Mars 19 csillagozás

Fritz Zorn: Mars

„Fiatal ​és gazdag és művelt vagyok, és boldogtalan, neurotikus és magányos. A Zürichi-tó jobb partjának, más néven az Aranypartnak egyik legjobb családjából származom. Neveltetésem polgári, egész életemben jó gyerek voltam. Családom meglehetősen degenerált, föltehetőleg bennem is elég sok az öröklött terheltség és környezeti károsodás. Természetesen rákom is van, ami tulajdonképpen magától értetődő következménye az épp mondottaknak. A rákkal azonban kétféleképpen állok: egyfelől testi baj ez, amelybe némi valószínűséggel a közeli jövőben bele fogok halni, bár talán leküzdhetem és túlélhetem, másfelől lelki betegség a rák, és erről csak azt mondhatom, hogy szerencsémre tört ki végre rajtam.” E szavakkal kezdi könyvét Fritz Zorn, aki – természetesen – nem tudta leküzdeni és túlélni a rákot. Így könyve egyszerre első és utolsó írása: megrázó dokumentuma egy fiatal élet pusztulásának, leépülésének. A Mars világsiker lett, számtalan nyelvre lefordították, hisz témája mindenkit érdekel,… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 1984
248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630735067 · Fordította: Bor Ambrus

Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 3

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

somogyiréka>!
Fritz Zorn: Mars

Nem remekmű, nem ér írói magasságokba, nyelvezete sem különleges, nincs túlcifázva, nagyjából egy hűvös, lezárt szobában játszódik, ahol a hőmérséklet szép lassan megy alább,majd a 2. és 3. részben radikálisan, míg aztán teljesen ki nem hűl. Mégis nagyon szerethető, mert roppant emberi, mert nincs benne semmi póz. Az egyetlen könyves író,
Fritz Zorn harmincvalahány éves, gazdag, boldogtalan és rákos. Háromszor ül neki, hogy papírra vesse történetét. Először még csak körülír, okokat, bűnösöket keres, a Märklinland Svájcban, az Aranyparton gubbasztanak a főbűnösök. Legalábbis ő eddig jut a tényfeltárásban. Betegsége okát szülei harmonikusnak hazudott életében látja, ahol egyetlen folt sincs, példás, rendes emberek, arcra fagyott kertitörpemosolyok. Aki bírja, akár 60 évig is elélhet, amíg végre egy szívinfarktus végez vele, de a szerencsésebbek már 30 körül kimenekülhetnek ebből..Ám felvetődik a kérdés, erre a 30 évre miért volt egyáltalán szükség? Miért nem maradt az anyja meddő, apja miért nem szórta magját a tóba inkább..
„olyan tökéletes és harmonikus világban nőttem fel, amelytől még a harmónia legedzettebb bajnoka is megiszonyodna”
Az elején csak körülír, szinte távolságot tart magától, a duzzadó daganatok talán még nem nyomják az egészséges szerveket. Aztán a 2.résztől bekeményít, és a végéig nagyjából üvölt. Még jó, hogy a lapok lefogják a hangját. És folyton-folyvást egyetlen kapura rúg. A szülők, a tágabb környezet, a polgári csökevénylét, melybe,ha egy érzékenyebb, beszélni vágyó, kicsit más lény érkezik, az kicsinálódik. Zorn nem bocsát meg, az utolsó lélegzetvételig hadakozik, sehol egyetlen békés tisztás, sehol semmi beletörődés.
Tömény kétségbeesés-esszencia. Tetszik. Ez az ember. Ami a kiáltásán túl van, kétségbeesése előtt, arról egy szót sem ejt. Szuperül rendben van, az emberi szó pont csak eddig ér. Itt megáll, innen csak az olvasó reménykedhet, hogy most bőven kifizette a révészt, átért..
Ja, kikapcsolódni vágyók, az élet mégis szép-ben reménykedők ne olvassák.

3 hozzászólás
hoffmann>!
Fritz Zorn: Mars

Mostanában jó néhány önéletrajzi jellegű könyvet olvastam, de ilyet még nem: a szerző saját halálát írja meg, halálrajz lehetne a helyes elnevezés. Beszámoló egy rövid életről és a halál felé vezető drámain gyors, szinte egyenes útról. Kevés könyvről merném kijelenteni, hogy remekmű – erről ez a véleményem. Nem mintha írója művész lenne, vagy művészi szándékai lettek volna.
Ha komolyan veszi, nem csak kuriózumként olvassa az ember, szinte szégyelli magát saját élete kényelmében, szembesülve a leírt, de a maga valóságában elképzelhetetlen és átélhetetlen testi és lelki borzalmakkal. Kíméletlen és néha kínzó olvasmány, különösen az utolsó rész. Nagy érdeklődésem ellenére nem éreztem rokonszenvet a szerző iránt. Irodalmi műben ehhez sokkal kevesebb is elég. Jelen esetben azonban másról van szó, mint hagyományos irodalomról. A részvét, a sajnálkozás keltése, vagy hogy megpróbáljunk azonosulni vele, átélni helyzetét, nagyon távol áll a szerző céljaitól.
Zorn írástechnikai tehetsége kétségbe vonhatatlan és meggyőző. Hatásosabbnál hatásosabb formulákban, a lehető legváltozatosabb fogalmazásban, mondhatni virtuózan tárja elénk gyötrelmeinek sorát. Ezt ő is így érzi: „művelt ember módjára művészien és ügyesen manipulálja a fogalmakat”. Hiszen mással úgy sem tudna már foglalkozni, mint halálos betegségével. Életének legfontosabb kérdéseit veti föl. Tehetsége nem művészi jellegű, inkább intelligenciája és bátorsága különleges: döbbenetesen tisztán látta és így is akarta leírni helyzetét és az ide vezető életutat. – De vajon jól látta-e? Ezt a kérdést szeretném az alábbiakban röviden kifejteni.

A fordítást készítő Bor Ambrus előszava eligazít a szerző kilétét és a megírás körülményeit illetően, valamint nagyon röviden értékeli is a művet, végül erre jutván: „fogvacogva és rettenthetetlenül ír. … Történelmi tragédia, diagnózisban és vádiratban elbeszélve.” – A lényeget tekintve ez helyes, hiszen Zorn a szüleit és a svájci társadalmat teszi felelőssé sorsáért. Bor Ambrus maga is így gondolja: „a világ változását kizárni parancsoló erkölcs-, illem-, magatartás-, nézetrend megölheti az embert.”
Én viszont úgy látom, ez a sommás vélemény magán viseli a magyar kiadás dátumának megfelelő hazai társadalmi viszonyokat (a szocializmus kora): végre valami, gondolhatta Bor Ambrus, mely vonatkozásban hazánkban élni előnyösebbnek bizonyul, mint a betegesen konzervatív svájci társadalom megrögzöttségében, erkölcsi megkövültségében. (A megkövültség az évszázados gazdagság őrzésnek tudható be – ilyen problémánk nekünk persze nincsen.)
Ebben egyébként igazat adok neki, de a magam részéről nem hiszek egy ilyenféle közvetlen oksági kapcsolatban: a társadalom, a szülői nevelés, a környezet hatása az egyénre szerintem túlnyomó részt áttételeken keresztül érvényesül, és ezért nehezebben megfogható, hogy sem egy adott esetben bizonyítottnak tekintsünk és minden további nélkül elfogadjunk egy vádiratot, melyben Zorn saját rákját „polgári rák”-ként határozza meg. Szerencsétlenül és boldogtalanul eltöltött évtizedek után 32 évesen halálra ítélve, egy betegnek ehhez persze joga van – mérhetetlen testi és lelki szenvedésekkel váltotta meg hozzá a jogot.

A kiadáskor már halott író munkája „nagy könyvkiadási siker” lett: Svájcban több százezer példányt adtak el belőle. Főként az keltett szenzációt, hogy: 1. a szerző épp akkor halt meg, és 2. egy halálos beteg ember a bajáért országa társadalmát okolja, és a tökéletesnek kikiáltott, mintaszerű és dúsgazdag svájci társadalmat romlott, hazug és rákot okozó társadalomnak mutatja be. 3. Ráadásul olyannak, mely lényegét tekintve megbetegítő: törvényszerűen okoz rákot nem csak az ő saját esetében – véli –, hanem számtalan más esetben is. Persze, erre maguk a svájciak is kíváncsiak voltak. Nem tudom, Zorn ismerte-e a mondást: élni Itáliában jó, meghalni viszont Svájcban. (Szomorúan konstatálom, hogy elfelejtettem, kitől származik… Engels?)

Zorn-nak két betegségét tudjuk elkülöníteni: először középiskolás korában jelentkezik a neurózis és az aszexualitás, majd harminc évesen a rákkal kénytelen szembesülni.

Aki halállal fenyegető betegségben szenved, és annak okát a tudomány még nem ismeri, természetesen keresi „az okot”: ezt a legkülönfélébb dolgokban vélik az emberek megtalálni: életük, körülményeik egészséget veszélyeztető voltában, rossz táplálkozásban, környezeti károkban, a társadalom hatásaiban, saját korábbi „bűneikben” és még sok másban. Kevesen gondolnak egyfajta biológiai véletlenre, pedig a valósághoz mai ismereteink szerint ez áll közelebb. A normális, szokásos emberi gondolkodáson kívül esik a létünk biológiai szintje, melyben atomok vagy molekulák döntenek életről-halálról. Az ember, ha önmagáról van szó, nem akarja elhinni, hogy a természet számára teljesen közömbös az ő egyedi élete vagy halála. Mondjuk néhány molekula nem a megfelelő szögben kapcsolódik egymáshoz a sejtekben, és ez sokszor ismétlődve halálhoz vezethet. Tulajdonképpen a sokféle „ok” közül ez a biológiai véletlen az, amelyre jelenleg van tudományos bizonyíték. Némiképpen hasonló a helyzet a neurózissal és egyéb nem-testi bajokkal: ezeknek is kell legyen biológiai eredete, tényezője, és adott esetben merő ilyen véletlenek játsszák a legnagyobb szerepet kialakulásukban. Ma már a legtöbb, korábban kizárólag „társadalmi” eredetűnek vélt betegség esetén kimutatja a tudomány a biológiai okokat, sőt, ezeket tartják döntőnek.

Zornra nagy hatással voltak betegsége okaira vonatkozóan a freudisták tanai, melyek sok pszichikai és testi problémát a tudomány akkori ismerethiánya miatt társadalmi okokra vezettek vissza: családi környezetre, a neveltetés során ért hatásokra. Freud pl. mindig egyes konkrét eseményeket keresett az egyén múltjában mint kiváltó okot, mert egyik alapelve a determinizmus volt: bizonyos okhoz bizonyos okozat törvényszerűen kapcsolódik. Mondok egy idevágó példát: szerinte ha az anya azzal fenyegeti kisfiát, aki a péniszével játszik, hogy levágja, ennek törvényszerű következménye lesz a későbbi impotencia. (Ma már persze az „analitikus” pszichológusok többsége sem gondolkodik ilyen sémákban, szerencsére sokkal árnyaltabban látják ezt a problémát, és inkább egy életútban, események sorában vélik felfedezni az okot. A nem analitikus iskolákhoz tartozók (akik általában nem tartják tudománynak a pszichoanalízist) persze az effajta következtetéseket mindig is elhamarkodottnak és légből kapottnak tartották, arra hivatkozva, hogy a hagyományos értelemben vett tudományos bizonyítékokkal e tan nem rendelkezik.

Zorn a legtöbb megfogalmazásban családját és a társadalmat teszi felelőssé betegségéért. Máskor meg inkább a társadalom áldozatainak látja szüleit is. Valódi családi neve egyébként Angst, azaz félelem. Szerintem ez az ő karakterének megfelelő név, az ő valódi neve, nagy kár volt Zornt (harag) választani írói névként. Ha nem álnéven jelenik meg Fritz Angst műve, talán még kézenfekvőbb az olvasók számára az az értelmezés, melyet előrebocsátok: egy végtelen félénk természetű gyermekről van szó, aki szinte minden presszió, kényszer vagy hangos szó nélkül azonosította magát környezete tekintélyeivel – legelőször persze szüleivel –, s ettől személyisége kialakulatlan, gyermekien önállótlan és aszexuális marad, sorsa pedig boldogtalan gyötrődés. Lehetetlen megmondani, ki a „felelős” neurózisáért: az említett biológiai véletlen; saját maga; szülei; szűk környezete, vagy maga a társadalom. Önmagában talán egyik sem, de együttesen mindnek lehetett szerepe. Az emberi psziché és a test is túlságosan bonyolult ahhoz, hogy ilyen megállapításokat bárki tehessen.

Első rész: A száműzött Mars
I.
Zorn azzal kezdi, hogy bejelenti: rákja van, melyet kettős megjelenésűnek tart: egyfelől testi betegség, másfelől lelki betegség (neurózis), és szerencséje, hogy végre kitört rajta. Mert a rák kevésbé kellemetlen számára, mint a lelki betegség. Műve, ígéri, nem önéletrajz lesz, csak neurózisa története: csak azok a mozzanatok szerepelnek, melyek ezzel vélhetően összefüggenek.
Boldog gyermekkora volt, állítja: minden problémától megkímélte az élet, harmonikus világ vette körül. De épp ez volt a baj: a túlzott megkímélés. Mert ilyen világ a valóságban nincs, tehát az övé nem boldog, hanem hamis és hazug volt. Ez az otthon totálisan, abszolúte és kötelezően harmonikus volt, nem hogy veszekedés, még hangos szó sem volt a családban. Sőt, vélemény is csak egy volt, mindenkinek az, ami a családfőé. Nemet mondani sem tanult meg, sem véleményt formálni önállóan: mielőtt a családtagok mondtak valamit, végig kellett gondolni, vagy megérezni, mit szól majd ehhez a másik. Csak olyasmit szabad mondani, ami mindenkinek tetszik. Persze, főként az apa volt az, akihez igazodtak – no, nem mintha neki bármiről lett volna saját véleménye, csak átvette a többi „rendes emberét”(a gazdagokat így nevezték otthon). Úgy emlékszik, már kiskorában valamikor zavarni kezdte a tökéletes harmónia, azaz ennek hazugsága, persze ezt nem tudta megfogalmazni magának, s még kevésbé ellenállni. Főleg anyjához húzott.
A gyermek eleve „tudta” mi a jó zene, a jó irodalom, kik a rendes emberek. Igaz, unta Beethovent, de az akkor is „jó” volt, szemben Elvis Perstleyvel, mondjuk, akit viszont más, általa lenézett fiatalok – saját ízlésüknek megfelelően – kedveltek.

Megjegyzéseim:
Zorn „abszolutizmusa”, egyoldalú ítéletei első ízben már itt feltűnnek. S ez mutatja ismereteinek korlátozott voltát még azon a szűk körön belül is, ahol mozgott. Mert merőben téves az az elképzelése, hogy a fiatalok mindegyikének (az ő kivételével, persze) van önálló ízlése, s azzal ki is mer állni a többiek elé. Saját nyomorúsága eltakarta előle a valóságot: egymás között ők ugyanolyan, ha nem kényszerítőbb, kegyetlenebb ízlésterrort alkalmaznak (pontosabban a hangadók), mint a felnőttek – Elvist, vagy az éppen ügyeletes bálványt imádni még sokkal, de sokkal kényszerítőbb erejű, mint ahogy a magas kultúrában Beethovent. A különbség csak az, hogy társai ebbe az általános közösségi ízlésterrorba nem betegednek bele, személyiségük nem torzul túlságosan el. Ha kultúra–fogyasztás tekintetében nem szereted felnőttként, akit vagy amit a környezeted kedvel, még nem közösítenek ki – fiatalok esetében ez viszont gyakran megesik. Ezzel függ össze az is, hogy a fiatalok sokkal érzékenyebbek társaik ízlésbeli választásaira, mint a felnőttek. Megint más kérdés, hogy kiben tudatosul ez, s kiben nem. A legfontosabb dologban azonban úgy tűnik, a szerzőnek igaza van: az ő gyermekkori önállósága a nullával volt egyenlő hasonló korú társaihoz képest. – Az én interpretációm szerint társai, bár önálló és megalapozott vélemény-kialakításra koruk folytán szintén képtelenek voltak, a készen gyártottak közül sokkal szabadabban választhattak. A problémát Zorn félreérti: az nem abban van, hogy ő nem volt e tekintetben „önálló”, (társai sem voltak azok), hanem hogy az ő számára még mindig csak szülei és csakis ők voltak a mérvadók, amikor pedig már inkább azonos korú társak választásaival kellett volna azonosulnia, ami némi elszakadást, kis önállóságot jelentett volna a szülőktől, ugyanakkor kötődések kialakulását a kortársakkal.

Sokszor megnehezíti Zorn az olvasó dolgát azzal, hogy míg élményei a múltból valók, azt írják le, az ezekhez kötött megjegyzései, értelmezésük, a rövidebb-hosszabb elemzések többnyire nem válnak el az élményanyagtól, és nem tudni, egy adott élménye, vagy gondolata mikor is keletkezett. Ez némileg érthető, hiszen egy harmincéves ember tekint vissza, tehát az ő szemüvegén keresztül látjuk mi is gyermek- és fiatalkorát, mely nem is volt oly régen. Azonban a szemüveg vélhetően több ok miatt erősen torzít: neurózisa miatt, és a bevallott harag (Zorn=harag), a gyűlölet miatt, mely lelkét eltölti megbetegítő szülei és a társadalom ellen.
Azonban a legjelentősebb és bekalkulálhatatlan visszamenőleges átinterpretáló, azaz torzító hatással a pszichoterápia bír. Ebben neurózisa miatt vesz részt. Nyilván erős volt a befolyása az akkoriban Svájcba éppen divatos egyéb pszichológiai elképzeléseknek is. Emiatt, ismétlem, sosem lehetünk biztosak abban, mi az, amit élete egy adott időpontjában érzett és gondolt, s azok utólagos interpretációja az írás időpontjaiban – ráadásul három dátum jelzi a megírás három fázisát –, s mennyiben hatottak erre az interpretációra az analízis tapasztalatai, az analitikus információi. Az is baj, hogy a fiatalkori élmények és ezek analitikus interpretációja általában szöges ellentétben áll egymással: két véglet, melyek egyaránt hamisak, vagy hazugok. Pl. „harminc éven át tényleg nem vettem észre semmit” – állítja. Vagyis 30 évig úgy érezte, nincs vele és családjával semmi probléma, s egyszer csak derült égből jött a csapás: a társadalom és a családja rákot okozott nála. Ő nem is gyanította, hogy baj van, állítja, hiszen „boldog” gyermekkora volt, csak az analízis derít fényt a borzalmas családi körülményekre, melyek következménye lelki és a testi betegség is: szülei betegítették meg.
Zorn tehát állítja: boldog gyermekkora volt. Számomra érthetetlenül. Ez esetben az általa leírt családban – és országban – a boldogságnak teljesen más lehetett az értelme, mint egyéb, kevésbé „tökéletes” világokban… De ezt az állítást maga sem gondolta végig (ez, és számtalan más efféle elhamarkodott következtetése az ő állapotában érthető), hiszen már gimnazista–kori önmagáról ezt írja: ”Lelkem mélyén tudtam, hogy ez csőd”, és hogy zavarta a ” tökéletes harmónia, azaz ennek hazugsága”. A másik oldalról meg azt állítja, hogy csakis az analízis derített fényt nyomorúságára.

II.
Zorn így ír: A baj alapvetően nem szüleiben rejlett, ők nem voltak rosszak. Ők is csak áldozatok. Némi vétkességük felróható, de ennek mértéke bizonytalan. Nem különböztek ők a többi polgári háztól, családtól, környezetükben, a zürichi „Aranyparton”. (Azért ez a neve, mert milliárdosok lakják.), csak kicsit túlzottabbak, kiélezettebbek voltak a dolgok. A hiba az, hogy egy „tökéletes és ép világ fiktív és dogmatikus konstrukcióját” nevelték belé.
De milyen volt a családot körülvevő világ? – Csakis kétféle emberből állt: a maguk fajta tekintélyes, rendes gazdagokból, és mindenki másból, ezeket nevetséges embereknek tartották, és lenézték őket. A semmi, amit szülei csináltak, mindig tökéletes volt, s innen nézve aki valamit csinált, az könnyen nevetségessé tette magát, hibát vét stb. A világot csak mint a mozit nézik, s csak azt keresik, mi nevetségest találnak benne. Ő maga is erre figyel, ettől fél, ha valaki, egy nő, megnézi az utcán: biztosan nem stimmel valami az öltözködésén.

A szövegből az derül ki, hogy a család végtelenül bezárkózott életet élt, és egész egymás közötti életük abból állt, hogy kifelé hazudtak erről nem is létező, belső családi életről. Bár minden létező egyesületben, társadalmi szervezetben tagok voltak, mert úgy illett, ez persze csupa látszatkapcsolat és hamisság volt: soha semmiben részt nem vettek. A külvilággal féltek érintkezni. Óriási nehézségeket okozott vendégségbe menni: ekkor különösen hazug volt a szülők viselkedése, s ezt követelték a gyerekektől is. Szerepeket játszottak ilyenkor, mely eltért a szokásos viselkedésüktől. Minden idegentől féltek, s ezért csak zavart okoztak életükben. Szülei voltaképpen semmilyen élő, emberi kapcsolatban nem álltak a világgal. Apja dolgozott, de munka után évtizedekig egyetlen szórakozása a pasziánsz volt, s abból is csak egyetlen figura… – Ezzel a papával valami nagyon nem volt rendben, ha figyelembe vesszük, hogy többször kifejtette otthon, nem érti, mit szeretnek a férfiak a szex újságokon, szex moziban (!) Ez vagy hazugság volt, vagy – s ez a nagyobbik baj – őszinte megnyilvánulás, de mindenképpen továbbadta a gyermeknek. A mama képe furcsa módon még elmosódottabb: csak az derül ki belőle, hogy egyetlen igyekezete az volt, hogy férje-urával mindenben egyetértsen, s magának ne legyen semmilyen kívánsága, véleménye, elképzelése, vágya – ahogy a papát megismertük, ennek a szexualitás tekintetében különös fontossága lehetett…

III.
Középiskolás évek.
Kötelességtudásból jól tanul. Valójában semmi iránt nem érdeklődik, csak teljesíti az elvárásokat. Magviselete egyenesen kiváló. Viszont minden testi jellegű dolgot szégyell, sőt iszonyodik tőle. Szégyelli testét, csúnyának tartja. Az olyan, émelyítő és szégyellni való szavak szóba sem jöhetnek, mint mell, meztelen – de a nadrág, vagy hasonló ártatlan szavak kimondása is majdnem lehetetlen: otthon sem használták ezeket. Viszont az iskolatársaknak ez nem okoz gondot. Az iskolában jólelkűen veszik különcségeit, ezért tehát nem szenved – óriási szerencséjére.
A nagy változás az, hogy kezdi azt érezni, nem felette, ahogy eddig otthon tanulta és hitte, hanem legalábbis sok tekintetben alatta áll a többieknek, főleg szégyenlőssége és félénksége okán. Testi dolgokban sokkal tudatlanabb is náluk, hiszen úgy nőtt föl, hogy ezen ismeretektől elzárták. Többé semmi oka nevetségesnek találni másokat. Ellenkezőleg, rá kell jönnie, egy fontos dologban kudarcot vallott: nincs barátnője (ez egyelőre ártatlan kapcsolat lenne), míg a többieknek van. De mindezek ellenére mindig a körülményekben keresi a hibát, sosem önmagában: az őszinteség bátorsága is hiányzott belőle, úgy látja utólag.

IV
Tabuk
Otthon minden érdekes téma tabu volt, s ezek közül kettőt emel ki: a vallást és a szexualitást. Említést sem volt szabad ezekről tenni. Mindkettő szülei elképesztően hamis, hazug életét jellemzi. Gyűlölték a vallást (nem derül ki, miért), mégis „az eszméletlenségig buzogtak a templomban”. Apja templomokat tervező építész volt, de utálta a templomokat mint vallási helyeket! Nem voltak vallásosak – mégis fertőnek tekintették a szexualitást! Zorg szerint azért, mert ehhez valamit tenni kellett, ami megerőltető lett volna, s veszélyes. A szex az alantas sokaság piszkos, veszélyes és fertőző világa volt. Ők tiszták voltak. A felvilágosítás teljesen elmaradt szülei részéről. (A modern nevelés nem felvilágosításról beszél immár, hanem szexuális nevelésről – teszem hozzá. Erről aztán itt szó nincs.) Az iskolában pedig e címen elriasztották tőle, vérbajosok képeit mutogatván. Ki ismerné el egy ilyen hazug világban, hogy a szex a legjobb dolog? –kérdezi. Maradt neki a romantikus szerelem illúziója. „Helyesebb volt korrektnek lenni, mint elevennek. Holott az egész élet szexualitás.”
Kiderül: apja zsarnok módon uralkodott a családon, ellentmondást nem tűrt. De ezt csendesen is megtehette, hiszen két végtelenül gyenge „alattvalója” volt.
Jelentkezik nála a depresszió 17-éves korában, mely azóta sem múlt el. Magányosnak érzi magát, nem találja helyét a „szürke és ellenséges” világban.

V – VI
Egyetemi évek
Egyetemre jár – ezt is csak jobb híján. Itt is minden a szexualitás, azaz annak fájdalmas hiánya körül mozog, s az egyre hazugabb kép körül, melyet magáról kialakít saját maga és környezete számára. Normálisnak akarja magát tudni. Mindenki, szülei is, elvárná tőle, hogy a szexualitás már ne legyen számára gond. A nőkkel képtelen kapcsolatot teremteni – ez a helyzet. Egy évvel korábban kisfiúként gondolt még magára. Valami kimaradt az életéből, úgy érzi.
Afféle művészlélek ő (a művész szükségképpen neurotikus), verseket, sőt, színdarabokat ír, rendez, melyekkel nemsokára jelentős egyetemi sikere is lesz. (Vajon miről szólhattak ezek a darabok? – Az életről nyilván nem, hiszen azt nem ismerte.) Közben azonban érzi, mindez hazugság, mindez maga a csőd, súlyos depresszióval megtetézve, de ez a hazug kép nagyon sikeres! Önállótlan marad, nézetei azonosak szüleivel (azaz voltaképpen nincsenek nézetei, gondolatai, pedig intelligens!), szüleitől anyagilag is függ, míg diáktársai közül sokan már mindkét tekintetben függetlenedtek már szüleiktől.

VII – VIII
Tanár
Magány és depresszió gyötri, de ezt mindaddig nem vallja be magának, amíg egy bűnügyi film kapcsán hirtelen rájön, hogy ő voltaképpen mindig rosszul érezte magát, csak ezt tagadta maga előtt. Ezzel egy időben megjelenik a nyakán egy daganat, melyről még nem tudja, hogy rák. „Az évek során felgyülemlett visszanyelt könnynek” diagnosztizálja, lelki betegségként. „Aki nem akar élni, annak a szervezete magától elpusztítja éltét.” – ekkor már megvan a diagnózis, persze nem akarják a nevét kimondani a betegségnek.

IX
Pszichoterápia: tévedés a múlt
Az addig elhallgatott szörnyű lelki valóságot és kínt a terápia a felszínre hozza: nem ilyen meg olyan (szexuális, kapcsolatteremtési stb.) problémái voltak és vannak, hanem ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Egyszerre kiderült, minden hiányzott az életéből, ami fontos az ember számára. Kiderült, hiába minden, „nem normális”, csak szeretné annak tudni magát. Kiderült, gyermekkori úttévesztés okán félrekanyarodott egész élete. A betegség az érzelmek tartományát támadta meg: képtelen az érzelmekre. Súlyos emocionális idiotizmusként jellemzi betegségét. Most már tudta, miért volt minden olyan borzasztó harminc éven át, holott ő „normális” volt.
Azonban úgy véli, e feltárás inkább jó, mint rossz: hasznos lesz a számára. Jobb tudni, mi a baj oka. A terápia első eredménye: mindig is beteg volt és tévúton járt, sőt, a testi baja is ennek következménye. Ki a hibás – talán mindenki, az ő természete, szülei stb. Szükségtelen immár keresni.

Most, hogy tudja, egyáltalán beteg, és hogy mi a baja, megnyílik előtte a gyógyulás útja. ha lelki okok vezettek a rákhoz, az is meggyógyulhat. Hiszen ami eddig az élete volt, arról most kiderült most, életét pusztító elem volt. Ha a neurózis gyógyítható, a rák is eltűnik – bizakodik a kezelésben.

„A pszichoterápia nem tett boldoggá, ellenkezőleg: porrá zúzta eddigi életemet… első éve életem legrosszabb éve lett. Mindennek meg kellett semmisülni, ami régi volt. S az tényleg megsemmisült. Újjászületésre csak akkor gondolhatok, ha elszenvedem a halált. A terápia első éve alatt rettentő lelki kínok között elszenvedtem a halált, nevezetesen egész korábbi énem halálát. Egy szép napon eltűnt depresszióm. Hogy ettől boldogabbnak éreztem volna magam, azt nem állíthatom.”

Ezután az így a terápia által „felvilágosított” beteg már mindent ért. Betegségét is egyszerűnek tartja, Reich, egy akkoriban divatos analitikus – fantáziadús elmélete alapján. Csak kéjes, orgasztikus és görcsösen összehúzódó élet létezik. Világos, hogy utóbbinak csak a rák lehet a vége. „Az élet két lényegi tartalmának legtisztább megjelenési formája az orgazmus és a rák. ”

********
Amit Zorn ezután ír, az nem mond újat, illetve ha igen, csak annyiban, hogy sajnos egy haldokló ember kétségbeesett és zavaros gondolatai, aki korábban távol tartotta magát a gondolkodástól, azonban közelgő halálát várva úgy dönt, papírra veti szenvedéseit.

A PSZICHOTERÁPIA FELELŐSSÉGE
Van azonban egy dolog, amit érdemes felvetni Zorn esete kapcsán általánosságban is.
Ahogy a fenti idézetekből kiderül, a terapeuta célja az volt, hogy lerombolja a beteg egész korábbi életét, személyiségét (azt merő tévedésnek minősítvén), azzal a szándékkal, hogy a semmiből majd új, egészséges személyiséget épít, és a lelki eredetű testi betegség is meggyógyul ettől. Nos, a rombolás teljes sikerrel és borzalmas lelki kínokkal járt. – Csak éppen a beteg halt meg.

Ez a sarlatánsággal nem hogy határos, de azonos felfogás nem csak azért megengedhetetlen, mert nem tudományos alapon nyugszik. Ez elsősorban lelkiismereti kérdés. Mivel indokolható, hogy a terapeuta egy menthetetlen, haldokló betegnek lerombolja egész múltját, s ezzel élete utolsó évét egyben élete legszörnyűbb évévé tegye?

SZEXUÁLIS FORRADALOM ÉS SZABADOSSÁG
A modern polgári társadalom bizonyos mértékben elnyomja, vagy legalábbis magánéleti jellegűvé teszi a szexualitást. Ez egyáltalán nem véletlen: másképpen ez a társadalom nem működhet. A korábbi generációk tizenévesei a maiakhoz képest szinte semmi információval nem rendelkeztek a szexualitásról, ma pedig a gyerekek szinte mindent tudnak, legalábbis addig a szintig, hogy mindent látnak…Mégis, a szexualitás „egy nagy tabu még ma is”, nem csak fiatalok, de felnőttek jelentős része számára – hogy egy pszichológust idézzek. Ennek persze sok oka van, de az egyik mindenképpen az, hogy valamilyen szintű magánjellegűség, s ezzel eltitkolás hozzátartozik a szexualitás társadalmi helyéhez.

Ez, elismerem, szomorú hír a szexuális neurózisban a jövőben megbetegedők számára, de sajnos igaz. Ez nem azt jelenti, hogy azon a skálán, melynek egyik végén a legszigorúbb „svájci” normák, s a másik végén a legnagyobb szabadosság van, nem lehet – bármelyik irányban – elmozdulni. Sokféle elmozdulás lehetséges.
Képzeljük el, ha nem lennének lerögzítve a normák, illetve mondjuk inkább, hogy sokkal szabadabbak lennének a maiaknál is, az milyen következményekkel járna. Egyfelől valószínű, hogy a szexuális gátoltság és az ilyen alapú neurózisok száma örvendetesen csökkenne, vagy meg is szűnnének, másfelől viszont ennek komoly ára lenne. Következnének a társadalom normális életét felborító nyilvános szexuális aktusok és a nyilvános, azaz gátlástalan szexuális erőszak. Ezek természetes dolgok, amennyiben a természet erre késztet, azonban a társadalom életét szétzilálnák.
A mai helyzet e tekintetben sokkal szabadabb és szabadosabb a Zorn-korabelinél, s ezért jól jelzi, merre vezetne ez az út tovább. Ma már mindenféle, a szokásostól eltérő szexualitás is komoly ingereket és megerősítést kap, még annak ellenére is, hogy a társadalom egy részüket továbbra is tabunak tartja. A legliberálisabb társadalmakban a pederasztia rendkívüli elterjedtsége mutatja ezt világosan.

SVÁJC
Az a kép, melyet Zorn Svájcról (majdnem azt mondtam: hazájáról) rajzol, nagyon visszatetsző, persze, figyelembe kell vennünk, hogy ez természetesen erősen szubjektív. Ha egy szóval kellene ezt a világot jellemzi, akkor csak hazugnak nevezném. A társadalomnak legalábbis azt a részét, melyet bemutat, az anyagi bőség és szigorú rend felszíne alatt az egyének vonatkozásában korlátoltság, ostobaság és alapjaiban hazug élet jellemzi. Más kérdés, hogy ezt az ottani emberek évszázadok alatt megszokták, akklimatizálódtak a légkörhöz, s a legtöbbnek nem árt, remekül érzik magukat benne. De persze nem mindenki. Másfajta karakterű emberek azonban kínlódnak, s azt sem tudják, miért. Zorn azok közé tartozott, akik szenvedése okát felismerték. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy igaza volt, amikor testi vagy lelki betegségét alapvetően társadalmi bajnak tulajdonította – ezt nem tudhatjuk, de nyilván szerepet játszott kialakulásukban a környezet.

Eszembe jutott, hogy olvastam már egy érdekes beszámolót a svájci mindennapokról, Kálmán Márta Sträler-lakó voltam – Hét év Svájcban c. könyvét. Számomra úgy tűnik, ez ugyanaz a Svájc, mégpedig nem csak azért, mert mindkettő a hetvenes években íródott és azokról az évekről is számol be, hanem mert ugyanazt a társadalmat látom. Persze egészen más szemszögből. E másik mű szerzője főként háziasszonyként töltött el hét évet az országban, s nem környezetének kiszolgáltatva, hanem kiváltságos helyzetben, diplomata-feleségként. Így nyert tapasztalatairól természetesen másképpen, más hangnemben számol be, de ezekről nem nehéz felismerni, hogy voltaképpen egyeznek Zornéval.

Nem mellesleg, sok olyan dolog van, amit Zorn könyvét olvasva nem érthetünk, szinte fel sem foghatunk, ha nem ismerjük ennek az idegen társadalomnak néhány alapvető sajátosságát. Ha Kálmán M. könyvéből tudjuk például, hogy (az akkori) svájci PTk szerint az asszony a férjnek van alárendelve, beleegyezése nélkül nem vállalhat munkát, akkor azt is tudjuk, hogy Zorn családja e tekintetben, vagyis a női másodrendűség tekintetében, csak a szabály volt, nem a kivétel. Vagy: az egyetemen „a svájci annyira svájci már, hogy hozzá sem szól a másikhoz, nehogy zavarja”. A K.M. 5 évig járt a zürichi egyetemre előadásokat hallgatni, de nem ismerkedett meg senkivel sem, és senki sem szólt hozzá egy szót sem. Vagy: „Egy szobában ülünk, de egy másik bolygón, melynek más a pályája.” – írja kollégáiról.

Galambdúc>!
Fritz Zorn: Mars

Nagyon letaglózott ez a könyv. Nem is írtam róla semmit hetekig. Pedig most is bennem él komorsága, reménytelensége. Mindig tudtam, hogy a fejlett nyugati társadalmak, amik innen „keletről” nézve Kánaánnak tűnnek minden szempontból, mennyire betegek, megbetegítők. Vádirat ez, egy neurotikus, jómódban élő fiatalemberé, aki sosem tanulhatta meg, milyen lehet boldognak lenni. Végig szántam.

zzebra>!
Fritz Zorn: Mars

korábbi olv

engem eléggé földhöz vágott, persze lehet pont olyan időszakban olvastam. fájdalmas és kérdéseket tesz fel, amiket nem mindig merek.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Kész vagyok szüleimnek minden, igazán minden enyhítő körülményt betudni, de arra a kérdésre, hogy bűnösök-e, vagy vétlenek az én szerencsétlenségemben, az ítéletem így szól: bűnösök. Megbocsátani is kész vagyok a szüleimnek, alapjában véve meg is tettem ezt már vélekedéseim során, de ha valaki kegyelemben részesül, attól még nem válik eleve vétlenné, épp ellenkezőleg: kegyelemben csak azt lehet részesíteni, aki bűnös.

230. oldal

2 hozzászólás
virrasztó>!

Maguk a rákos daganatok, mint tudjuk, nem fájnak: ami fáj, az csupa ép szerv, és azért fáj, mert a rákos daganatok összenyomják. Azt hiszem, ugyanígy van ez a lelki kórral: mindenütt, ahol valami fáj, én fájok.

192. oldal

virrasztó>!

A neveltetésem kísérlete sikerült. Sajnos.

36. oldal, Első rész/II.

virrasztó>!

Zorn fölismeri, pontosan diagnosztizálja a nyakán a púpot: ki nem sírt könnyek koncentrátumának határozza meg.

8. oldal

virrasztó>!

Fiatal és gazdag és művelt vagyok, és boldogtalan, neurotikus és magányos.

Első rész: A száműzött Mars, I., 15.oldal

virrasztó>!

A szülői házamat fenyegető hamleti kérdés így hangzott: Harmónia vagy nem lenni.

18. oldal

virrasztó>!

Polgári rák. Jóléti rák. Társadalmi rák.

9. oldal

virrasztó>!

Én ma ezeket a templomokat is szimbólumoknak látom. Élettelenség és holtra szikkadtság nagy szimbólumai: ugyanolyan halottak, mint minálunk, otthon volt majdnem minden.

70. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bächer Iván: Klétka
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába
Szécsi Katalin: Tarka szárnyú pillangó
Blaise Cendrars: A villámsújtotta ember
Guy de Pourtalès: A zongora poétája
Rados Virág: A visszakapott élet
Buday Mária: Túlélőshow a javából
Rina Huber: Kilenc nyár
Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete
Gottfried Keller: Zöld Henrik