A szerző hiteles nyíltsággal szól az élet utolsó negyedének esélyeiről és rendeltetéséről: arról, hogy idejekorán gondolnunk kell öregségünkre, foglalkoznunk kell vele, mert korántsem mindegy, hogy azt felelősen és bölcsen mi magunk formáljuk-e, vagy az formál – deformál bennünket. A szerző abból indul ki, hogy az ember boldogságra vágyik, s ezt hajlamos kisgyerekkorának mintájára kívülről várni, holott arra születtünk, hogy felnőjünk – külső és belső világunk felelős gazdáivá.
Az öregedés művészete 3 csillagozás
Eredeti cím: Die Kunst des Alterns
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Lélek-kontroll Háttér
Most olvassa 3
Várólistára tette 10
Kívánságlistára tette 11
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Értékes könyv. Nagyon puritán írás, de megannyi igazságot oszt meg az arra kíváncsiakkal. Elemzi az ember és elidegenedett világunk kapcsolatát, hogy a fejlett társadalmakban az öregek többségét ma már selejtnek ítéli a társadalom, s kiveszett belőlünk az idősek élettapasztalatának tisztelete, amiért részben a rohanó életstílus és fejlődő technika a felelős.
„Tartalmas öregséget!”, ez lenne Riemann jelszava, de manapság a korosodást tabu övezi, a haldoklókat kórházba, az elaggottakat szeretetotthonba küldjük (piha, ez is milyen egy elnevezés, „szeretetotthon”, érted.) Sokan nem tudnak szépen megöregedni, úgy érzik, kimaradnak valamiből, nem teljesedett be az életük, és ezért a sorsot okolják, vagy a fiatalabb generációkra fújnak, ami érthető. A fiatalok meg nyilván nem értik az öregeket, gyakran vitáznak egymással. Riemann azt mondja, ez a magatartás is érthető, hiszen szembesülni azzal az állapottal, a testi-lelki romlással, ami elodázhatatlan, nem könnyű senkinek. Főleg, mikor a média is azt a képet sugallja, hogy csak az az érték, ami fiatal, tökéletes és szép. A megoldást abban látja, hogy idős korban is értelmes tevékenységet kell találnunk, amiben örömünket leljük, és nemcsak a családi életet tekinteni értéknek, hagyni kell a fiatalabb korosztályt élni a maga életét. Szép elgondolás, kivitelezni nehéz, de nem lehetetlen. Taglalja még az öregedést mint válságot és a szabadság útjának lehetőségét, illetve a szexualitást és a magányt az emberi élet alkonyán. A könyvet fiatalok kezébe is adnám (mondjuk 20-30-asok), Riemann szerint nem árt időben elkezdeni felkészülni az öregedésre, nehogy aztán meglepetésként érjen bárkit is.
Érdekes, hogy mit sodor néha a kezeim közé az élet folyama… Ezt a könyvet egy köztéri közösségi könyvszekrényben – vagy minek nevezik az ilyesmiket – találtam.
Fritz Riemann sorait olvasva az volt az érzésem, mintha Ő magával ülnék egy szobában, beszélgetést folytatva… innám szavait.
Több helyütt, amiről szól, elgondolkodtatott. Azt gondolom, hogy ennyi év elteltével sem halványult el annak értéke, amit e könyv lapjai őriznek.
Érdemes legalább egyszer elolvasni!
Népszerű idézetek
A „fogyasztói társadalom” jelszava, vagy még leplezetlenebbül az „eldobó társadalom” kifejezés árulkodik arról, hogy milyen félelmetes a fenyegetés: embertársi kapcsolatainkra is átcsaphat ez a mentalitás, amely használat után eldobja azt, ami már nem szolgálja kedvét. Bizony úgy látszik, hogy az önmegvalósítást összetévesztjük az önzéssel, és azt hisszük, hogy a boldogság titka az egyre féktelenebb bírvágy.
11. oldal
Életünknek lehetőségként része a betegség, az elválás és a veszteség, az öregedés, s a halál pedig bizonyosságként. Ám többnyire túl sokáig fojtjuk el magunkban mindennek tudatát, gondolatainkat is elterelve róluk, és csak későn döbbenünk rá, hogy azok személyesen ránk is érvényesek. De akkor már mind nehezebb menekülni a magánytól – mert hová is lehetne? A kinti világ aligha tartogat túl sokat magányos, beteg vagy öreg emberek számára; akire szerencsétlenség szakadt vagy szenvedés terhét hordja, annak ritkán örülünk, mert azt juttatja eszébe másoknak, hogy így vagy amúgy velük is elbánhat még a sors, s erre nem óhajtanak gondolni. Akkor pedig keserű azt tapasztalni, hogy nem vagyunk kívánatosak, végső soron nem hagyatkozhatunk másokra, és senkire nem számíthatunk. Így egyre kisebb a magánytól való menekülés lehetősége, s nemegyszer a betegség az egyetlen esély, hogy valamicske gondoskodáshoz és kapcsolathoz hozzájussunk„ annyihoz bár, amennyit egy kórház vagy gondozás nyújtani tud.
102. oldal
Némelyeknek még sikerülhet együtt újat kezdeni, talán egy házassági tanácsadó vagy pszichoterapeuta segítségével. Mások cseberből vederbe kerülnek, ha partnert váltanak, mert ne a házasságban volt a baj, hanem önmagukban, mondjuk szeretet-képtelenségükben vagy azokban az illúziókban, amelyeket magukról egy elképzelhető élettársról vagy általában az életről tápláltak.
29. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Irvin D. Yalom: Úton önmagamhoz 93% ·
Összehasonlítás - Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós 83% ·
Összehasonlítás - Lukács Liza: Hogyan szeretsz? 96% ·
Összehasonlítás - Kovács Eszter: Köszi, jól 96% ·
Összehasonlítás - Lindsay C. Gibson: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei 96% ·
Összehasonlítás - Stefanie Stahl: Igen is, meg nem is 97% ·
Összehasonlítás - Juhász Bettina – Miklós Andrea – Pető Dorina: Mélylevegő Projekt: Elmerülő 95% ·
Összehasonlítás - Máté Gábor – Máté Dániel: Normális vagy 94% ·
Összehasonlítás - Boldizsár Ildikó: A királyné, aki madárnak képzelte magát 96% ·
Összehasonlítás - Edith Eva Eger: Az ajándék 94% ·
Összehasonlítás