Látomás ​és indulat a művészetben 6 csillagozás

Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben

A ​Látomás és indulat a művészetben, Füst Milán 1946-os egyetemi előadásai alapján készült művének első változata 1948-ban jelent meg. „Füst Milán nagyszabású esztétikája a XX. századi magyar tudományosság alapműve, amellyel érdemei szerint egyáltalán nem foglalkoztak, jelentőségét a kulturális nagy-közönség is alig ismeri” olvashatjuk az 1997-es, a kéziratos és nyomtatott szövegelőzményeket egyaránt figyelembe vevő kiadásban, melynek sajtó alá rendezője, Kis Pintér Imre, aki az 1963-as kiadásra ideológiai és cenzurális okokból „átalakított” művet a hagyatékban föllelhető kézirattal és előzményekkel összevetette, s a szöveggondozást a kritikai kiadásokra jellemző igényességgel elvégezte. Miért egyedülálló Füst Milán esztétikája? Mert egyedülálló művész bölcselete, amely minden mondatában, minden tételében, minden példájában e magányos alkotó máig felfejthetetlen művészetét tükrözi, s ily módon Füst Milán negyvenéves írói, s tegyük hozzá: tanári pályájának sűrítése és összegzése.… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Füst Milán életmű Fekete Sas

>!
Fekete Sas, Budapest, 2006
494 oldal · ISBN: 9639352942
>!
Kortárs, Budapest, 1997
494 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638464526
>!
Magvető, Budapest, 1980
780 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632711483

2 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 3

Most olvassa 4

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 12

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

kaporszakall >!
Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben

Ez a vaskos kötet Füst Milán 1947-48-as, a művelt nagyközönség számára írott tizenkét esztétikai előadását tartalmazza. Az előadások anyaga egykor élőben is elhangzott – hogy vázlat alapján, s később lejegyezve, vagy előre megírva, s emlékezetből előadva, ezt nem tudom. (De abban biztos vagyok, hogy nem egyszerűen felolvasta őket.) S mint ilyen – az esztétika népszerűsítése – ma is meglehetősen társtalan próbálkozás. Mert nincs meddőbb erőfeszítés, mint megmagyarázni egy művészi (vagy legalábbis annak szánt) alkotásról, hogy az miért szép, illetve miért nem az.

Az előadó két módon kezdhet neki: vagy elméleti követelményrendszert alkot, s ezeket néhány kiragadott példán szemlélteti (ez esetben valószínűleg unalmas lesz), vagy kedvenc példáin és ellenpéldáin keresztül illusztrálja a főbb téziseket, mintegy példatárat adva a hallgatóság kezébe. Ez érdekesebb eljárás, de nem eredményez az emberek fejében átfogó képet.

Füst ebben a kötetben megpróbál egyensúlyozni a két módszer között, de sajnos szerény sikerrel. Bár én nagyon kedvelem őt, de ez a munkája – mint minden effajta esztétika – erősen szubjektív, és magán hordozza a szerző saját stílusjegyeit. Amely stílus leginkább szecessziósnak mondható, s a szecesszió számomra a romantika késői gyermeke. Nem véletlen tehát, hogy a kötet címe Látomás és indulat…, nem pedig Megfigyelés és precizitás. Bár elég bőven foglalkozik a realizmus (és a naturalizmus) kérdéseivel, de a művészi alkotás két alapvető faktorának a címbeli két jellemzőt tartja: a látomás a valóság – a művész fejében kreatívan átalakított – művészi formába öntött képét, az indulat pedig a nyelvi kifejezés lendületét és ritmusát jelenti. S ez a két faktor leginkább a romantika kora óta került előtérbe, mintegy a XVIII. századi felvilágosodás racionalizmusának visszahatásaként. Nem véletlenül idézi Füst többször is Sturm und Drang egyik főideológusát, Johann Georg Hamannt. Bár a nagy realisták közül Tolsztoj az egyik kedvence, és Dickenst és Leszkovot is dicsérőleg említi, de a legtöbb példát (a lírikusokat kivéve) Shakespeare, Goethe és a romantikusok műveiből veszi.

Emellett – bár a szerző törekszik rá, hogy szisztematikus legyen – az egyes előadások anyaga eléggé oldalláncos. Szerencsénkre a Mester maga is észrevehette ezt, és ezért minden előadás elején tömören összefoglalta az előző előadás legfontosabb gondolatait (a tizenkettedikbe így kettő jutott, egy az elejére, egy pedig a végére). A művészetek közül igazából csak az irodalommal foglalkozik kimerítően, a festészet, szobrászat, zene, tánc csak szórványban kerülnek elő. S mint mondtam, az irodalomnak is inkább az ihlettel, az alkotás folyamatával, a formai eszközökkel, nyelvi leleménnyel, ritmussal kapcsolatos részei. Az anyaggyűjtés, az aprólékosság Füst szemében nem az igazi nagy művek erénye, inkább a tucatáru, a 'riportázsregény' sajátja. A semleges hangon előadott környezetrajz, a túlzott racionalitás sem való szerinte a regényekbe, inkább esszékbe illik.

Az előadott anyag sokoldalú, de oldalláncaival, zsúfoltságával együtt fárasztó. Találni a kötetben remek részleteket, élesszemű megjegyzéseket, de akadnak száraz, értekező passzusok is (bár jóval kevesebb, mint mondjuk Lukács György Az esztétikum sajátossága c. borzalmatos monstrumában). A vállalkozó szelleműeknek lassú ütemű olvasását javasolom, max. napi egy előadást (én újraolvastam, kb. harminc év után, így gyorsabban haladtam, de ezt nem ajánlom, mert túl tömős). Lehet mazsolázni is belőle, úgy, hogy előbb a fejezetek összefoglalóját nézitek meg a következő fejezet elején, és akkor fogtok neki az adott résznek, ha az összefoglalója érdekesnek tűnik. Az egyes előadások passzusai (max. 1-2 oldalas kis alfejezetek) a tartalomban is ott vannak, ezek alapján is lehet kóstolgatni.

Végül – mint alternatívát – megemlíteném Babits* és Szerb Antal** irodalomtörténeteit, melyek nem rendszeres esztétikák ugyan, de az egyes műveknél kitérnek azok esztétikai értékeire is, és ennél a munkánál jóval könnyebben emészthetők.

Én Füst Milán-fan vagyok (a Teljes Naplót is elolvastam!), de az elfogulatlan érdeklődőket inkább a Mester versei, novellái, regényei és drámái felé terelném. Ez nem lebeszélés, csupán figyelmeztetés…

*Babits Mihály: Az európai irodalom története
**Szerb Antal: A világirodalom története


Népszerű idézetek

kaporszakall >!

Vannak, akik kitűnően fogalmaznak köztük, ez igaz. Viszont ez annál rosszabb. Mert – és ennyit okvetlenül meg kell még jegyeznünk e téma befejezéséül – hogy ami hamisan fogant meg írójában, az annál hamisabb, minél jobb a keresztülvitele. Mert annál émelyítőbb ez az együttes – milyen példát hozzak erre? Ha egy gipszből hamisított alma olyan jó hamisítvány, hogy még bele is harapunk – ez már csak elég nagy bosszúság? Viszont ez a hasonlat mégsem elég jó, minthogy az olvasók javarésze nem veszi észre, hogy gipszet eszik, s ez ebben a baj. Hasonlóképpen: minél nagyszerűbb technikával énekel valaki hamisan, annál nagyobb e két dolog kontrasztja, s annál nevetségesebb az ilyesmi, viszont ugyanúgy: annál félrevezetőbb lehet ez azok számára, akiknek megbízható művészi érzékük nincsen, akiket tehát a technika meg is tud téveszteni, s minthogy az irodalom élvezői közt a többség mondható ilyennek, annál jobban rontja tehát ilyesmi a közízlést. Az olvasók javarésze az ilyen regényekből tanulja meg, mit tartson művészetnek, ezeket veszi mintának, s ezek íróit tartja mestereinek. Holott esetleg még íróknak se mondhatók, mert, ismételjük el, aki jól tud írni, az még nem író. Aki teremteni tud, az az író. Móricz Zsigmondnak vagy Gelléri Andor Endrének egy-egy novellája alighanem többet ér egész könyvtáraknál, amelyeket az ilyenfajta új irodalom úgynevezett remekműveiből lehetne összeállítani, minden úgynevezett élmény-regényével, de sőt újrendszerű történelmi regényeivel együtt. Mert ugyan hogy is vannak ezek a történelmi, sőt őstörténeti parafrázisok is elképzelve?

310. oldal (Negyedik előadás / Világnagyságok a riportázs szolgálatában)

Kapcsolódó szócikkek: Gelléri Andor Endre · Móricz Zsigmond
kaporszakall >!

De talán álljunk itt meg egy pillanatra. Boldogság – erről az égi tüneményről már sokat képzelegtek, s ha jól emlékszem, Flaubert a szerencsétől, külső körülményektől tette függővé: – franciának lenni, fiatalnak, gazdagnak, művésznek, szerelmesnek, ez a boldogság – így mondotta valahogy. Ezzel szemben láttam én már olyan embert is, akit egy jó ebéd vagy jó szivar boldoggá tett, s hallottam olyanról, aki a Flaubert külső feltételeinek birtokában öngyilkos lett. Mi következik ebből? Először és mindenekelőtt: hogy a boldogságot mint állandó állapotot elképzelni, ez legalábbis felületes gondolkozásra vall, mert a boldogság állandó szenzációját még elképzelni is unalmas, hát még átélni, tehát ha unalmas, akkor már nem is lehet boldogság. (Különben is: a szenzáció természetéből folyik, hogy nem tarthat sokáig.)

31. oldal (Első előadás / A stendhali meghatározás)

kaporszakall >!

Tehát, hogy mi a célja? Sokféle elméletet hallottunk erről. Azt hallottuk például, hogy a művészet mindenekelőtt szórakoztatni, mulattatni akarja élvezőjét. S mármost mi az, hogy „szórakoztatni”? Remek szó, a lélektan megállapításainak tökéletesen megfelelő, mert pontosan kifejezi azt, ami a lélekben a szórakozás által végbemegy. Kifejezi és jelenti tehát: hogy leszereli a kényszerű emberi figyelmet, azt, amelyet köznapi nevén gondnak nevezünk, s átváltja, vagyis a boldogító és önkénytelen állati figyelem lazább: mert természetes és semmiben se gátolt asszociációi felé tereli. S ha megkérdezzük magunktól, ismerünk-e olyan értékes, nagybecsű munkákat, amelyek szórakoztattak, mulattattak is minket? még a legkomolykodóbb lélek se felelheti erre, hogy nem ismer ilyeneket – sőt! Közvetlen e fogalmakhoz kapcsolódik az érdekesség fogalma, s ekörül már most elárulhatok annyit, hogy a magam részéről én például az olyan nagyobb terjedelmű munkát: regényt vagy drámát, amely nem érdekes s nem mindenekelőtt az, mégpedig a szó leggyermekesebb értelmében, hogy én az ilyen regényt vagy drámát elvetem, nem tartom jónak. Tehát mindjárt ki is mondhatom a magam törvényeként, hogy jogosnak tartom e követelményt, hogy a művészet igenis szórakoztasson minket érdekességével.

44. oldal (Első előadás / A művészet célja: szórakoztat, mulattat, tükröz)

kaporszakall >!

Persze, még így is tehetők kifogások könyvem ellen, például hogy sok benne az ismétlés. E szigorú bírámnak azonban számba kell vennie, hogy én pedagógus vagyok, s ez a könyv nemcsak a gondolkodást, hanem a pedagógiát is szolgálja. Sok nem könnyen felfogható dologról is szó van itt, és nagy didaktikus erő kell ahhoz, hogy az ember egyes újfajta levezetéseit, analíziseit egy még gondolkodásban fejletlen ifjúság számára meggyőzővé tegye. Ezek kezdetben természetszerűen ellenkezést, idegenkedést vagy legalábbis meglepetést keltenek benne. S ezt kell a jó tanítónak legyőznie, s e munkának legfőbb segítője az ismétlés.

A második kifogás, amelyre el vagyok készülve, az, hogy könyvem inkább asszociatív előadású, mint szisztematikus. Aki életében már egyetlen szisztematikus tankönyvszerű esztétikát elolvasott, az tegye szívére kezét, s úgy tegyen hitet arról, hogy egy percig sem unta, egy percig se tartotta agyszárítónak, sivárnak vagy kietlennek… A szisztematikus előadásból ugyanis hiányzik az élő élet: a kedély, a vér, a nedv, ezért maradtam én meg végül is a lazább szerkezet mellett, amelybe a tudományon kívül egy kis emberség is belefér.

22. oldal (Előszó a második kiadáshoz)

kaporszakall >!

Negyven év előtt azt írtam volt fel a naplómba, hogy: a civilizáció és kultúra közötti különbséget az teszi, hogy a civilizáció a testi, a kultúra a lelki érdekeket szolgálja. Ez a felfogásom aztán közkeletű is lett mások hasonló megállapításai folytán. Később azt írtam fel ugyanerről a témáról, hogy: e fogalomnak: „kultúra”, akárhogy forgatom is, két fontos kritériuma okvetlenül kell hogy legyen. Tradíciót okvetlenül jelent és egyben elmélyedést is. E kettő nélkül nem képzelhető el. Ha pedig ez így igaz, akkor a civilizáció e szempontokból kultúra-ellenes. Mert úgy a testi kényelem, amelyet szolgál, mint gépesített rekonstrukciós találmányai extenzív hatásúak, még a könyvnyomtatás is, nemhogy a rádió. Nem kétséges, hogy több egyednek teszi lehetővé az elmélyedést s ezáltal áldásos is – viszont még sokkal többeket csábít a „sokra”, tehát fölületességre. Soknak ad, de sokat, s minthogy ennyit és ennyifélét ad, tehát nem intenzitásra, hanem extenzitásra, fölületességre késztet. Márpedig e két fogalom, hogy tradíció és főleg: elmélyedés, szinte automatikusan zárja ki magából a sokat és sokfélét. Egy könyvet jól elolvasni többet tesz, mint százat fölületesen. Aki egyetlen jó könyvet olvasott egy életen át, de folyton olvasta, és jól átérezte, az mélyen kulturált ember.

213. oldal (Harmadik előadás / Kultúra és civilizáció)

kaporszakall >!

S most, mielőtt ezt az előadásunkat befejeznők, hadd szóljunk néhány szót az úgynevezett szabad versről s az ekörüli tévedésekről nemkülönben. Milyen a szabad vers? Vajon indulattalan-e és formátlan? Amennyiben ilyen, akkor máris kimondhatjuk róla: nem vers. Kétségtelen, hogy voltak ilynémű kísérletek is garmadával, de voltak viszont egész másfélék is, amelyeket azonban szintén ugyanide soroztak, ugyane néven neveztek el. Egyszóval: e század elején két irányban történt újító kísérlet az eddigi költői formák egyeduralmának megdöntésére, jobban mondva: a költészet forma-világának kiszélesítésére. Az egyik, ismételjük, elvetett mindennemű periódust és ritmust, vagyis tehát ritmustalan prózában beszélt, felosztva ezt mindenféle hosszúságú sorokra. Erre a fajtára mondom azt, hogy ezek nem költemények, mert nem lehetnek azok, minthogy az indulat, tehát a forma hiányaiért semmiféle látomással se tudnak kárpótolni minket, csak annyira tudnak hatni, mint a ritmustalan prózai munkák, s hogy ez utóbbiak, a prózaiak is mily mértékben lehetnek aperiodikusak, erről már mondtunk itt néhány szót, s fogunk is még néhányat befejezésül. De hogy még jobban megvilágítsuk e kérdést: az indulat nemcsak szabadságot engedélyez játékaihoz, kacskaringóihoz, de még sokkal inkább köt és kötelez, hogy mennyire teszi, bemutattuk a lavina példáján, de a legköznapibb jelenségen: a káromkodás lendületén, hogy az is mennyire nem tűr el több szót, mint amennyit törvényei megtűrnek és megkövetelnek, a törvény tehát jót tesz a mű egységének, a kompozíciójának, tehát bizonyos mérvű megkötöttség is (tehát még a legszigorúbb kánon is esetleg: jól mutatkozik ez például az egyiptomi szobrászat legszigorúbb kánonjának remekművein is), de kedvezően hat a szigorú mérték még az alkotás lelki körülményeire is, mert, hogy a fizika nyelvén szóljunk, az alkotás hevének expanzióját növeli, ez az expanzió tehát jól betöltheti, telítheti a megadott vagy engedélyezett kereteket. Ha viszont nincsenek keretek, annak épp az a veszélye, hogy ez a hév a határtalanba kipufog. A túl nagy szabadság tehát árt a műnek, mert alkotóját óhatatlanul arra a szertelenségre csábítja, amelyben ereje elvész. Az úgynevezett szabad versek másik fajtája nem is ilyen volt, éppen ellenkezőleg. Igaz, hogy költőik elvetették az eddigi kánont, csakhogy éppen azért, mert arra törekedtek, hogy az eddig törvénnyé tett és megszokott formáktól függetlenüljenek, minden versük számára olyan új meg új és mindig új indulati formát igyekeztek találni, tehát olyan periódusokat, amelyek mondanivalóiknak esetről esetre legjobban megfelelnek: tehát minden vers számára új periódust. S hogy ez valójában tehát nem szabad, hanem ellenkezőleg, minden eddiginél kötöttebb költészet, s hogy formái éppen mindenkori individualitásuk miatt minden eddigieknél nehezebbek, s hogy a belső indulati igazságnak is gyakran hívebb tükrei lehetnek, mint ahogy azt a lerögzített formák kötelező szkematikája lehetővé teszi – mindez számomra ma már nem kétséges. Sokkal nehezebb mindig új formát találni, mint a régiek módjába beletörődni, de sokkal boldogítóbb is, az a tapasztalatom.

Ez utóbbiakat szabad verseknek csak oly értelemben lehet nevezni, hogy költőik a régi kötésű formáktól tették szabaddá magukat, s új, sokkal nagyobb, individuális kötöttségeket vállaltak ezek helyébe.

721-722. oldal (Tizenegyedik előadás / Szabad vers és indulat)

kaporszakall >!

De vegyünk még egy példát annak bizonyítására, hogy különösen a valóságból vett, eredeti elementumok gyakran inkább gátlóan, mint serkentően hatnak képzeletünkre. S kezdjük talán ott, hogy: ha egy nagyobbacska gyerek a hétfejű sárkányról olvas – tudja ő már, hogy nincsenek sárkányok, és mégis átadja magát a mesének, szívesen elhiszi neki, és izgul a sárkányon. Sok adattal kell valószínűsíteni a sárkányt? Nem, mert a valószínűsítés nagyon árthat az ábrázolásnak, különösen pedig az ilyen képzeletbeli lény ábrázolásának. Például: a feje olyan volt, mint az oroszláné, csak persze sokkal nagyobb, a lába mint két óriási disznóláb, a nyaka hosszú és fehér, olyan, mint a nyírfa törzse, a hasatája zöld, a háta fekete, a taraja piros és így tovább. Jó ez így? S ez még különös eset is! Már azért is rossz az ilyesmi, mert minél konkrétabb ez a kép, annál inkább merül fel az olvasóban az a kérdés, vajon csakugyan látott-e már az elbeszélő effélét, hogy ilyen pontosan tudja megmondani, milyen? – Micsoda szemtelenség ez? – mondtam én is, mikor egy sokat magasztalt, tudákos és rossz író művében azt olvastam, hogy az angyal feje kicsi volt, valamivel kisebb a megszokottnál, a nyaka viszont nagyon hosszú… – A kutyafáját! micsoda szemenszedett hazugság ez a precizitás – mondtam én –, ez a szamár tudja, hogy az írónak konkrétnak kell lennie, csak azt nem tudja, hogy mikor és mely mértékben, hogy nagyon sokszor a kevesebb adalék, tehát a kevesebb realitás teszi inkább elhihetővé az ábrázolást, különösen mikor nagyrészt a sejtelemre kell bízni egy kép kialakulását. Nem jobb-e nekem akkor Ezékiél? aki az angyalról átabotában csak annyit írt, hogy hat szárnya volt: kettővel betakarta lábát, kettővel betakarta testét, és kettővel repült.

162. oldal (Második előadás / Káprázatainkat elhisszük)

kaporszakall >!

De mért is hozzuk fel mindezt? Hogy rámutassunk a mai regényromlás legfőbb forrására. Azt szokás mondani: a regényirodalom napjainkban szökött virágba, ma éli virágkorát. Épp a romlását jelölik meg aranykoraként, viszont ez természetes is. Sohasem írtak még annyi testes, nagy regényt, mint mostanában. Minden elbeszélő kötelességének érzi, hogy évenként egy-egy nagy regénnyel gazdagítsa vagy szegényítse a világ művészi termelését – tessék megérteni: egy-egy dómmal évente. Amiből a világirodalom egyik legnagyobb elbeszélője, Tolsztoj Leó csak hármat tudott létrehozni hatvanegynéhány éves írói pályafutása során. Az ember leül és pszichologizál, és persze még modernebb terminológiával, mint ahogy Dosztojevszkij tette gyenge műveiben. Az ember azt írja: Tene-mene-rah gátlásokat érzett, mert komplexuma volt neki Vene-mene-bah – meg ilyeneket. Dosztojevszkij nagyszerű remekművében, a Raszkolnyikovban például sose mondta meg, hogy shakespeare-i alkotásokhoz méltó nagy alakjának, Szvidrigajlovnak voltak-e gátlásai, komplexumai, ellenállása vagy paranoid rohamai, egyszerűen odaállította elénk az alakot felejthetetlenül.

300. oldal (Negyedik előadás / A regény állítólagos aranykora)

kaporszakall >!

Mondom, ez az általánossá vált pszichologizálási hajlam valószínűleg első forrása a mai regény elfajzásának, züllésének. Századunkat különben is bízvást lehetne a pszichologizálás századának is elnevezni, mert semmi nincs, ami közkeletűbb volna ennél (gondoljunk csak a pszichoanalízis nagy térhódításaira) – s hogy ez így van, nagyrészben a Dosztojevszkij kevésbé sikerült műveinek hatása és hagyatéka rajtunk, vagy legalábbis úgy képzelhető, hogy javarészben ezek készítették elő ehhez a talajt. S mint mondottuk, ezek voltak tehát az új műfajnak: a nagy regény formájában megjelenő pamfletnek vagy riportázsnak is legfőbb éltető elemei. Ezek szerint Stendhalról, ne feledjük el, azt mondottuk volt, hogy az ő hatásának tudható be a megfigyelés túlértékelése – Dosztojevszkij hatása rajtunk a pszichologizálás –, s most még egy másik erőteljes befolyásról is szólanom kell, s ez a flaubert-i példa nagy tanítása e világon. Oly nagyhatású ez a tanítás, hogy az új regényirodalom művelőinek egy részét s főként azokat, akik a jó fogalmazásban keresik művészi ideáljukat – ezeket e közös jellemző tulajdonságuknál fogva bízvást neo-flaubert-i iskolának is lehetne nevezni.

301. oldal (Negyedik előadás / A pszichologizálás százada)

kaporszakall >!

Egyszóval a realizmus és naturalizmus nagy nyeresége a művészetnek, de kára is van. Legnagyobb kára pedig az, hogy az andalító, édes mesét száműzte a művészetből. (S vajon például a festészettől nem idegenítette el? Mert nem mesemondók voltak-e azok a primitíveknek nevezhető művészek, akik, mondjuk, nem ismerték még a perspektívát? s akik a realizmustól merőben eltérő arányokkal konstruálták meg képeiket, s vajon nem mesemondók-e a kínai, japán, hindu és perzsa stilizálás mesterei?) Mert – kérdezzük meg újra – keveredhet-e a realizmus naiv elemekkel, mint például Shakespeare műveiben? Elképzelhető-e az efféle olyan munkákban, amelyekben az író legfőbb ambíciója, vállalt kötelessége, hogy mindent valószínűsítsen? Lehet-e egy reális műben a nyolcvanéves Learnek három fiatal lánya? Lehetne-e Hamlet ötvenéves anyjának efféle izgalmas szerelmi története? Lehetséges volna-e, hogy Lear Glosterje ne ismerje meg hangjáról álruhás fiát, vagy hogy maga Lear ne ismerje meg hangjáról régi szolgáját, az álruhás Kentet? Mihelyt a realista vagy naturalista mű kilép természetes kereteiből, ez annyira kirívóvá válik, hogy azonnal visszatetszést kelt. Egy realista műben nem jelenhetnek meg szellemek, holott a világ legnagyobb remekműve, a Hamlet épp ilyen jelenésen alapszik.

424. oldal (Hatodik előadás / A realizmusról általában)


Hasonló könyvek címkék alapján

Morsányi Bernadett: Egyedül szembejövet
Maurice Blanchot: Az irodalmi tér
Bécsy Tamás: Az irodalomesztétikai tudásról
Roman Ingarden: Az irodalmi műalkotás
Szerdahelyi István: Költészetesztétika
Szalay Károly: Komikum, szatíra, humor
Hermann István: A polgári dekadencia problémái
Szepes Erika: A mocskos mesterség
Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 1.
Hermann István: A giccs