Swords ​and Deviltry (Fafhrd and the Gray Mouser 1.) 3 csillagozás

Bár itthon kevéssé ismert, külföldön pedig tapasztalataim szerint igencsak feledésbe merül ma már, Fritz Leiber „Swords”-sorozata igencsak fontos eleme a fantasy-irodalomnak. Bár a mű, ha nem is minden tekintetben, de paródiának készült, valahogy számtalan elemet átvett a modern, komoly fantasy-irodalom is. Talán a legfőbb példa erre a sok Tolvajok-céhe, Gyilkosok testvérisége meg hasonló intézmények, amik itt viccből vannak, amott meg teljesen komoly része a világnak. Ezenkívül Korongvilág-rajongóként mindenképp meg kell említeni, hogy Terry Pratchett Korongvilágának egyik fő szellemi forrása és befolyása volt a művekben ábrázolt város, Lankhmar, és annak igencsak hisztérikus atmoszférája (gondoljunk csak az első két karakterre a Mágia Színéből, akik egyértelműen Fafhrd és az Egerész paródiái, vagy magára a városnévre, azaz Ankh-Morporkra).

Ennyi bevezető után lássuk ezt a könyvet: tehát, az első Swords könyv egy novellagyűjtemény, ahol a 3 majdnem különálló novella végül egy egészet alkot, ahol megtudhatjuk, kicsoda Fafhrd és a Szürke Egerész, és hogyan találkoztak. Bár ebből teljesen „első rész feeling” kerekedik, azért meg kell jegyezni, hogy legalábbis az „Ill met in Lankhmar”-novella elég kései darab, mert a mű nem a kiadás idejében első, hanem a történetfolyam szerinti első novellákat gyűjti egybe. Ez persze valamilyen szinten fenn is tartja a figyelmet. A történetekben először a két „hős” külön-külön téblábol, majd a harmadik részben összetalálkoznak, hogy megalkossanak egy legendát. Persze, minden megvan, ami egy kissé sötétebb hangulatú fantasy-hoz kell: gonosz mágusok, kínzókamrák, bosszú stb., de még a néha belépő viszonylagos tragédiák vagy komolyság ellenére is, a stílus és sok leírás mosolyra fogja görbíteni a szánkat (például az Introduction utolsó mondata is félelmetes, de más jó poénok is vannak). Szóval a parodisztikus és a komoly mese elegye igencsak jó kombinációt alkot, és meg van azon előnye is, hogy így a főhősök sokkal emberközelibbek, mint számtalan korábbi fantasy hősei. Fantasy-rajongóknak mindenképp kötelező darab ez tehát, de talán azoknak is érdekes olvasásélmény, akik csak szimplán nem viszolyognak a műfajtól.

Érdekes, mert a fülszöveg alapján ennek a könyvnek sokkal jobban kellett volna tetszenie, de összességében annyira nem jött be nekem.
Egy könyvnek nem rossz, de semmi extra, nagyon sablonos történet, sablonos szereplőkkel, sablonos kimenettel. Komoly történetnek túl ironikusan/parodisztikusan van leírva, viszont paródiának pedig túl unalmas.
A szereplők se jöttek be nekem, mindenki pont olyan volt, mint amilyennek a „karaktere” ki volt találva (barbár, tolvaj, elkényeztetett királylány, bosszúvágyas királylány), egyedül Grey Mouser karaktere lepett meg kicsit, de aztán rá kellett jönnöm, hogy csak azért, mert az ő karakterének (egyelőre) semmi köze a „varázslóhoz”, viszont a „tolvaj” karaktert simán hozza. Az se segített, hogy a 4 főhősből 3 teljesen unszimpatikus volt nekem, és a negyedik is csak a semleges kategóriát érte el…
Az, hogy ez az első a rész a sok közül, az elég erősen látszik, bár szerintem ezen a ponton kicsit túl sok időt töltött az író a bevezetéssel, talán jobb lett volna ezeket a részleteket később megtudni (ha egyáltalán később lesz valami jelentőségük), mert így a három rész teljesen külön történetnek érződött és semmi kapocs nem volt köztük (a bevezető részek 95%-a teljesen felesleges volt a fő történet szempontjából). Nagyon logika se volt a történetben, mert pl. a főhősök természetét egyáltalán nem befolyásolta az „első megmérettetés”, amit egyrészt elvártam volna, ha már ennyi időt elvett a fő történetből, másrészt még egy mínusz pont az egydimenziós karakterekért. És sajnos ez az elvett idő nagyon is meglátszott a 3. részben: egy nagyon tömött, viszont végletekig lecsupaszított kaland ami végül egy gagyi főharcban végződött.
Lehet, hogy a későbbi könyvekben van valami fejlődés (történek, karakter, vagy bármi más szintjén…), de én valószínűleg ezt soha nem fogom megtudni…