Önéletrajz 2 csillagozás

Szokásom szerint, vak hittel leborulva a puszta tekintély valamint az idősebbek hagyománya előtt, babonásan rábízom magam egy tötténetre, amelyet saját ítéletem nem ellenőrizhetett – így szilárd meggyőződéssel hiszem, hogy 1874. május 29-én születtem a kensingtoni Campden HilI-en, s az Anglikán Egyház szertartásai szerint kereszteltek meg a kicsiny Szent György templomban, a környező hegygerincet uraló vízművek tornyával átellenben.

(első mondat)

Gyerekkoromban az iskolásfiúkat az a szörnyű élmény döntötte romba, hogy lánytestvérük vagy keresztnevük van.

56. oldal, 3. fejezet – Hogyan legyünk ostobák? (Szent István Társulat, 2002)

Gyermekkoromhoz mérten ma már csak kevés dolgot tudok elkészíteni, azonban megtanultam, hogy szeressem látni, amikor a dolgok elkészülnek; nem a szerszámnyelet, amely végül elkészíti őket, hanem a kezet, ami a nyelet fogja. Ha apám milliomos lett volna, akinek ezernyi pamutkötödéje van, vagy milliónyi gépe, amelyek kakaót készítenek, mennyivel kisebbnek tűnt volna! Ez az élmény az, ami miatt felettébb kételkedem azokban a modern vélekedésekben, amelyek a családi otthon szükségszerű egyhangúságáról szólnak, és a lealacsonyító konyhai rabszolgamunkáról, amelynek egyetlen célja, hogy pudingot és süteményt készítsen. Csupán dolgokat készíteni? Magáról Istenről sem mondhatunk nagyobb dolgot, mint azt, hogy dolgokat készít. Egy gyártulajdonos még dolgokat sem képes készíteni – csupán fizetni tud azért, hogy valaki elkészítse őket. Es ugyanígy, menthetetlenül széles mosolyra fakadok, amikor azt hallom, hogy olyan léha emberek, akik életük megmentéséért egy szalmaszálat sem tudnának odébb tenni, arról beszélnek, hogy a viktoriánus otthonok elkerülhetetlenül szűkösek és dohosak. A mi viktoriánus otthonunkban számos olyan dolgot sikerült készítenünk, amelyeket ma az emberek iparművészeti boltokban esztelen árakon vásárolnak; olyan üzletekben, amelyekhez legalább annyi ipar kötődik, mint amennyi művészet. Mindazon dolgok, amelyek a házban vagy valamilyen értelemben a környékén történtek, legendaként élnek képzeletemben; ezek közül is különösen azok, amelyek a konyhával vagy az éléskamrával kapcsolatosak. A karamellát még mindig jobban szeretem, mint a legdrágább csokoládét, amelyet kvéker milliomosok milliószámra árusítanak, éspedig elsősorban azért, mert a karamellát saját magunk készítettük.

41. oldal, 2. fejezet – Az aranykulcsos ember (Szent István Társulat, 2002)