A ​kínai (Studer 4.) 5 csillagozás

Studer nem tanúsított semmilyen együttérzést, kinevette a barátját és leszögezte, egyáltalán nem árt meg a jegyzőknek, ha mozognak is néha egy keveset. Úgyis egyre csak az íróasztaluknál ücsörögnek és hülyítik az ügyfeleiket.

Őrmesternél magasabbra már aligha viszi, mert először is nincsenek rokonai (a protekciót Svájcban uram-bátyám-vircsaftnak hívják), másodszor meg a túlontúl okos embereket mindig az alsó szinteken vesztegeltetik, s csak akkor fordulnak hozzájuk, ha feltétlenül szükséges. Olyankor rájuk lehet parancsolni – és megy minden rendben. „Ha tehát előadódik egy bonyolult eset, akkor a Studer urat bízzák meg a nyomozással?” „Igen! – mondtam én –, ezt akár garantálhatom is önnek. Ilyenkor mindig őt hívják – és a nyomozószázados csakúgy, mint a rendőrigazgató támogatják ilyenkor a Studert, hagyják, hogy tegye, amit akar – míg az ügy le nem zárul. Utána a Studert megint bedugják a kacatos kamrába, és pihenhet…” „Ó – mondja erre a Farny –, ez nagyon érdekes. Így megy ez, gondolom, minden országban.

Az új iskolában kertészeket képeznek – leendő munkanélkülieket, a másikban meg ott vannak a szegények, akik már semmire se jók, és adnak nekik egy kevés levest és kávét, hogy legalább azt megakadályozzák, hogy éhen vesszenek az utcán… Nagyon filozofikus hangulatban volt ma reggel Studer, a Kantonrendőrség nyomozó őrmestere… őt személyesen, folytatta, az ilyen szegényotthonok mindig elszomorítják. Visszagondol Franciaországra, s különösképpen Párizsra, ahol szintén vannak szegények – de ott legalább meghagyják nekik azt a legnagyobb értéket, amellyel egy ember rendelkezhet: a szabadságot.

Szabadság… Manapság már nem is igen tudják az emberek, mi is tulajdonképpen a szabadság…

Azt a füzetet, amelyikbe utoljára írt, sohasem hagyta kint heverni az asztalon, hanem mindig bezárta a kofferjába. Egyszer azonban mégis sikerült vetnem bele egy pillantást, s azt olvastam: „Akit isten büntetni akar, azt ellátja rokonokkal.”

S ahogy éppen bólintott, csörrenve kitört az egyik ablaküveg. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte Studer. Huldi az ablakhoz lépett, feltépte a szárnyakat és kinézett a ködös délutánba. Semmit se lát, jelentette ki. Az őrmester dühödten karon ragadta és elrántotta az ablaktól. Valaki belőtt a szobába, magyarázta bőszen, és lenyomta a lyányt egy székre; az aztán csak ült ott, könyökét az asztalra támasztva, tenyerébe temetett arccal.
– Belűttek? – kérdezte. – Belüttek!
– Igen, belűttek! – erősítette meg Studer türelmetlenül. Keresztben-kasul bejárta a szobát, szemét a padlóra szegezve kutatott, de nem talált semmit Végül aztán lehajolt s az ágy alatt felfedezett egy ólomgolyót; kézbe vette, a golyó kerek volt mint egy gömb, de a főkör helyére valaki egy kis hasítékot metszett bele, amelybe egy összehajtogatott papírcsík volt belecsíptetve. Az őrmester óvatosan kihúzta a papírt ebből a vágatból, és felolvasta a mondatot, amely gépelve állt rajta:
„Fé're a mancsokkal!”
Studer elhúzta a száját, megrázta a fejét, és azt morogta: – Ző'ccség!

Anyám aztán már nem engedte, hogy továbbra is a Martnánál maradjak, s egy paraszthoz kerültem kisbéresnek… Kecskeőrzés. Istállótakarítás. Vasárnap a paraszt elment a kocsmába, s mivel nem voltak gyerekei, engem náspángolt el, amikor hazajött. Azt hiszem – Ludwignak kis mosoly bujkált a szája sarkában –, a paraszt legszívesebben a feleségét agyabugyálta volna el, de az erősebb volt nála, így aztán engem vett elő.