Keresem a szót, keresem a hangot…..
Szirmai Gergelynek érzem magam, ki mikor az utolsó Alkonyat filmet kritizálta azt hiszem így szólt: „Engem bántott ez a film, odaadta, behúzott, majd ellenem fordította.”
Nem szégyenlem bevallani, hogy reménnyel indultam neki s félretettem a cinikus sötétséget mely a vért pumpálja az ereimben. Reménnyel, hogy találkozom egy érdekes ötlettel, egy értett megközelítéssel, és egy kiforrott stílussal és nem utolsó sorban, hogy végre le kerül rólam egy nyomasztó bizonytalanság terhe.
Nem volt székem melyet a közismert youtuberhez hasonlóan üthettem volna, a könyv meg kölcsönbe van…
Hol kezdjük?
A magam részéről nagyon remélem, hogy mindaz a rengeteg utalás, áthallás vagy éppen csaknem szó szerinti jelenet átemelés, mellyel találkoztam pusztán az én elmém szüleménye vagy legfeljebb a túl erős tudatalatti inspiráció terméke mindazon művekből melyek hatottak az írónőre: World of Darkness, Vámpírnaplók/akadámia, Daren Shann, Anne Rice, Stoker, Hammilton, The Breed (óh az nagyon éreztem benne, de remélem csak úgy, mint a sommelier a napocskát a teltízű chardonnay-ban ) Őrség sorozat, Hotel Transylvania (igen Edward rád gondolok) Végzet Ereklyéi, Drakula 2000, Preacher Vaják sorozat (a petefészkes/szaporítós dolog) stb
Pedig mindez nem feltétlenül volna baj. Külön ízt adott a műnek, hogy végre kapun egy olyan vámpír sztorit melyben a vámpirizmus, mind popkulturális jelenség létezik és a vámpírok egyszerre élvezik és megszenvedik a sztereotípiákat. Érdekes volt, egészen addig, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy bár vámpírjaink folyvást gúnyolják a róluk szóló műveket s körbeugrálják a belőlük rakott tüzeket, mint a vadak, közben náluk is életképtelenebbek. Elviekben 200 000 évnyi túlélés működteti ezt a fajt a folyamatos újra születésekkel brutális erőkkel stb közben pedig önszerveződési minimumokig nem jutnak el. A Frászkarika jutott eszembe, mikor Jerry finoman megemlíti, hogy 200 évnyi gyakorlata van a túlélésben. Nem tudtam hová tenni az ennek ellenére zajló folyamatokat.
Érdekes gondolat, hogy szembemenve a divatos YA vonallal, melyet finoman de szintén csak ekéz az írónő, mert bár látszatra annak indul a regény, végül a főszereplő mégis egy középkorú nő lesz és az ő szemével látjuk a legtöbbet a világot. Szép húzás. Sajnos sokszor azt, ami egy a világba újonnan belecsöppenő, zavarodott, útkereső fiatal karakternél elnézhető egy olyan nőnél, aki ebben a világban él kitudja mióta, nos nem. Ez a nő nem érzelmi okokból cselekszik hanem rideg, megfontolt és már-már romulán hatékonyság vezeti. Akkor is, mikor el kellene hinnünk, tehát mikor eszelős, értelmetlen teljesen felesleges vérengzésbe fog. Majd mikor visszatér a senyvedő alany állapotába együtt kellene érezni vele – mert továbbra is ő a főszereplő…
Adott volna a sok és érdekes szál, a másfél gondolkodás mód bemutatása ám sajnos a legtöbbje nem több holmi ígéretnél. Egyes karakterek olyan rettenetesnek mutatkoznak elsőre, hogy aztán vétek őket totál parlagon hagyni, mások pedig felmerülnek, majd alábuknak értelem, érdemi cselekvés, vagy éppen maradandó jelenlét nélkül. Készséggel belátom, ha én nem értettem meg az esetleges mögöttes tartalmat, de ilyen mennyiségben már zavaró.
A szerkesztést két gondolattal foglalnám össze: több helyen van, hogy nézőpontot vált könyv, két egymástól teljesen független személy cselekményét olvassuk, melynek nincs hatása egymásra, nem egy helyen és időben történik, mégis egyetlen szövegtestben van, kvázi egymás után és nincs benne egy jól látható törés. A hosszú párbeszédeknél pedig olykor elvész a beszélő személyazonossága, nem tudni most ki is beszél.
A végére pedig tudok mit mondani, csak nem tudom helyes-e ha mondom. Mi a lápi hurutty volt ez? Természetes, hogy nem kell beton keményen lezárni egy művet, hogy az olvasónak legyen lehetősége tovább gondolni a történeseket, de én szerintem befejezni és abbahagyni valamit nagyon nem ugyan az. Ott áll ugyan a végén a FIN tábla, de mivel még az utolsó oldalakon sem lefelé zárja a mesét a könyv, hanem tovább önti ránk a relevánsabbnál relevánsabb információkat, – új karakterek jelennek meg stb. igazából olyan, mintha egy láthatatlan üvegfalba futnánk bele teljes sebességgel. Igen, látjuk mögött a világ többi részét, tudjuk hogy az út amin eddig mentünk egyáltalán nem ért véget, és bár mások simán tovább haladnak mi ott állunk személyre szabott üvegkalitkánk végénél nem tehetünk mást, mint tehetetlenül nézzük őket.
Annyi helyen olvasom, hogy a kiadók és a szerkesztők vassatuval szorongatják az írók golyóscsapágyait, s nyúlnak bele szégyentelenül az eredeti irományokba a szakértelem és fogyaszthatóság nevében. Hol voltak hát eme félistenek mikor cselekedni kellett volna? Azt mondják a zenész nem visszavonul, hanem akkor hagyja abba, ha már nincs benne több zene. Ebben lett volna zene, de ahelyett, hogy nagy színpad kompatibilissé emelték volna, beküldték a sramli sátorba…