A ​mester én vagyok 76% 11 csillagozás

A mester én vagyok című szeméttel ugyancsak rosszúl jártam. Kész lett három hónapi pokoli munkával. S még jambusban is volt írva. – Ebben sem tudtam, mi a teendő: – engedjek ennek az akusztikus parancsnak, vagy sem. Kosztolányi aggodalmas kérdéseimre azt felelte: hogyne, hogyne. – Nem lehet másként csak metrumban… – Elkészűltem. Kosztolányi egy nap alatt elolvasta. – „Nagyszerű… boldog volnék, ha én írtam volna… plasztikus alakok, minden él, a zsidó balzaci alkotás… a szó jó értelmében… ez az alak olyan, mint Shylock…”

A fenti sorokat 1932-ben jegyezte fel naplójába Füst Milán – nem tudom, önmarcangolási szándékkal, vagy esetleg a kedvezőtlen kritikai fogadtatás miatti bánata folytán. Mindenesetre kilencven évvel a regény megjelenése után én azt mondom: minden ellentmondásossága és egyenetlensége ellenére egész jó írás; fontos mérföldkő az író pályáján, egyben előtanulmány legjobb regényéhez, A feleségem történetéhez, mintegy annak fordított szereposztású kistestvére.

Mert – míg A feleségem történetében a féltékenykedő férj próbálja feltérképezni furcsa, szeszélyes, hűtlenkedő, ám néha áldozatkész feleségének jellemét, addig itt egy kissé határozatlan, az eseményekkel sodródó, de lassan saját lábára álló fiatal orvosnő kapcsolata áll a középpontban, többekkel, de legfőként egy rongyrázó úri svihákkal. Mögöttük – mint egy sötét árnyék – tornyosul a bécsi zsidó műkereskedő, Danieli alakja, aki cinikusan ellenpontozza a kis doktornő naiv kijelentéseit, Mefisztó gyanánt kísérve végig e fiatal Faustina önállósodási kísérleteit. Történik mindez az első világháború alatt, zömmel Bécsben.

És nekem, vessetek meg érte, ha kedvetek úgy tartja, de – minden szecessziós ornamentikája, archaizáló írásmódja, helyenkénti terjengőssége ellenére – tetszett ez a regény. Sok fontos kérdést vet fel, mindenekelőtt a női (társadalmi és szexuális) emancipációét, melyről még a két háború között is csak szemlesütve illett beszélni. Ami a szerző elmélkedő hajlamait illeti: ez a regény is bőven tartalmaz ilyen részeket, ebben hasonlít a későbbi művekre. Azt mondom, aki nem kedveli az effélét, az mellőzze Füstöt – neki ez a töprengés az éltető eleme.

Minden gyermekbetegsége ellenére érdemes volt elolvasnom. Újraolvasni – mint pl. a Hábi-Szádit, többször is – nem fogom, de örülök, hogy egyszer találkoztunk.

Nehéz volt, nehezen értelmeztem, nehezen szűrtem le bármit is, nehezen indítottam és nehezen tettem le.