Korszerűtlen ​elmélkedések 9 csillagozás

…a kultúra szempontjából kívánatosnak tartanám, ha a filozófiát sikerülne megfosztani minden állami és egyetemi-akadémia elismertségtől, s egyáltalán: ha az állam, az akadémia, és az egyetem megszabadulnának attól a számukra megoldhatatlan feladattól, hogy megkülönböztessék az igazi filozófiát a látszólagostól. Hagyjátok a filozófusokat vadon nőni, tagadjatok meg tőlük minden kilátást polgári állásra és beilleszkedésre, ne kényeztessétek őket fizetéssel, s még inkább: üldözzétek őket, bánjatok velük barátságtalanul – és csodákat fogtok látni! Ekkor szerteszéjjel szaladnak, és mindenféle tetőt keresgélnek ezek a szegény látszólagos bölcselők […] könnyű a rossz filozófusoktól megszabadulni, egyszerűen csak nem kell pátyolgatni őket. Mindez sokkal tanácsosabb, mint bármilyen, akármilyen filozófiát államilag-nyilvánosan támogatni.

260. oldal

Az állam sohasem törődött az igazsággal, hanem mindig csak a számára hasznos igazsággal, pontosabban egyáltalában véve mindazzal, ami hasznot hozott neki, lett légyen az igazság, féligazság, vagy tévedés. Vagyis állam és filozófia szövetségének csak akkor van értelme, ha a filozófia meg tudja ígérni, hogy feltétlenül hasznot hajt az államnak, vagyis az állam hasznát többre tartja, mint az igazságot. Az államnak természetesen nagyszerű lenne, ha az igazságot is a maga szolgálatába és zsoldjába állíthatná. De nagyon is tudja, hogy az igazság lényegéhez tartozik nem szolgálni, nem szegődni zsoldba. Ezért mindabban, ami sajátja, csupán hamis „igazság„ az övé, egy álarcos ember, aki sajnos nem nyújthatja az igazságtól államilag elvártakat: az állam érvényességének a kimondását, a szenté avatását. Ha egy középkori herceg azt szerette volna, hogy koronázzák meg, de ezt nem tudta elérni, hát kinevezett egy ellenpápát, aki megtette neki ezt a szívességet. És ez egy bizonyos fokig működött is, ám az már nem járja, hogy a modern állam nevez ki ellenfilozófiát, önmagát legitimálandó. Ugyanis a filozófia változatlanul ellene van, sőt ma inkább, mint valaha. A lehető legkomolyabban gondolom, hogy hasznosabb az államnak egyáltalán nem foglalkozni filozófiával, semmit sem kívánni tőle, és ameddig csak lehet közömbösen kezelni őt. Ha vége a közömbösségnek, ha a filozófia veszélyessé válik rá nézvést és támadásba lendül, akkor az állam nekiláthat az üldözésének….

261. oldal

Schopenhauer sajnos semmivel sem sértett meg jobban számtalan tudóst, mint azzal, hogy nem hasonlított hozzájuk.

250. oldal

… Kijelenthető, amit Diogenész kifogásolt egy filozófusban, akit dicsértek neki:

„Ugyan miféle nagyságot tud felmutatni, ha már oly régóta űzi a filozófiát és senkit sem szomorított el.”

Ez kellene, hogy álljon az egyetemi filozófia sírfeliratán: „senkit sem szomorított el” Persze ez nyilvánvalóan dicséret egy öregasszony, mint az igazság istennője számára. Nem csoda, ha azok, akik ezt az istennőt öregasszonynak ismerik, maguk sem igazán férfiasak, se ennek megfelelően a nagyhatalmú férfiak figyelemre sem méltatják őket.
Ha korunkban mindez így áll, akkor a filozófia méltósága a porban hever.

265. oldal

Egy hulla a féreg számára csábító gondolat, ám egy féreg minden élő számára szörnyű gondolat. A férgek a mennyországukat egy zsíros testben képzelik el, filozófiaprofesszorok pedig schopenhaueri belsőségek szétmarcangolásában: és míg léteznek rágcsálók, addig a rágcsálók mennyországa is létezik. […] A straussi filiszter úgy üt tanyát és úgy garázdálkodik nagy költőink és zeneszerzőink műveiben, mint egy féreg, amely úgy él, hogy rombol, úgy csodál, hogy felzabál, úgy imádkozik, hogy emészt.

37. oldal

Wagner költő volta abban mutatkozik meg, hogy nem fogalmakban, hanem látható és átélhető folyamatokban, vagyis mitikusan gondolkodik, ahogy a nép mindig is gondolkodott. A mítosz nem valamilyen gondolaton alapul, ahogyan ezt egy mesterkélt kultúra gyermekei vélik; a mítosz maga egyfajta gondolkodásmód: a világról alkotott elképzeléseket közöl, de folyamatok, cselekvések, és szenvedések egymásutánjában.

Hiszen a kultúrára senkinek sincs ideje- és mégis, tulajdonképpen mire föl minden tudományoskodás, ha éppen a kultúrára nem jut ideje? Legalább most válaszoljatok? Mire jó az egész tudomány, ha nem arra, hogy elvezessen a kultúrához? Talán arra, hogy a barbárságra vezessen el? És ebben az irányban ijesztően messze jutott a tudósok rendje…

52. oldal

Ez a példázat mindnyájunknak szól: mindenkinek meg kell magában szerveznie a káoszt, hogy visszaeszméljen valódi szükségleteire. Tisztességének, derék és igaz jellemének valamikor egyszer fel kell lázadnia az ellen, hogy mindig csak utánamond, utánatanul, utánacsinál; akkor kezdi majd megérteni, hogy a kultúra még valami más is lehet, mint az élet dekorációja, vagyis alapjában mindig álcázás és leplezés, mert minden díszítés elrejti a díszítettet. Így tárja fel magát előtte a kultúra görög fogalma – szemben a rómaival –, a kultúrának mind új és jobbított phüszisznek a fogalma, belső és külső nélkül, álca és konvenció nélkül,a kultúráé mint élet, gondolkodás, látszat és akarat egyetmondásáé. Így tanulja meg önnön tapasztalatából, hogy az erkölcsi természet magasabb ereje volt az, ami a görögöket minden más kultúra felett győzelemre segítette, s hogy az igazsághoz való hűség gyarapításának kell minden igaz műveltség előkészítőjének lennie: még ha ez az igazsághoz való hűség olykor komolyan károsítja is az éppen tiszteletben álló műveltséget, még ha éppen egy egészében dekoratív kultúra bukását segíti is elő.

Aki egyszer belebetegedett a hegelezésbe és a schleiermacherezésbe, az sohasem gyógyul ki belőle teljesen.

40. oldal

A tudományos ember lényében ugyanis […] igazi paradoxon rejlik: úgy viselkedik, mint egy szerencse kényeztette naplopó, mintha az élet nem egy reménytelen és kétségekkel teli ügy lenne, hanem szilárd és örökre garantált tulajdon. Számára elfogadható egy egész életet egy olyan kérdésekre fecsérelni, amelyek megválaszolása valójában csak annak lenne fontos, aki bizonysággal bír az örök élet felől. Mindenfelől a legszörnyűbb mélységek leselkednek tudósunkra,a röpke órák letéteményesére, minden lépésének arra kellene: mi végre? Hová és honnan? De az ő lelke attól a feladattól izzik, hogy megszámolja egy virág porzószálat vagy szétkalapálja az útjába kerülő kőzeteket. Ebben a munkában aztán teljes mértékben ki is merül minden odaadása, kedve, ereje és vágyakozása.

51. oldal