Megérjük ​a pénzünket! (Hárman a szekrény tetején 2.) 94% 214 csillagozás

TELE VAN HUMORRAL! Ez egy nagyon vicces könyv, én legalábbis marha jókat derültem rajta, még a mellettem ülő nő (fodrásznál vártam a páromra) is sűrűn pislogott felém, látva, hogy falom a sorokat és közben vigyorgok, mint tejbetök (hiába, szegényke nem tudhatta, mit olvasok, lévén olasz volt, bánhatja is, hogy náluk ez a könyv nem létezik :-D

Már a legelső oldalon telibe találja a könyv a rekeszizmainkat, aztán nem is ereszti.

„Ez a nevük – jelentette ki nyomatékosan anyánk. – Nem Csöpi, Dudus, Pötyike, Cuncika, Csucsuli.”

(itt szerintem sokan felsóhajtanak, visszaemlékezvén a gyerekkorukra és a sok kiosztott becenévre és becézésekre) :-D

Ifjúsági kötet és gyerek meséli (később naplószerűen), de annyira „fájintos” az egész, hogy meg kell halni :-D Komolyan :-D A család vérbeli sokgyerekes magyar család a „panelből”, ráadásként a nagymamával, tényleg csak egy pár madár-macska-kutya hiányzik a teljes káoszhoz. Ráadásul mindhárom gyermek lány. :-D A legnagyobb Mari, aki a történetben inkább a fiúügyeivel valamint a diétáival szerepel. „A nagymama úgy mondja, dundi, anyánk, hogy molett, apa szerint úgyis kinövi, a gyerekek azt kiabálják, hogy dagadt! Mari vállat von és nem törődik vele. Anyánk szerint a kövér emberek általában nyugodtak. Ha Mari sovány lenne, nem tűrné ilyen bölcsen, hogy gömböcnek csúfolják. Igaz, akkor nem is csúfolnák. Anyánk szerint a természetben minden bölcsen van elrendezve.”

A középső a mesélő kislány, Anikó, az örökmozgó, humorizáló kislány. Kishúgával, Évával gyakran törnek borsot a nővérük orra alá, főleg a kötet elején, mikor annak naplóját megtalálják…
"Másnap nővérünk ezt írta:
„Sajnos nekem nagyon hülye testvéreim vannak, egyik gyagyább, mint a másik, de főleg Anikó. Sokszor nincs is kedvem élni!”
Elképedve betűzgettük az asztal alatt. Ezt nem hagyhattuk ennyiben.
„Aki elhunyni készül, ne egye meg a nekem járó töltött paprikát is!” – írta Éva.
„És beérheti kevesebb túrós-mazsolás palacsintával is, mert azt én is szeretem!” – firkáltam én."

Mari naplója végül végérvényesen Anikónál köt ki, így onnantól kezdve naplóbejegyzéseken keresztül láthatunk be a kis család életének minden pillanatába.
„Anyánk szerint hiányzik a naplómból a kelet. Bólintottam, hogy szándékos. Az észak is hiányzik belőle. Meg a nyugat. – Dátum, te okos! – nevetett anyánk. – Keltezés.”

Jönnek családi rokonlátogatások (függönycsomózással egybekötve), vidéki vakációk és táborozások, melyről a család hű segítője, Klementina, az öreg kocsi szállítja haza a gyerekeket. „Apa használtan vette, és sokat kell karbantartani. Néha a Rákóczi út közepén. Anyánkkal olyankor a járdaszegélyen foglalunk helyet. – Ez így nem mehet tovább – véli olyankor. – Már az egész ország járdáit végigültük. Apa feléledve munkálkodik, fejét beledugja a motorházba, néha kiszól, hogy rögtön. Mindig megleli a hibát, ha nem előbb, utóbb. – Minek másik kocsi? – lepődik meg hatalmasan. Apának adok igazat. Klementina öreg, de szeretjük. A nagymama öreg, de szeretjük. Minek másik nagymama?”

A nagymama és a család viszonya a tipikus se veled-se nélküled. A gyerekek imádják, persze a felnőttek is, és hiába morgós az öreglány, amint elutazik, már hiányolják (és viceversa) :-D Aztán elindul az iskola, így jönnek a suliban történt eseményekről is a beszámolók, de a fergeteges, vicces stílus megmarad.

„Anikó véletlenül lecsúszott a bordásfalról. Soha nem arra figyel, amire kéne! Így igaz. Zöld a térde, kék a lába, micsoda madár! Hazánk vízgazdálkodása színes térképen. Térdemen a Balaton ring, körülötte mellékfolyóink. Ne fáj.”

Egyszóval aki valami vidám kis történetre vágyik, amelynek soraiban néha a saját családjára ismer, az ne hagyja ki ezt a könyvet. Aki meg nem akarja, ne olvassa. Hiszen már tudjuk: Nem kényszer a tortaevés! :-D

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb olvasmánya volt. „Behalok, Rezsovics!” XD

Az első részt receptre írtam volna fel kiskamaszoknak, ezt szintén megtenném, de már valamivel nagyobb kamaszoknak, mondjuk 13-14 éveseknek.
A könyvsorozat érdekessége, hogy az első három kötet jókora időbeli eltéréssel jelent meg, az első 1973-ban, a második 1981-ben, a harmadik pedig 1990-ben, de a szereplő lányok életkora nem sokat változott. Az őket körülvevő világ viszont igen, ahogy a problémák is komolyodnak, amikkel szembe kell nézniük. A Megérjük a pénzünket már nem a vidám óvári nyár története, hanem a ’70-es évek naplója házgyári házakkal, hónap végi kenyérgondokkal, családon belüli erőszakkal (na nem Bóráéknál, még csak az kéne!), és azzal a szembesüléssel, hogy mi történik akkor, ha egészséges vagy, de az nem elég jó, mert hiányzik előle a makk-.
Szerencsére a borongós történetszálakat szépen kiegészítik, puhán körülfonják az Anikótól és G. Szabó Judittól megszokott életörömmel teli jelenetek, a kikupálódott Mari, Tömörjohanna, az osztályfőnök, és ha! a magyar irodalom legéletszerűbb Nagymamája, hogy csak néhányukat említsem.
Egy mai 13-14 évesnek csak úgy adnám a kezébe, ha olvasás közben kérdezhet egy olyan felnőttől, aki érti a könyvet, mert nem csak a szleng, hanem a korabeli szokások, fogalmak, és G. Szabó Judit egyre erősödő elliptikus fogalmazás- és szerkesztésmódja (lóugrásban magyaráz, mint Apa) néha nem teljesen egyértelmű.

Most vettem észre, hogy még nem írtam értékelést.
Hát, életem egyik legjobb pöttyös könyvéről számolhatok be nektek! Annyit, de annyit kuncogtam rajta. Biztosan hülyének néztek a buszon meg a villamoson, mert folyton vihogtam, vagy legalábbis tejbetök módon vigyorogtam.
Nagyon élveztem, az egész könyvet. Olyan, mintha tesómról meg rólam szólna, csak a könyvben hárman vagyunk. Anikó óriási forma!!!! Remélem nekem is ilyen gyerekem lesz egyszer. Megértem, hogy az apukája, és a nagymamája oda van érte. Mari és Éva is cukik, mondjuk Mari néha idegesítő, de azért hármójuk között igazi tesóskodás folyik folyamatosan.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, nekem kedvencem lett! 6*-os :-)

Kicsit nehéz volt belerázódni. Az egy dolog, hogy Andreát átkeresztelték Anikóra,
de azt még nehezebb volt befogadni, hogy Apu, aki az első részben az Óperenciás tengeren túlra menekült és az egyetlen gyereket, akit (a háromból) magával vitt is visszaküldött a feladónak most itt van velünk… Szerencsétlen ember, vérig voltam sértve, valahányszor felbukkant, pedig ebben a részben nem csinált semmi rosszat, sőt, tele volt jósággal meg szeretettel. :D

Remélem, a maradék rész már következetesen végigdöcög ezzel a stábbal.
Ami maradt: a végtelen nyári szünet-érzés és G. Szabó Judit páratlan humora.

A lányok más nevet kaptak, mint az első részben, de le sem tagadhatnák, hogy ugyanazok. Velük mindig történik valami, aki velük barátkozik, az soha nem unatkozik. Nagymama néha belefárad és elköltözik, de aztán nem bírja nélkülük és mindig visszajön.
Én is ilyen családban nőttem fel. Velünk éltek a nagyszülők, hárman vagyunk testvérek (a különbség az, hogy a legkisebb testvér fiú), én vagyok a középső, minden oldalról tőlem vártak valamit. Elég mozgékony voltam mindig, bár azért Anikó egyes ötleteit nem mertem volna megvalósítani. Nagyapó volt a legjobb barátom. Neki volt türelme minden gyerekhez, aki hozzánk csapódott.
Ja, és ló is volt a fürdőkádunkban. Igaz nem bent a fürdőszobában, hanem kint az udvaron abban a nagy bádogkádban, melyben szőnyeget mostak, vagy nyaranta „strandoltunk”. Akkor hatalmasnak tűnt. Tavaly nyáron segítettem anyukámnak a szőnyegmosásban, most már elég kicsi. Nem érezte valami jól magát. Aztán nagyapó „elég tisztának” nyilvánította és kimentette.

Sok tétova keresés után, végül is megvettem magamnak ezt a könyvet, mert sem Pakson, sem Dabason nincs meg a könyvtárban! Nagyon kár, mert ez a rész a Hárman a szekrény tetején sorozatból még olyan, hogy Judit néni nem kapkod. Itt Anikó Anikóként viselkedik, nincs Amerika meg külföldi affektáló leány, meg olyan ember, aki másnak nézne ki, mint ami. Itt mindenki önmaga és mégis! Egy egyszerű családban is vannak, lehetnek problémák. A szülők összeveszhetnek egy nő miatt, aki nem más… mint a nagymama. A nagymama is ordíthat és zsörtölődhet, mert egy normális nagymama ilyen nálunk is. Szóval külföld nélkül is lehet izgalmas egy pöttyös könyv. Sajnálom, hogy a további részek nem lettek ilyenek. Viszont ebben a könyvben is rettentő sok ismétlést vettem észre a poénok terén; Éva úszás technikája, „ha ráérsz csukd be a szád”… most több nem jut eszembe, de közben fel-fel tirabjai derengett, hogy ezt már olvastam. De nem baj! Inkább többször, mint egyszer sem!

Sok mindent elmond rólam, hogy kamaszkoromban ez volt a kedvenc könyvem. És az is, hogy nem nagyon szeretem újraolvasni a könyveimet, de ezt most olvastam harmadszorra. Mondjuk az előző óta biztos eltelt húsz év, de vannak szövegrészek, amiket még mindig kívülről tudtam. Ez alatt a húsz év alatt kissé idejétmúlttá vált. Egy mai tini már nem érti miért megy végig a mosógép a fél lakáson, mi lehet az az építőtábor (mondjuk ez már nekem is csak fantáziakép volt) és hogy miért tűnik el mindenki a térről, ha bekapcsolják a tévét. Valószínűleg el se tudja képzelni milyen lehet, ha még vezetékes telefonja sincs mindenkinek. De ezek nem annyira fontosak. Sokkal fontosabb, hogy még élemedett korban is néha visítva röhögök ezen a könyvön, és hogy lelke van, meg olyan szereplői, akiket én is szívesen a családomba fogadnék. Kár, hogy a többi G. Szabó Judit (talán a Mari, ne bomolj! kivételével) messze nem ilyen jó, de ahelyett hogy ezen sajnálkozom, inkább annak örülök, hogy ez viszont örök kedvenc marad. És persze elfog egy kis nosztalgia, mert annak idején a könyv hatására én is mindenkitől megkérdeztem, vajon mit tenne, ha egy lovat találna a fürdőkádban. És ti, mit tennétek?

Mindenki azt írja erről a könyvről, hogy végigröhögte. Én végigbőgtem.

Hát akkor a következő pöttyös könyvvel is láthatott a város. Továbbra is tartom magamat ahoz, hogy ha jól belegondolok, bizonyos könyveket kár adott olvasóréteg sorozatában megjelentetni. Azért kár, mert az adott célközönséghez eljutnak ugyan, de ezzel a lendülettel a többiek szinte nyomban ki is záródnak. Ez a könyv, meg az az előzménye is ez a kategória: kár, hogy a Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg, mert szerintem kevés olyan fiú, férfi van, aki emiatt a kezébe veszi, csak az elvetemültek.

Az első részről (és erről majd ne feledjek el mondani valamit) írt értékelésem (https://moly.hu/ertekelesek/2406441) szinte teljes mértékben érvényes és igaz erre a részre is. Ami miatt ez, a második rész jobban tetszett: itt volt valódi konfliktus, volt összekötő szál, nem csupán egy pazarul megírt röyögős történetfüzért olvastam. A konfliktus, minden nevetés, mosoly mellett komolyabbá, valóságosabbá tette ezt a könyvet, mint az előzményt, de véleményem szerint ez egyáltalán nem ártott neki, sőt!

Gondolom senkinek nem meglepetés (eszembe jutott, nem feledtem el, erre utaltam fentebb), hogy ez a második rész úgy második rész, hogy közben egyáltalán nem az. A szerepők voltaképpen ugyanazok, bár a főszereplő új nevet kapott, kellett idő, amíg megszoktam, hogy ki is ő, illetve apuja nem csak valamiféle fikció, távoli valóság, hanem velük élő, hús-vér figura. Olyannyira az, hogy ő a könyvben található konfliktus egyik forrása. (Külön dicséret, hogy a konfliktus sem úgy jelentkezik, hogy van a gonosz, akit utálni kell, meg a van a jó, akinek drukkolunk, hanem voltaképpen nem tudjuk, kit szeressünk jobban, kinek az oldalára álljunk inkább, mert mindenkinek meg van a maga igaza. S még a gyerekek sem fekete-fehéren látnak, ez külön pozitívum!)
S nem folytatás abban az értelemben sem, hogy gyakorlatilag újra bootolja a történetet, majdnem úgy, ahogyan @Eta tette a Csodaidők „reciprokával”, párhuzamos valóságával, az Időcsodák-kal*

Voltaképpen nem tudok mit hozzátenni mindehez. Jókönyv, na, olvasni kell, nevetni kell rajta, szeretni kell a figurákat, és nem kell senki pártjára állni, mert mindenkinek igaza van**.

* @Eta, köszönöm még egyszer a könyveket és a dedikálást!
** https://www.youtube.com/watch…