Az emberi állapot gyökerei: e cím egy olyan perspekítvát sejtet, amely a lényegiség, a princípiumok, archetípusok és létokok tudatosítása felé nyílik. E tudatosításnak, tegyük hozzá, nem egy érvelő gondolkodás az alapja, hanem az intellekció. És itt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a metafizikában nem létezik empirizmus: principiális tudás nem származhat tapasztalatokból, még ha tudományos vagy más tapasztalatok is lehetnek az intellektus intuíciójának kiváltó okai. Transzcendens intuícióknak azok a velünk született premisszák a forrásai, melyek bár a tiszta intellektussal egylényegűek, a «Paradicsom elvesztése» miatt de facto «elfeledetteké» váltak. Következésképpen a principiális tudás, miként azt Platón állítja, nem más mint «visszaemlékezés». Ez pedig egy ajándék, melyet Deo juvante többnyire az intellektuális és szellemi diszciplinák tesznek elérhetővé.
Az emberi állapot gyökerei 2 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Arcticus Libri Religionis Arcticus
Enciklopédia 13
Kedvencelte 1
Várólistára tette 8
Kívánságlistára tette 16
Kiemelt értékelések
„A primordiális ember mindenhol Istent látta, érzékelte az archetípusokat és az esszenciákat, s nem volt bezárva a hús vagy szellem alternatívájába; a bukott ember sehol sem látja Istent, s a világot csak mint olyat látja, nem mint Isten megnyilvánulását…"
Schuon tanulmánykötete viszonylagos tömörsége ellenére igen érdekes utakon terelgeti az olvasót; mely a princípiumoktól kezdődően a morális és szellemi dimenziókon át egy átfogó képet eredményez mindazok számára, akik szeretnének elmélyülni a kötet által taglalt témákban. A szerző sorai a gyökerekhez vezetik vissza a 'saját istenségéből kiesett' embert – gyakorta utalva a teljesebb létezés, az 'egység' elsődleges állapotára;
„A pokol képzete tökéletesen világossá válik előttünk, ha arra gondolunk, hogy micsoda érzéketlenség – és micsoda pazarlás és egyben öngyilkosság is – átaludni az emberi állapotot anélkül, hogy valóban emberekké válnánk (…) minthogy ez vezet Istenhez –, egy olyan ritka és becses lehetőség, amely egyedülálló a maga területén. És ez magyarázatot ad arra, hogy miért a kárhozat; mert aki elutasítja, hogy átmenjen az ajtón, az soha többé nem lépheti át annak küszöbét." /„…de ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem." – (mint olvashatjuk azt Pál rómaiakhoz írt levelében.)
Az 'elesett ember' számára tehát egy utat térképez fel a matériák világából a transzcendens princípum felé, közben elidőzve egyéb, érdekfeszítő kérdéseken.
Egyetlenegy számomra zavaró tényezőt említenék csupán – s ez nem más, mint a 'szeretet' mint olyan előtérbe helyezése; hisz véleményem szerint szubjektív érzelmeken alapuló megtapasztalások középpontba állítása minden ilyen jellegű igyekezet esetén előnytelen. Ennek ellenére egy igen igényes, átfogó olvasmány, melyet érdemes nyitott szemmel olvasni, s közben emlékezni mindarra, amelyre – legalábbis Platón szerint – emlékeznünk kell, hisz;
„Az istenemlékezet egy halál az életben, ami a halálban életté lesz…"
Ajánlom.
Népszerű idézetek
A primordiális ember magától tudta, hogy van Isten; a bukott ember ezt nem tudja, meg kell tanulnia. A primordiális embernek mindig tudatában volt Isten; a bukott ember, ha megtanulta, hogy van Isten, törekednie kell rá, hogy Isten mindig a tudatában legyen. A primordiális ember jobban szerette Istent, mint a világot; a bukott ember jobban szereti a világot, mint Istent, s ezért a lemondást kell gyakorolnia. A primordiális ember mindehol Istent látta, érzékelte az archetípusokat és az esszenciákat, s nem volt bezárva a «hús vagy szellem» alternatívájába; a bukott ember sehol sem látja Istent, s a világot csak mint olyat látja, nem mint Isten megnyilvánulását.
A primordialitás a szúfík fitrahja: ez a lényegi és normatív emberi természet, mely Isten képére teremtetett.
A szúfi miszticizmusban az Isteni Jelenlétet – vagy mint a szeretet, a sóvárgás tárgyát, magát az Istent is – általában nőként jelenítik meg. Idézzük Ahmad al-‘Alawí Sejk Dívánját: «Mikor meghallottam Laylā hangját, közel húzódtam lakhelyéhez. Ó, bárcsak sohase némulna el édes hangja! Kedvelt (Laylā) engem, magához vont és elbűvölt. Aztán a legmeghittebb szavakkal szólt hozzám. Maga mellé ültetett, közelebb húzódott, majd fellebbentette a ruhát, mely szemem elől rejtette őt, szépségével ámulatba ejtvén engem … Megváltoztatott és átalakított, megbélyegzett különös bélyegével, magához szorított, egy páratlan állapotot adományozott, és saját nevén szólított.» Az «isteni dimenziót» azért nevezik Laylānak, «Éjszakának», mert e dimenzió a priori megnyilvánulatlan minősége. Erről eszünkbe juthat Pārvatí fekete színe, a keresztény művészet fekete Szüzei, de bizonyos értelemben Krisztus és Nikodémus éjszakai beszélgetése is.
Mi a világ, ha nem a formák áradása: és mi az élet, ha nem két éjszaka közt egy szemünk láttára egyre ürülő serleg? És mi az ima, ha nem az egyetlen biztos pont, a béke és fény pillanata ebben az álom univerzumban, és a valódi átjáró mindahhoz, amit a világ és az élet hasztalan keresett? Az ember életében négy bizonyosság létezik: a jelen pillanat, a halál, az Istennel való szembesülés és az örökkévalóság. A halál kijárat, ahol egy világ lezárul; az Istennel való találkozás olyan, mint egy kitárulkozás a ragyogó és múlhatatlan végtelenségben; az örökkévalóság a lét teltsége a tiszta fényben; és a jelen pillanat az a csaknem megragadhatatlan «hely» életünk folyamában, ahol már örökök vagyunk – egy csepp az örökkévalóságból a formák és melódiák szakadatlan mozgása közepette. Az ima fedi fel a földi pillanat teljes súlyát és isteni értéket. Egy szent hajó, melyben életen és halálon kelünk át, mely a túlsó part felé visz minket, a fény csendje felé; de végül is nem az ima kel át az időn miközben önmagát ismétli, hanem az idő az, ami úgymond megáll az ima égi egyszerűsége előtt.
Két olyan pillanat van az életben, amely mindent magában foglal: a jelen pillanat, amikor szabadon választhatjuk azt, amik lenni szeretnénk, és a halál pillanata, amikor nincs többé választásunk, és a döntés Istené. Mármost, ha a jelen pillanat jó, a halál is jó lesz. Ha Istennel vagyunk ebben a pillanatban, amely bár folyton megújul, mégis mindig ugyanez az egy és egyedüli jelenlévő pillanat, akkor Isten is velünk lesz a halál pillanatában. Az istenemlékezet egy halál az életben, ami a halálban életté lesz.
132. oldal, Appendix - Az örök bölcsesség visszhangjai (Arcticus, 2001)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Horváth Róbert: Indiai feljegyzések ·
Összehasonlítás - Hamvas Béla: Hagyomány ·
Összehasonlítás - Friedrich Nietzsche: Emberi – túlságosan is emberi 95% ·
Összehasonlítás - Lőrincz Gabriella (szerk.): Világokon át ·
Összehasonlítás - John Donne: A szerelem istensége 93% ·
Összehasonlítás - László Ruth (szerk.) – Szathmári Botond (szerk.): Fényvaluta ·
Összehasonlítás - Jacques Derrida: Grammatológia ·
Összehasonlítás - John Donne: Negatív szerelem ·
Összehasonlítás - G. K. Chesterton: Mi a baj a világgal? ·
Összehasonlítás