák szagát. És külön plusz egy csillag, hogy bár a kötetben többször felvillan a humor, mégsem tudunk nevetni rajta, mert annyira keserű a történet, hogy egyszerűen a humor is fájdalmassá válik, ilyet ritkán lehet tapasztalni. Ajánlom, olvassátok!

Egyszerre tetszett és nem tetszik. A hamisítatlan márquezi mágikus realista világábrázolás tartozik az előbbi kategóriába. Olvasás közben is gyönyörködtem a benne rejlő lehetőségekben. Az utóbbiba meg az tartozik, hogy abszolút semmi nyomot nem hagyott bennem, néhány hónappal az olvasás után meg kellett nézzem a fülszöveget, hogy eszembe jusson, egyáltalán miről szól. Persze, a fülszöveg alapján aztán beugrott minden. Kérdezhetné bárki, ezért miért a könyvet hibáztatom. Hát csak azért, mert olvastam már egy s mást Márqueztől és nem kell még ma sem gondolkodnom rajtuk, hogy vajh miről is szóltak. Hát így.

Nagyon – nagyon régen olvastam már Marqueztől, de most valahogy egyszer csak szembejött velem ez a könyv. Szerencsére most sem kellett csalódnom benne, ugyanazt az olvasási élményt nyújtotta, mint korábban.

Külön érdekessége a történetnek, hogy egy általa megírt újságcikk alapján görgeti tovább Ariadné fonalát. Így már az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy Marquez által kitalált mesét olvasunk majd, aminek ráadásul az elkerülhetetlenül szomorú végkifejletével is tisztában vagyunk, mégis teljesen elvarázsol és magával ragad minden egyes sora.

A történet központi témája a szerelem, mely sokkal erősebb és veszedelmesebb lehet minden más emberi érzésnél, hitbéli és erkölcsi szokásnál, előírásánál. A kislány és a nála sok évvel idősebb pap között szövődő bűnös szerelem mellett párhuzamosan jelennek meg a szülők múltbéli bűnös szerelmei és mindezek ellentéteként a racionális alapokon kötött házasság hétköznapi realitásai. A barbár ördögűzési szokások részletgazdag leírása és az idős szülők naturalista ábrázolása ugyan sokkoló és elborzasztó, azonban a szerelem, a szenvedély és a vágy érzékletes, gyönyörű ábrázolása miatt egyszerűen muszáj tovább olvasni.

Bár még 200 oldalnyi sincs ez a könyv, de az olvasottak után még napokig a hatása alatt voltam.

Úgy tűnik Márquez stílusa és hangulata bármikor magával tud ragadni… Szerettem a történetet, a démonait… Bármeddig tudtam volna olvasni. Talán megyek és leveszem a polcról a Száz év magányt… Most valamiért nagyon nagy késztetést érzek arra, hogy még jobban elmerüljek Márquez varázslatos világában…