Emberi ​– túlságosan is emberi 15 csillagozás

Friedrich Nietzsche: Emberi – túlságosan is emberi

A ​görög „aphorizein” ige jelentése: körülhatárolt, körülír, elkülönít. Az aforizma tehát elválik az általánostól, a szokványostól, és szinte arcul vágja a közhelyszerűséget. Mivel egyáltalán nem felel meg a várakozásoknak, intenzív erőfeszítést követel hallgatójától és olvasójától. A gondolkodó embernek valósággal meg kell fejtenie értelmét, fel kell fednie igazságtartalmát. Az „Emberi – túlságosan is emberi” témáinak csoportosítása megfelel az igazságkeresés aforisztikus formájának, ugyanakkor a tartalom tüzetesebb szemügyre vétele azt bizonyítja, hogy nem a filozófia egyfajta zárt rendszerével állunk szemben. Nietzsche itt inkább az uralkodó „igazságokat” és gondolkodásmódot, valamint a metafizika, etika, esztétika alapjait igyekszik megtámadni, azokat legalábbis kérdésessé téve. A mű alcíme: „Könyv szabad szellemeknek” . E cím arra céloz, hogy jó volna megszabadulni a régi „igazságoktól”, az idealizmustól. Hiszen a szellem felszabadulása – amelynek döntő mozzanatai mindig… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Gondolkodó bölcsek - Bölcs gondolatok Szukits

>!
Szukits, Szeged, 2001
282 oldal · ISBN: 9639278432 · Fordította: Romhányi Török Gábor

Enciklopédia 6


Kedvencelte 4

Most olvassa 2

Várólistára tette 29

Kívánságlistára tette 33


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
Friedrich Nietzsche: Emberi – túlságosan is emberi

A Zarathustra után nekem ez túl szájbarágós, és bár sok jó gondolat volt benne – lásd idézetek –, sok teljesen elavult is. Tudom, hogy miért támadta a vallást, és miért magasztosította fel a tudományt. Azt hiszem, ha ma élne, és meglátná, hova jutott az emberiség, sírva radírozna ki jó néhány passzust.
A hatalom mindent fel tud használni a saját érdekében, legyen az a hit, vagy a tudomány, mindkettőt megrontja végül.

1 hozzászólás
pikirtke>!
Friedrich Nietzsche: Emberi – túlságosan is emberi

Szerintem nagyon jó. Csak ajánlani tudom, főleg azoknak, akik szeretik La Rochefoucauld-ot, La Buyére-t, Poppert.


Népszerű idézetek

Morpheus>!

A magányos ember a magányban önmagát zabálja fel, a tömegben felzabálja őt a többi.
Tessék választani!

348. Az emberevők országából

Kapcsolódó szócikkek: magány
6 hozzászólás
Morpheus>!

Aki boldogságot és jó közérzetet vár az élettől, az jól teszi, ha a magasabb kultúrát egyszer s mindenkorra elkerüli.

277. oldal, Boldogság és kultúra

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
Morpheus>!

Még azon ritka fajtájú emberek is, akik nem csak önmagukra gondolnak, az élet elszigetelt részeit veszik szemügyre csupán, nem pedig az életet általában…
Az átlagos, hétköznapi ember számára tehát az élet értékének az az alapja, hogy önmagát fontosabbra tartja a világnál.

33. Az élethez szükséges az élet téves megítélése.

Morpheus>!

Gondolkodóként csak ön-nevelésről volna szabad beszélni. Az ifjúság nevelése mások által vagy kísérlet, amelyet ismeretlen, megismerhetetlen közegben hajtanak végre, vagy az új uralkodó szokások és erkölcsök alapján keresztülvitt alapvető nivellálás… Egy szép napon, ha már jó hosszú ideje a világ véleménye szerint neveltek minket, felfedezzük önmagunkat: akkor kezdődik a gondolkodó feladata; akkor jön el az ideje, hogy őt hívjuk segítségül – de nem nevelőként, hanem önmaga által nevelt emberként, aki tapasztalatokkal rendelkezik.

267. nincsenek nevelők.

spinakker>!

Ha a házasfelek nem élnének együtt, a jó házasságok gyakoribbak lennének.

123. oldal, 393.

Kapcsolódó szócikkek: házasság
spinakker>!

A meggyőződések veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok.

141. oldal, 483.

Kapcsolódó szócikkek: igazság · meggyőződés
Panda P>!

Nézzük csak át a kereszténység dokumentumaiban a morális követelmények rendszerét és mindenütt azt látjuk, hogy a követelmények túlzottak, mégpedig azért, hogy az ember ne felelhessen meg nekik; a szándék tehát nem az, hogy morális legyen, hanem lehetőleg érezze bűnösnek önmagát.

63. oldal

Cheril>!

Hogyan lesz a látszatból valóság. – A színész még legmélyebb fájdalmában sem, mondjuk még gyermeke temetésén sem gondol másra, mint saját személyének hatására és a színpadi összhatásra; siratja tulajdon fájdalmát és ennek megnyilvánulását, mégpedig önmaga tulajdon nézőjeként. Az a képmutató, aki mindig ugyanazt a szerepet játssza, végül nem képmutató már; például a papok, akik fiatal korukban általában képmutatók tudatosan vagy öntudatlanul, végül egyszerűen és minden színlelés nélkül papok lesznek; vagy ha az apának nem sikerül teljesen a színlelés, akkor a fiú e hajlamot örökölve, beteljesíti az apa által megkezdett művet. Ha valaki nagyon sokáig és makacsul akar látszani valaminek, akkor végül roppant nehezen tud csak más lenni. Majdnem minden emberi foglalkozás; még a művészi hivatás is, képmutatással, külsőségekkel kezdődik, az ember másolni próbálja a hatékony dolgokat. Aki mindig barátságos vonások álarcát hordja, az egyszer biztos hatalmában keríti a jóindulatú hangulatokat is, mivel nélkülük nem csikarható ki a barátságos arckifejezés, míg végül e hangulatok kerítik hatalmukba őt: ilyen a jóindulatú ember.

Cheril>!

Azt mondják, hogy a drámaíró (és általában a művész) valóságos jellemeket alkot, de hát ez alapos tévedés, no meg túlzás, aminek puszta létében és terjesztésében a művészet nem túlzottan kívánatos, mintegy fölösleges diadalát ünnepli. Igazság szerint egy valóban élő emberből nem értünk valami sokat és roppant felületesen általánosítunk, amikor ilyen vagy olyan jelleműnek tartjuk: az emberekhez fűződő nagyon tökéletlen viszonyunknak megfelel a költő viszonya, mivel ő szintén olyan felületes benyomásokból alkotja meg az embereket (ebben az értelemben „alkot”), amilyen felületes a mi emberismeretünk. Sok a szemfényvesztés a művészek által alkotott jellemekben; ezek nem húsból és vérből való természeti lények, hanem a festményeken látható emberekhez hasonlóan élettelenek, nem állják a közeli szemügyre vételt. És hiába mondják, hogy az átlagember jellemében sok az ellentmondás, és a drámaíró alkotta meg az emberi jellemnek azt az ősképét, amelynek megalkotására a természet törekedett – ez így teljesen hamis. Egy valóságos ember teljességgel szükségszerű (még úgynevezett ellentmondásaiban is), legföljebb mi nem mindig ismerjük fel e szükségszerűségét. A költött ember, a fantazma, szándék szerint valami szükségszerűt jelentene, ám olyan embereknek csupán, akik egy valóságos embert is csak természetellenesen leegyszerűsítve képesek megérteni: néhány erős, gyakorta ismételt vonás, nagyon sok fény, nagyon sok árnyék, körös-körül a félhomály – és már ki is vannak elégítve az igényeik. Tehát mindjárt készek a fantazmát valóságos, szükségszerű emberként kezelni, mert megszokták, hogy a valóságos embereket fantazmának, árnyképnek, az egész rövidítésének fogják föl. Már ez is fantasztikum és érzékcsalódás, hogy a festő vagy a szobrász az ember „eszméjét” fejezné ki: ahol ilyesmit állítanak, ott a szem zsarnokoskodik, hiszen az emberi testből csak a felületet, a bőrt látja; a belső test azonban szintén az eszméhez tartozik. A képzőművészet a bőr felszínén akarja megjeleníteni a jellemet; az írásművészet ugyanezzel a céllal folyamodik a szóhoz, vagyis a hangokból képzi a jellemet. A művészet az ember természetes tudatlanságából indul ki, semmit nem tud tulajdon belső világáról (sem a testről, sem a jellemről): a művészet nem fizikusok és filozófusok számára van.

160 -- Megalkotott emberek

Morpheus>!

Akiről olyan mértékben lehulltak az élet bilincsei, hogy már csak a megismerés kedvéért él, annak sok mindenről, majdnem mindenről le kell mondania, ami a többi ember számára érték, mégpedig irigység és neheztelés nélkül; ez az ember érje be legkívánatosabb állapotként az emberek, erkölcs és törvények fölötti bátor lebegéssel és a dolgok megszokott értékelésével.

34. Megnyugtatásul


Hasonló könyvek címkék alapján

Gary Zukav: A lélek lakhelye
Lőrincz Gabriella (szerk.): Világokon át
John Donne: A szerelem istensége
László Ruth (szerk.) – Szathmári Botond (szerk.): Fényvaluta
Jacques Derrida: Grammatológia
John Donne: Negatív szerelem
G. K. Chesterton: Mi a baj a világgal?
Bolberitz Pál: Általános metafizika
Ujváry Márta: Metafizikai dilemmák